Yivuc Hag nem akart bajt. Soha nem is akart, ezért hagyta ott nomádnagycsaládját, és engedte át a sámáni dobot Dbasecnek, Kvogo apó másiktanítványának. Senki sem emlékezett ilyen esetre, hogy a nagycsaládbanegyszerre két gyermek lássa meg foggal a világot, s legyen az útiszellemek ajándékával felruházott – és a maga részéről boldogabb lettvolna, ha épp olyan passzív tehetsége van csupán a mágiához, mintminden más nomádnak.Dbasec nagyobb és erősebb volt nála. Ő pedig feladta; egy reggelelhagyta örökösen vándorló népét, és egy karavánnal az ipari zónábajött, ahol az övéit újabban nomádnak nevezték. Hogy aztán már sohatöbbé ne találjon vissza a végtelen utcákon kóborló családjához.
Óvatosan a kapualjhoz settenkedett, és kilesett a néptelen utcára. El kell tűnnie innen; a lakása többé nem biztonságos!
Az elején úgy tűnt, jobban nem is járhatott volna; a befogadótáborbanvégigcsinálta a teszteket, melyek után másnap már ki is emelték amunkások közül, és a szerződéses varázslók kiváltságos kis team-jében[ismét egy majmolt földi, céges szó]találta magát. Egyedül volt köztüknomád, s bár a többi szerzet nem igazán fogadta be a mokány kisteremtményt, ez őt nemigen zavarta: a nomádok népe sosemszószátyárságáról volt híres. Jó érzéke volt a mágia felismeréséhez,ezért a bevándorlási hivatal foglalkoztatta – tette a dolgát, voltpénze és kerülte a bajt. Az időközönként rátörő mehetnék, a mindentlegyűrő vándorösztön pedig egészen elviselhetővé vált, amióta az egyikbárban mellé telepedett az a gourr suhanc, és szelíden beleerőszakoltegy apró tablettát. „Ettől jobb lesz. Mindig jobb lesz”, mondta.
Attól az estétől Yivuc a rendszeres vásárlója lett, és a fizetésetekintélyes hányadát az apró fóliatasakokban gurigázó, hatszögletűtablettákra költötte.
Nem, nem volt drogos, mint sokan az egyszerű munkások közül. Csak amehetnék miatt szedte a szert; csak akkor kellett, ha az egy helybenállás már fojtogatta, ha a sikátorok föléborultak, elzárták előle atávoli negyedek felől érkező friss szelet. A nomádok soha nem vertekgyökeret sehol, és a lelke mélyén kicsit büszke is volt magára, hogy ezneki sikerült.
Az utca üres volt, és ő megnyugodva támaszkodott neki a reves kőfalnak.A tegnapi Sötétnap maga volt a pokol; lövöldözések és sikoltások,eldübörgő vasabroncsos páncélautók hangja szűrődött fel második emeletigarzonjához, ahol kulcsra zárt ajtó és szorosan behajtott spalettákmögött szívdobogva várta a halát. Nagyon félt, pedig ő nem akart bajt,egyáltalán nem.
Az éjszaka még rosszabb volt; a tabletták hamar elfogytak, talán többetis vett be, mint kellett volna: Wurdda asszony, mallarm házinénijesokáig dörömbölt nála, ám ő nem mert kibújni az ágy alól, és csak arettegésre emlékezett; talán sikoltozott is, ebben nem volt biztos.Végül Wurdda asszony feladta, s alighanem ő is bezárkózott a katonákelől.
A hűvös, párás reggelen gyanús csend borult a városrészre. A katonákéjjel visszafoglaltak minden utcát, és azok az őrültek, akik ezt azegészet csinálták, elbújtak valahová – Yivuc szívből remélte, hogyelfogták őket, és lógni fognak mind.
Fülelt, és a távoli zajokat figyelte. Wurdda asszony az imént aztmesélte, kijárási tilalom van, de nem mindenki tartja be: a különféleszerzetek a tegnapi zűrzavarban elvesztett hozzátartozóikat keresik, atüzeket oltják, vagy éppen nincs is házuk, ahová visszavonulhatnának.Ha az épületüket éjközép után rombolták le, meg kell várniuk akövetkező éjszakát, hogy Nagate erői újrateremtsék – és akkor semkapják már vissza a benne odaveszett ingóságaikat, nem beszélve azutólag épített felső emeletekről.
Lesz, ami lesz alapon kilépett a kapualjból, és a fal tövében surrantvégig szűk utcácskán. A levegőben füst- és halálszag terjengett, de márnem lőttek, és ez volt a lényeg.
