campy humort, és még sorolhatnám az indokaimat, de nem az a célom, hogy előre hiteltelenítsem magam a rajongók szemében, mint kritikust.
A most csatlakozó nézők befogadására a jól bevált „új fiú a fedélzeten” módszerével tették alkalmassá a produkciót, Az utolsó csillagharcos-utánérzéssel beerőltetett Eli Wallace (David Blue) az új Daniel Jackson, akinek mindent el kell magyarázni, ami az ős-csillagkapusoknak valószínűleg magától értetődő. A háttér megteremtése mégsem szájbarágós, a fanok nem ásítoznak unalmukban, nekünk pedig nem kell lehetetlen technoblablákat meghallgatnunk, hogy az írók lelkiismerete megnyugodjon.
Eli Wallace nyújtja a kiszakadást a sötét alaphangulatból a popkulturális kiszólásaival és a geek humorával, ám épp ettől válik a figurája izzadtságszagúvá. A Universe annyira komolyan szeretné magát venni, hogy egy mosolyt sem enged meg a többi karakterének, Eli-nak viszont folyton viccelődnie kell, és ez életszerűtlen. Kénytelen vagyok a Battlestar Galacticához hasonlítani, ami egy ennél komorabb premisszából tudott (fokozatosan!) humoros karaktereket kihozni, és egyikük sem volt papírmasészerű.
A melodrámából David Blue mellett Robert Carlyle tűnik ki egyes-egyedül, az ő jelenléte és karizmája miatt érdemes egyáltalán komolyan foglalkozni a Stargate: Universe-zel. A skót színész Blue-nál is klisésebb figurát kapott „a felelősségteljes tudós, akiben nem bízik meg senki” vonalból, megspékelve némi tragikus háttérsztorival, amit csak azért tudunk megbocsátani az íróknak, mert Carlyle eladhatóvá teszi a szerepet. Mellette az említésre érdemesebb színészeknek, Lou Diamond Phillipsnek és Ming-Nának sem jut annyi adásidő, hogy értékelni lehessen őket, csupán Louis Ferrera és Brian J. Smith katonáit lehet kiemelni, de újdonsággal egyelőre ők sem kecsegtetnek.
Bizonyos szempontból jó, hogy a legtöbb karakter bemutatását későbbi epizódokra halasztották, mert így nem tűnik túlvállalósnak a duplarészes pilot, sőt, egészen kényelmesen el lehet lavírozni a kevés cselekmény és a bőséges alapozás mezsgyéjén, mégsem válik teljesen unalmassá ez a kétszer egy óra. A háttértörténetek nem törekszenek lostos hamisan-rejtélyességre, az elejétől meg van mondva minden, amit tudnunk kell a szereplőkről. A Lost repülőgép-szerencsétlenségére emlékeztető in medias res-kezdés azt sejteti, hogy ezeknek a vadidegeknek sok meglepetést tartogathat az előtörténete, aztán ez mégsem igazolódik be, és hamarosan teljesen okafogyottá válik a flashbackes mesélés, ami helyett sokkal működőképesebb lett volna egy lineáris cselekményvezetés.
A pilot története tökéletesen feledhető, ami hasonló strukturális hibákra vezethető vissza. Az alapok lerakása után a második részben egy hagyományos sci-fis problémamegoldással találkozunk áldozathozatallal és a szokásos kellékekkel, ami attól válik totálisan súlytalanná, hogy a megfelelő karakterek érdektelenek maradnak a számunkra, és a problémához kapcsolódó konfliktusok is lerágott csontok. Az egész játék arra megy ki, hogy az írók megmutassák, mennyire sötét és karakán világ a Universe-é, szemben a korábbi SG-sorozatokkal. Ahelyett, hogy egy egészséges komolysággal szemlélnék az eseményeket, összehúzott szemöldökkel és elfojtott hangon mesélnek, csakhogy ez a stílus nekik is új.
