Talán az emberiséggel egyidős a vágy, hogy el tudja magát helyezni az ismert világban, és hogy ezt a tudását valamilyen módon rögzítve, képes legyen megkönnyíteni a közösség életét. Léteznek azonban olyan régi térképek, melyek az adott kor tudását felülmúlóan olyan területeket is ábrázolnak, miket akkor ember nem láthatott, pontos feltérképezésükhöz pedig műhold kell.
Kezdetek
Gondoljunk csak bele: már az ősembernek sem volt mindegy, hogy visszatalál-e egy halakban gazdag tóhoz, vagy el tudja-e magyarázni a többieknek, merre vannak ellenséges törzsek, és egyéb veszélyes területek. Valószínűleg ezek az indokok játszottak közre abban, hogy az ember igyekezett feltérképezni környezetét, és az így szerzett tudás megörökítésére törekedett.
A Kartográfiatörténet szerint mintegy 20000 éve, tehát már az írásbeliség megjelenése előtt készültek térképszerű ábrázolások, melyek a mai modern térképek előfutárainak is tekinthetők. Ãgy például több mint 8000 éves az a várost és két hegyet ábrázoló véset, amit Çatal Hüyük feltárása során találtak a régészek.
Egyszerűbb térképészeti eszközöket már Mezopotámiában és Egyiptomban is használtak, az ókori görögök pedig geometriai módszereket is alkalmaztak a terep térképszerű ábrázolásához. Meg kell említeni Euklidészt, Arkhimédészt, és természetesen Ptolemaioszt, aki már matematikai eszközöket fejlesztett ki az ábrázoláshoz, és fokhálózatot használt az általa ismert világ feltérképezéséhez. Ezen tudás azonban az 1500-as évek elejére nagyobbrészt feledésbe merült, csak a reneszánsz által indított szellemi áramlatok hatására kezdődtek újra a kutatások.
A humanisztikus eszmék elterjedése lehetővé tette, Amerika felfedezése, és az erősödő tengeri kereskedelem pedig szinte kikövetelte a pontos, hiteles térképek készítését, így a térképészet tudománya ebben a korban virágzásnak indult. A legnagyobb hatású középkori térképész kétségkívül Mercator volt. A róla elnevezett Mercator-vetületet a mai napig használják, az ő nevéhez fűződik az első egységes térképgyűjtemény összeállítása.
A XVIII. századtól kezdve a természettudományok fejlődésének eredményeként a térképek mind pontosabbá váltak, ekkortól jelentek meg a szintvonalak is a domborzati viszonyok ábrázolására. Volt azonban egy olyan probléma, melynek megoldása egész a század végéig váratott magára, és ez a hosszúsági fokok megállapításának nehézségében rejlett.
1714-ben Newton egy parlamenti bizottságban úgy nyilatkozott, hogy a probléma megoldható lenne egy pontos órával, de rögtön hozzá is tette, hogy lehetetlen olyan szerkezetet készíteni, amely az óceáni hajózás körülményei között is pontosan járna. Szerencsére nem így gondolta John Harrison angol ács, aki közel negyven év munkával, 1761-ben megalkotott egy olyan órát, amely a Londonból Jamaicába megtett két hónapos út során csak öt másodpercet késett. Ezt a szerkezetet később Cook kapitány is tesztelte, és igen elismerően nyilatkozott róla. Ezen időpont előtt tehát az utazók, tengerészek – és persze a térképészek – a hosszúsági fokokat semmilyen eszközzel nem tudták pontosan megállapítani, és ez látható is a korabeli térképeken.
Bár van néhány olyan atlasz, amely ennek ellentmondani látszik.
{mospagebreak title=Térképen a hatodik kontinens}
A középkorban az Antarktisz közelébe elsőként Magellán került 1521-ben, és James Cook volt az, aki 1773 januárjában elsőként átlépte a 77. déli szélességi fokot. A kontinenst azonban ő sem látta, csak úszó jéghegyekről számolt be.
Magát a földrészt 1819-ben pillantották meg először a Vosztok hajó fedélzetéről, tehát ezen időpont előtt az nem szerepelhetett semmiféle térképen. Körül sem hajózta senki egészen a XIX. század legvégéig, tehát a kontinens körvonalai csak a XX. századi térképeken jelenhettek meg, legalábbis ezt diktálja a józan ész. Ãm mégis léteznek olyan középkori térképek, melyeken az Antarktisz körvonalait meglehetősen pontosan ábrázolták – vagy legalábbis ezt állítják róluk. Ezek közül a leghíresebb, a Piri Reis, török tengerésztiszt által, 1513-ban rajzolt világtérkép napjainkig épen maradt kis részlete.