Azon töprengett, Wurdda asszony honnan szerezte a helyzetről szólóértesüléseit. És vajon igazak voltak-e. A kábelrádió csak sistergett ésnegédes, álmosító sanzonokat sugárzott, az eseményekről egy szó semesett benne, amíg Yivucnak türelme volt a politúros faláda előtt ülniés hallgatni.
Mindegy, el kell rejtőznie valahol, és kivárni csendben, míg rend lesz valahogy.
Háta mögül erősödő gőzmotor-dohogást hallott. Nagyot dobbant a szíve ésrémülten szedte a lábait, pedig tudta, futni a legrosszabb. A futásmindig gyanús, és ma főleg az. De biztos volt benne, érte jönnek, őtkeresik… Már futott, és a sikátor kanyarulata, mely eltakarhatná azutca másik felén bekanyarodó dzsip elől, rémisztően távolinak tűnt.Igen, biztosan őt keresik, tényleg körbejárnak, és valamiértösszeszedik az összes szerződéses varázstudót! Wurdda asszonynak igazavolt.
Kiáltás hallatszott a háta mögül, és a motorzaj egyre közeledett. Yivucfelnyüszített, és sorra próbálgatta a kapualjakat, de az ajtókmindenhol zárva voltak, alighanem el is torlaszolták belülről a lakók,hogy az utca őrülete ne hatoljon be hozzájuk.
– Állj meg, hallod? Állj meg, nomád! – csattant a katonák hangja, ésmég mindig nem mert hátranézni, pedig nagyon közel lehettek, egészenközel, ott magasodva a háta mögött, és őt akarják, a kis nomádot, akinem akart bajt, aki részt sem vett a tegnapi dolgokban.
Körmei megcsikordultak az egyik néma ajtón, ahogy apró ökleiveldörömbölni kezdett. Varázsolni kellene, elmormolni valamilyenláthatatlanná tevő igét, de túl ideges volt; soha nem ment neki, haideges volt, nem tudott koncentrálni, Kvogo apó számtalanszormegbüntette érte!
– Fordulj meg, nem hallod! Látni akarom a szádat, nem varázsolsz-ehallod? Megfordulni! Egyetlen kurva varázsige, és halott vagy! – Adzsip csikorogva fékezett, ő pedig feltartott kézzel, reszketve fordultmeg, háta nekisimult az ajtó pattogzó zöld zománcfestékének, lapockájánérezve a hirdetésekhez beleszurkált rajzszögek domború fejét. Felnézetta dzsipre, mely jó tíz méterre, óvatos távolságban állt tőle. De így isóriásinak tűnt: páncélozott kazánorra szinte az égig magasodott és aplatóján óriási emberi katonák álltak, arcuk vörös és eltorzult, aliglátszott a célzásra emelt számszeríjaik mögött…
Abban a pillanatban a háta mögött kinyílt az ajtó, egy kéz durvánmegragadta keskeny vállait, és szabályosan berántotta az utcáról. Ott,ahol az imént állt, az arcától egy arasznyira nyílvessző fúródott azajtóba, átdöfve a felszurkált hirdetéseket. Yivuc Hag felkiáltott,pedig ha a nyílhegy töltete fel akart volna robbanni, már rég megtettevolna, amikor ő még csak a levegőt szívja be a tüdejébe. Aztán az ajtómár sebesen távolodott tőle: valaki egyszerűen felkapta, és a kapualjonát futva vitte a szűk, őszi fehér fényben úszó udvar felé, majd be egylépcsőházba. Yivuc ordítani szeretett volna, de mukkanni sem tudott arémülettől. Elrablója ork volt, legalábbis a szaga alapján, de fejjel aföld felé lógva nem tudta megnézni az arcát.
A katonák utánuk jöttek az udvarra; hallotta, ahogy az ajtórecsegve-ropogva enged a nekirontó dzsip orrának. Yivuc végremegtalálta a hangját: felkiáltott.
Az ork feldübörgött vele a lépcsőházban. Rámordult: – Ne üvölts! Inkább varázsolnál valamit!
Máris a tetőn voltak, és a nomád rikoltásától kísérten átlendültek akét épületet elválasztó mélység fölött: Yivuc egy pillanatra láttaodalent az utcát.
– Hallgass már el! Így biztos, hogy elkapnak minket!
Ez végre hatott. Yivuc befogta a száját, és kalapáló szívvel, halkannyögdécselve tűrte, hogy az ork mind messzebb vigye az utólagosemeletek roskatag, kusza szövevényében. A katonák hangja elhaltmögöttük, valószínűleg nyomukat vesztették, vagy csak nem mertékkövetni a vakmerő halhatatlant.
