A Syndicate című FPS egy fájdalmasan átlagos játék. Nagyjából ezzel le is zárhatnám a tesztet, mert mindent elmondtam róla. Nincs benne semmi kiemelkedő, csupán sablonok és már unalomig ismert eszközök. De mit érnénk egy teszttel, ha egy mondatból állna? Semmit, szóval lássuk, miért nem lett kiemelkedő a Starbreeze Studios Syndicate remake-je. „Sosem lesztek értelmes faj, míg filmeket tesztek a reklámok közé.” – Martin bácsi. A történet 2069-ben játszódik. Az uralom ekkor már a multicégek, az úgynevezett Szindikátusok kezében van. Céljuk, hogy mindenki az ő termékeiket vásárolja, és ezt nem csak reklámokkal, de saját zsoldoshadseregeikkel és ügynökeikkel is megpróbálják kieszközölni, méghozzá szabotázsakciókkal, merényletekkel, ipari kémkedéssel, és néha komplett háborúval. Mi Miles Kilo bőrébe bújhatunk, aki az Eurocorp legtitkosabb titkos ügynöke, ugyanis az ő fejében már az új Dart 6 chip zakatol. Chipje ugyanis a világon majdnem mindenkinek van, ezzel férhetnek hozzá a youtube-hoz, a facebookhoz, rendelhetnek pizzát, stb. Szóval egy vezeték nélküli szélessávú kapcsolat az internethez, a fejbe ültetve. A Dart 6 jelentősége, hogy képes betörni más chipekbe (ez a breaching), és így manipulálhatja a felhasználót. A gond csak az, hogy az Eurocorp eme még piacra sem dobott termékét valaki megfújta, és rivális Szindikátusok ügynökeinek kobakjában is ott van. Nosza, Milest és a kicsit sem szimpatikus, régimódi társát, Jules Meritet küldik az ügy kivizsgálására, vagyis inkább kilövésére. Persze a dolgok sosem azok, amiknek elsőre látszanak, de itt sajnos minden fordulat előre látható. Senki sem fog meglepődni azon, hogy az Eurocorp valójában a rosszfiúk gyülekezete, és akit üldözünk, azok a jófiúk. Hogy Kilo átáll, és a játék felétől már a sajátjai ellen harcol. És persze a fő motivációs tényező sem új: világuralom vs szabadság. Mindez nem lenne baj, ha a sok klisét érdekesen keverték volna, vagy felhígították volna néhány egyedi elemmel. Próbálkozások természetesen vannak, csak több a kudarc, mint a siker. „Amire figyelsz, az a világod.” – Qui-Gon Jinn Az első és legszembetűnőbb próbálkozás maga a Syndicate világa. Az izometrikus taktikai játékból FPS-é avanzsált széria a 2012-es kornak megfelelően pazarul fest. Nem fogja senki grafikai úttörőnek nevezni, de a játék alaphangulatát megadja. A fejlesztők kicsit talán túlzásba estek a fényeffektekkel – konkrétan van olyan pillanat, mikor semmit sem látni a fények miatt –, de sikerült igen változatos pályákat létrehozniuk. Járunk apartmanban, vízen úszó városban, irodaházakban, laborokban, de még olyan városrészekben is, amelyekben a chip-nélkül kevesek élnek, lepukkant, rozsdamarta falak között. Külön jó pont, hogy a chipelt fejünknek minden tárgy reklámot szór. Ha mondjuk, beesünk egy lakásba, ott apró kis ikonok jelzik, hol vették a kanapét, a tányért, a függönyt, stb. A városok felhőkarcolóit óriási holoplakátok díszítik, míg a cégekben a falak vannak tele poszterekkel, vagy holoalakokkal, akik sorolják, miért is jó őket választani. A hangok terén szintén minden rendben van. A zene hangulatos, a lőfegyverek hangja nem olyan erőtlen, mint például a Call of Duty szériában. A szinkronok pedig első osztályúak, ezen nem spórolt az Electronic Arts. Leszerződtették Rosario Dawsont (Men in Black 2, Sin City), Brian Coxot (X-men 2, Bourne-széria) és Michael Wincottot (Alien Ressurection, Robin Hood – A tolvajok fejedelme), akik hangjuk mellett az arcukat is adták karaktereiknek. Emellett a játék egész jól áthozza, hogy a Szindikátusoknak az emberi élet csak lábjegyzet az éves kimutatásokon. Legjobb példa, amikor egy diszkóban alakul ki nézeteltérés köztünk és a rivális szindikátus zsoldosai között, és a tűzharcban bizony a vendégek is hamar áldozatul esnek. Az ellenséget, de a társunkat sem zavarja, ha a derék polgárt keresztüllövi, mi több, a játék nekünk még kivégzési opciót is kínál a magzatpózba kucorodó Gipsz Jakabok kiiktatására. Ráadásul rákényszerülünk a tömegek ritkítására, mert legtöbbször köztük abajgatnak minket, és nem tehetjük meg, hogy a civilek védelmében nem hajítjuk vissza a hozzánk vágott