A sci-fi két nagy öregje (együtt 140 évesek idén) összeállt, és megírt egy közös regényt Az idő szeme címmel. Clarke-tól tudtam, hogy mire számíthatok, Baxtertől még nem, és reméltem, hogy a tehetségük összeadódik. Sajnos olvasás közben rájöttem, hogy inkább kioltotta egymást. Az idő szeme közepes könyv, és lehet, hogy most még felül is értékeltem. Még csak nem is arról van szó, hogy néha egy-egy magyarra fordított mondat nincs a helyén („Egynapi járásra volt a falu, és strapás volt” – fordította: Gálvölgyi Judit), vagy hogy bizonyos sorokban a szavak úgy feltorlódtak, hogy egy mondatnak tűntek, mert ezeket még el lehet nézni (hanincssokbelőlük), de a történet bizony eléggé gyengécske, a szereplők pedig vérszegények. Clarke 1917-ben született, tizenkét évvel Verne Gyula halála után, és gyerekkorában biztos falta a Verne-könyveket (csak feltételezés). Emlékezhetett a Hector Servadac-ra. Abban a föld összeütközik egy kisbolygóval, mely elragadja bolygónk egyes részeit és embereit, és azoknak az új világban, új körülmények között kell élniük. Az idő szeme alapötlete ugyanez, csak itt az idő hasít ki darabokat a földről és állítja össze őket, mint egy hatalmas puzzle-t, ismét egésszé. és ezután a különböző korokból kiragadott embereknek az új világban, új körülmények között kell élniük. A regény eleje a különböző kultúrák találkozásáról is szól. Hitelesen le van írva, ki és honnan jött, milyen gyökerekkel rendelkezik. Hitelesen – gondoltam egészen addig, míg a következő mondatra nem bukkantam: „a mongolok sámánisták voltak, tartózkodtak a nyilvános szertartásoktól, jurtáik magányában fordultak orákulumokhoz, ott végezték az ördög?zést és a mágikus ritusokat”. A szerzőpáros mongolképe még a sablonosnál is rosszabb, és ez mélyütés a többi aprólékosan kidolgozott történelmi adalék számára. Amikor például a szerzők azt írják, hogy a makedón lovas hadsereg jobb, mint a mongol, már csak a fejemet ingatom. Makedónok és mongolok egymással szemben – ez a másik, ami nagyon zavart. Az idegenek kétmillió évből szedték össze az új föld (a könyvben egy orosz Mirnek nevezi el ezt az új világot) darabjait, és hogy-hogy nem, de Nagy Sándor és Dzsingisz kán is idekerült a seregével, és persze a 2037-ből származó ENSZ-katonáknak is megvan a maguk fegyverarzenálja. Nekem eszembe jutott egy színdarab, amit 16 évesen írtam a veszprémi Kvark sci-fi klubba, karácsonyi előadásnak, amelyben ugyanez volt az alapötlet: a történelem hírességeit egy időörvény összehozza egy helyre. Az ötlettel komolyan eljátszhat minden tinédzser scifi-rajongó, de két nagy öregtől azért többet várnék. Többet is vártam, és nem kaptam. A regény nem szól másról, csak menetelésekről és a hosszú menetelések után egy csatáról. A legrosszabb és a legfeleslegesebb az a jelenet, amikor hőseink körbehajózzák a Földközi-tengert, és húsz oldalon olvashatunk arról, mi NINCS a part mentén. (Tisztára, mint a bulvárújságírás, ahol sok esetben a tagadás a hír.) Az időtörés magyarázata is elmarad. Mintha a b?vészkalap mélyéről lenne előrángatva az a pár információ, amit a szerzők saját narrációban, a regényből kikandikálva elmondanak. Nem élnek a karakterek sem. Pár sablonos érzésen kívül semmit nem tudunk meg róluk. Nem élnek, viszont annál többet filozofálnak. Lehet persze ilyen körülmények között filozofálni, de engem jobban érdekelt volna, hogyan élik meg legbelül a történteket, és az milyen személyiségváltozást idéz elő. Odacsapott a főszereplőnő lánya iránt érzett szeretete, kicsit béna a nő és az újságíró szerelmi kapcsolata, a pilóta sablonosan amerikai bunkó, Nagy Sándor csak néz és odavet pár szót, Dzsingisz kán még azt semÂ… Talán Kipling alakja sikerült a legjobban, de ugyanakkor a halála csak odakent folt a történetben. Gyorsan ugrunk is utána öt évetÂ… A szerzők tudósok, és képtelenek kezelni az érzéseket. Képtelenek a negatív szereplőket igazán hatásossá tenni, és a konfliktushelyzeteket felépíteni és kihasználni. A tragédiát sem tudják kell? h?fokon érzékeltetni. Ráadásul a végső leszámolások a színfalak mögött zajlanak, így a regénynek olyan hatása van, mintha egy sztori kissé túlírt első három fejezete lenne. A könyvet egyedül az tette volna kicsit jobbá, ha a második kötetben folytatódik. De a Napvihar kész átverés a Clarke-Baxter szerzőpárostól, mivel más történetszálat indít el és visz végig. Belekezdtem, abban a reményben, hogy Az idő szemében történtek valamiképpen mégis értelmet nyernek, de az első negyven oldal után rá kellett jönnöm, hogy én nem kapok sem értelmet, sem magyarázatot. A Napviharban az első rész sorsa a feledés. Azt hiszem én is így leszek vele. Az egész Id?odisszeia sorozattal. ]]>