Végül elrablója egy homályos műanyagfóliával fedett, fészerszerű szobaárnyékában megtorpant, és nem túl finoman a kátrányos papírtetőre dobtaa nomádot. Yivuc moccanni sem mert, behúzott nyakkal hallgatta a másiklihegését. Majd végre a hátára fordult, és felnézett.
Az ork kopasz volt, szürke bőrét régi törzsi hegek hálója tette mégfélelmetesebbé. Vigyora két arany szemfogat villantott fel. Modernülbeszélt, mint a munkások java, akik az emberektől lesték el: – Hát eztnem könnyítetted meg, máguskám.
Yivuc csak pislogott, mire az ork folytatta: – Begyűjtik az összes varázstudót. Mindet. Félnek tőletek. A mágiától.
– De… Mi… Én nem csináltam semmit… – makogta Yivuc. Maga sem tudta,miért, egyre jobban remegett; valósággal rázta a hideg. Megpróbáltfelállni, de izmai nem engedelmeskedtek. – Semmit az égvilágon… –Előrehajolt, és a szurkozott tetőre hányt.
– Nem akarják, hogy mellénk álljatok – hallotta az ork hangját. – Az Ügy mellé.
– Nem tudok semmiféle ügyről – motyogta Yivuc, és megtörölte a száját. Köhögött. Nagyon nyomorultul érezte magát. Nagyon.
– Az Ügy mindenkié, minden öröklétűé, mindenkié, aki elnyomatásban ésigazságtalanságban él. Együtt kell harcolnunk a Menedzsment ellen.Elvesznek tőlünk mindent, alamizsnáért robotolunk, és semmire se jó,haszontalan holmikkal tömik be a szánk. Mozik, bárok, drogok… – soroltaaz ork könyörtelenül, Yivuc pedig legszívesebben befogta volna a fülét,ne hallja a szavakat, amelyek feldúlják eddig nyugodt életét,megváltoztatnak mindent, már megint. Nem akart több változást, elégvolt, hogy idejött a modern világba, letelepedett – elég volt kalandnakegy életre!
– De én nem tudok semmiről. Én nem akarok küzdeni… Nekem jó voltminden! – Tudta, mindez mennyire szánalmas, hogy nem így kelleneviselkednie: az ylf, ork, vagy mallarm mágusok büszkék voltak, óvtákegymást és a céhüket. Ők máshogy viselkednének, de a forradalmár orkotéppen olyan idegennek érezte itt maga előtt, mint a katonákat azutcákon. A tablettákra gondolt. Jó lett volna egy. Őrületesen jó.
– Titeket jobban megfizetnek, hogy lojálisak legyetek, de ez is csakalamizsna, nem látjátok? – Az ork mérgesen pattant fel, és sétált atalpalatnyi tető peremére. Yivuc először azt hitte, őt akarja megütni,ezért rémülten hunyta be a szemét. Aztán csak nézte az ork zömök, izmosalakját a fehér ég, meg a városrész kormos kőboltíveinek háttere előtt.Itt is, ott is füstoszlopok nyújtóztak a magasba, valahol távolfelcsattogott néhány fegyver.
Összeszedte a bátorságát, hogy megrázza a fejét.
– Én otthon voltam tegnap. Nem csináltam semmit. Megmondom nekik, hogy…
Az ork megpördült, és villámló szemekkel meredt rá.
– Mit mondasz meg nekik? Hogy tovább nyalod a talpukat? Hogy kiszolgálod őket a saját véreid ellenében is?
– Én…
– Azt hiszed, hagynak majd választási lehetőséget? Most az övék azutca, mi pedig visszaszorultunk a házakba és a pincékbe. Azt hiszik,győztek, de mi lesz legközelebb? Ha jobban megszorongatjuk őket? Majdellenünk fordítjátok a varázslatokat?
– Dehogy, soha!
– Nem bizony, nomád. Mert nem hagyjuk. Ha mellénk álltok, győznifogunk! Lehet, hogy neked elég, amit kapsz, elég, hogy beveszed akibaszott drogodat – Yivuc érezte, hogy kifut a vér az arcából –, de mitöbbet akarunk, és meg is szerezzük!
– Én csak haza szeretnék menni – motyogta a nomád megalázottan. Az ork csupán arannyal keretezett mosollyal válaszolt.
– Hát még mindig nem érted? Itt nincs választás. Mellénk állsz, vagyhalott vagy – s azzal az alattuk tátongó mélység felé mutatott. ]]>