kézigránátot. Tehát a látvány szép, a pályák változatosak, a világ brutális. Hol a gond? „Még egy utolsó küldetést?” – Sarah Walker A gond bizony a küldetéseknél kezdődik. Azok ugyanis már nem annyira változatosak. Annak próbálnak tűnni, de nem azok. Lényegében a Doom/Quake/Wolf/Duke Nukem alapokra épül, vagyis lőjünk le mindenkit, aki a puskánk másik végén áll. Ezt merényletkísérletekbe, ipari kémkedésbe, meg hasonlókba csomagolják, de a végeredmény mindig az, hogy menjünk végig a lineáris pályán és lőjünk le mindenkit, míg el nem érünk a célponthoz, akit természetesen megint csak lőjünk le. És itt jön egy érdekes momentum, a főmuftik elleni harc. Állítólag a mi Dart 6 chipünk az überchip, az embernek mégis olyan érzése van, hogy a prospektus kicsit túlzott. A főgenyáknak ugyanis mindenféle ember feletti képességeik vannak, amikhez mi csak nehezen érünk fel (főleg azért, mert ezek ellen általában a chipünket sem használhatjuk). Példának okáért az első ellenfelünk cikázik, mint a villám, pajzsa van, és amikor már azt hiszed, végre kinyiffan, hát sokszorozni kezdi magát. Elszöszöl velük az ember, és nem azért, mert nehéz őket megölni, hanem mert mindig bedobnak valami értelmetlen, de legalább idegesítő újabb chip-képességet, mire végre tényleg kinyiffannak. És ha már chip. A játék fő húzóeleme, legalábbis annak szánhatták. Mert nem lett az. Az első pár órában még érdekes, csak az a gond, hogy van össznye-visznya négy darab. Hármat már a játék elején megkapunk, a negyediket meg mi vehetjük meg a fejlődési fán. Tényleg jópofák, feldobja a játékot az olyan momentum, minthogy öngyilkosságba kényszerítünk egy bakát (felrobban és magával rántja a körülötte állókat), vagy feltörjük a fegyverét, erre az visszafelé sül el, amitől ugyan nem hal meg, de a fedezékből a puskánk elé eshet. Illetve az is mosolyra fakaszthatja az embert, amikor a társai ellen fordítunk valakit. A negyedik képesség – ez a megvásárolható – pedig a páncél, amit magunkra aggathatunk, ezzel válva vérbeli Terminatorokká. Ám ez a három plusz egy képesség sajnos kevés. Ezen az sem segít, hogy hackelhetünk liftajtókat, pajzsokat, automata ágyúkat. Hamar megunhatók, ráadásul a játék egy részében nem is használhatjuk őket, mert vagy a zsoldosok jelennek meg chip-zavaró kézikészülékkel, vagy olyanok ellen harcolunk, akiknek nincs chipjük. Ugyanerre a sorsra jutnak a kivégzések. Hiába látványosak, mi több, olykor hatásosabbak, mint a puskák, sajnos ezekből ugyanúgy kevés van. Puskák terén azonban virít a játék, bár ezek sem rugaszkodnak el a megszokott kliséktől (lehet egyáltalán?), de legalább érdekesek. Természetesen van pisztolyunk, géppisztolyunk, géppuskánk, rakétavetőnk, és a jó öreg shoti is. Ezeknek többnyire van másodlagos tűzmódjuk, amik kicsit feldobják a használatukat, legalábbis, amíg kézben vannak, mert a játék fukar a speckó fegyverek lőszerével, így legtöbbet az alap gyilokeszközöket fogjuk használni. „Ezek éppen most nyomtak le egy hatalmas droid death matchot.” – Mikaela Barns A játéknak természetesen van többjátékos módja is, azon belül co-operative mód, ahol négyfős csapatban vághatunk neki a kilenc pálya valamelyikének. Ez a játék azon része, ami ideig-óráig kiemeli a szürke átlagból, mert mintha egy teljesen másik játék lenne. A breaching képességeket itt már tapasztalati pontokkal lehet fejleszteni, nem főgenyák és random NPC-k fejéből kiráncigált chipekkel. A fejlődési fa használhatóbb (a single-ben bármit választhatunk, de első nekifutásra csak öt-hat képesség fejleszthető), és a játékélmény is ütősebb. Legalábbis, ha sikerül összeszednünk egy használható csapatot, mert bizony random játékosok közé beesni inkább frusztráló. Ugyanis a játékhoz nagyon elkél az összehangolt csapatmunka. „Ezt törd fel!” – rakétás főgenya a Syndicate-ből Mindent összegezve visszatérhetünk a kiindulópontra: a Syndicate egy fájdalmasan átlagos játék. Hiába az 1993-as nagy előd, az FPS stílus, a szép grafika, a jó hangok, a jó ötletek… A Starbreeze valahogy nem tudta mindezt kiaknázni. Unaloműzőnek tökéletes, annál is inkább, mert nagyjából öt óra alatt végigjátszható. Aztán örökre elfelejthető.]]>