A legalább 20 forrás felhasználásával készített Piri Reis-féle térképnek 1929-ben került elő egy darabja, a Topkapi Szeraj múzeummá alakítása közben. A fennmaradt szelvény Dél-Amerika keleti felét, Afrika nyugati, és Európa délnyugati területeit ábrázolja. Ami azonban a legnagyobb meglepetést okozta: Dél-Amerikával egyben ábrázol egy nagyobb földrészt, amit a későbbiekben Antarktiszként azonosítottak.
Ez a térkép került az ötvenes évek közepén Charles H. Hapgood professzor kezébe, aki a New Hampshire-i Keene Egyetemen technikatörténetet oktatott, és mivel hasonló témakörben kutatott, felkeltette az érdeklődését a probléma. Egy szemináriumi csoportjának a térkép részletes elemzését adta feladatul, és mivel a fiatalok előtt ismeretlen volt a téma, elfogulatlanul viszonyultak a kérdéshez. 
Az évek során több csoport is elemezte a térképet, és arra a következtetésre jutottak, hogy a legdélibb területek a hatodik kontinens partvonalát jelenítik meg.
Amikor Hapgood professzor 1959-ben a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban Antarktisz témakörben kutatott, szinte véletlenül botlott bele Oronteus Finaeus francia térképész 1531-ben készült atlaszába. Meglepetésére, a középkorban még ismeretlen hatodik kontinens volt rajta látható, ráadásul az alakja meglepően hasonlít a ma ismert Antarktiszhez. Ezek után még hetekig kutatott a könyvtárban, több száz tengerészeti és szárazföldi térképet vizsgált meg, és megdöbbentő felfedezéseket tett.
{mospagebreak title=Út Antarktiszon keresztül}A bevezetőben említett Mercator is készített világtérképet, és az ő változatán is ott szerepel az Antarktisz, ahol mai tudásunk szerint is lennie kell. De nem ő volt az egyetlen ilyen térképész.
A XVIII. századi francia földrajztudós, Philippe Buache 1737-ben rajzolt térképén szintén ott látható a jeges kontinens, de meglepő módon nem egységes földrészként van ábrázolva; a kontinens két fele között tengeri út vezet át.
Térjünk vissza pár mondat erejéig, a Piri Reis által megalkotott térképhez! Az elmúlt évtizedek során igen sokan vizsgálták meg, és a legkülönbözőbb – és legvadabb – hírek láttak napvilágot ezzel kapcsolatban. Egyesek szerint az egyik forrástérkép egy légifelvétel kellett hogy legyen, mert ilyen pontosságot csak azzal lehet elérni. Ennek azonban ellentmond az, hogy Afrika-központú műholdképeken nem látható sem Dél-Amerika, sem az Antarktisz.
A témát mélyebben ismerők – pl. Däniken – szerint a Piri Reis által rajzolt térkép Kairó-központú azimutális vetület szerint készült, bár többen állítják, hogy a középpont a Nagy Piramis. Más források egy Asszuán környéki települést, Sienát nevezik meg, mint fókuszt.
(Csak zárójelben pár szó a vetület, vagy projekció fogalmáról: a Föld térben görbült felületének felismerése indította arra a tudósokat, hogy különböző leképzési szabályok alapján próbálják a bolygó felszínét síkban ábrázolni. Nagyon sokfajta vetületkészítési módszert dolgoztak ki az idők folyamán, az eltérő vetületekben készült térképek más és más képet adnak bolygónkról.)
A térkép alján látható partvonalat sokan azonosítják Antarktiszként. Hapgood professzor kutatásait összefoglaló könyvében ezt bizonyítandó közzé is tesz egy 1960. július 6-án kelt levelet, melynek feladója Harold Z. Ohlmeyer, az USA Légierejének alezredese. A tiszt az 1949-es svéd-brit Antarktisz-expedícióra hivatkozva közli, hogy a Piri Reis által legdélebbi területként ábrázolt rajzolat szembeötlően hasonlít a jégtakarón keresztül végzett szeizmikus mérések által felvázolt partvonalra, vagyis a területet feltérképezték, mielőtt az jég alá került volna. 
Ennek pedig – Hapgood professzor szerint – azt kell jelentenie, hogy valakik már több ezer évvel ezelőtt pontos térképeket készítettek a Déli-sarkról.
Elgondolkoztató az is, hogy a Philippe Buache által készített atlaszon az Antarktiszt tengeri út vágja ketté, és ez az ábrázolás a földrész feltérképezése alapján nyert információk szerint akkor lehetett helyes, amikor még nem borította kilométer vastag jégtakaró azt a területet.
(Következik: Különös térképek 2. – Kételyek)
]]>
