– Ránk telepedett az a kutya OPOS, mint Lackó a béresek nyakára, hogy az űrállomásos kuvaszkutya harapja sejhajon az összes fekete táltost, no de az űrtemplomosok is nyugodtan kisétálhatnának ebből a kerek galaxisból, és megnézhetnék, nem vagyok-e éppen a Lófej-ködben. A Szentfogadalmas leányom se szó, se beszéd fogja a plazmaíját, és lelép, oszt’ azt sem mondja, gravopapucs, a fiam meg, aki maholnap továbbviszi ezt a nemzetséget, ha továbbviszi, követi őt, mint valami csájníz biopincsi, hogy a magyarok úristene tegye őket valahová! Mennek a Burkussal a kisebbik lányom nyomába, mer’ tudom én nagyon jól, honnan fú a radioaktív szél. Meggyütt a „király”, oszt’ verte a palávert, kocorászott ide-oda a fedélzeten, hogy „hun van Emese?”, „hun van az én szívem szottya?”, komolyan mondom magának, eminenciás uram, ha akkor a szemem elé kerül, ízibe suhan az ultrahangpenge, és a Burkus feje, úgy, ahogy véresen, a műanyagra hull… tüstént föltűzetik a leghosszabb mélyűr-antenna hegyire. Mer’ szóból ért a magyar ember alapon megüzentem én neki sebes fényfutárral: Emesénkről levegye az implantált szemit, mielőtt én veszem le róla egy atomvillanással! Erre mi történik? Ide a bekapcsolatlan, rozsdásnyelű fénykést, hogy a Burkus most megy a lyány nyomába, mint valami csillagközi Rómeó, oszt’ két nagyobbik gyermekem közben installálja alá a robotlovat. Hej, nincs ez így jól, bíboros prímás úr!
Nagy búsan bólogattak a magyar urak, Létay csak hümmögött.
– Nem szól semmit, eminenciád? – dörrent rá Barkóczy.
– Mit mondhatnék, ez a magyar virtus – mondta csendesen az esztergomi érsek.
Barkóczy olyan hévvel kerekítette ki a szemét, hogy ha nincs olyan magas homloka, a szemöldöke biztosan összegubancolódik a hajával.
– Magyar virtus? De az úristen rongyba csavart, cukros tökét, nem a magyar virtust látom én itten kibontakozni, eminenciás uram, hanem a magyar hülyeséget, az pedig Mohács óta a legütőképesebb exportcikkünk!
Megint csak bólogattak a magyar urak, holott akkoriban ők kefélték el, nem a török.
– Azért nem egy, nem két dolgot letettünk mi az asztalra, méltóságos uram – emelte ujját Létay.
– Úgy van az! – koccantotta a járólapokhoz pallosának hegyét Barkóczy. – Jól beszél eminenciád, jobban, mint két néma egyszerre, ezért nem is tagadom, feltaláltunk mi porlasztót, dinamót, villanymozdonyt, transzformátort, helikoptert, számítógépet, hidrogénbombát, holográfiát, rák ellenes gyógyszert, mélyűrugrást. Tényekkel szemben, mit sem ér az érvelés! Csakhogy megfigyeltem: a magas külföldi vendég mindig halálra röhögi magát, amikor történelemkönyvet adunk a kezibe! No, vajon miér’? Uraim, gyújtsuk meg az értelem gyertyáját az Irinyi János által feltalált gyufával, és fényénél leljünk magyarázatra, de sebesen! Amondó vagyok, valamikor a középkortól kezdve az lett a legfontosabb a magyar ember számára, hogy nem baj, ha hülye vagyok, csak mások hülyébbek legyenek nálam, és akkor nem lesz semmi hiba, hovatovább mennyibe került volna okosnak maradni? Példának okáért, itt vannak ezek a kutyafülű Stenonisék meg a többi őshitű magyar. Klára asszonnyal néhanapján böngészem a régi újságokat, könyveket, és azt vélem kiolvasni belőlük, hogy hajdanán a Földön egyre nagyobb néptömegek lázadtak a finnugor származási elmélet miatt, de milyen érdekes, a huszadik század végére mégis majd mindenki a halbőrszagú finnek életszínvonala után sóvárgott; az anyabolygón ma sincs másképp. No de kérdem én az OPOS-tól, a déli klánoktól és a múlt dicsőségén sóvárgó összes „hajrámagyartól”, hogy mostanság, hol a megfeketedett, büdös picsában vannak a hunok és a szittyák?
– Hol vannak… hol vannak? – hallatszott több helyről, de Barkóczy egy határozott kézmozdulattal elhallgattatta a sleppet.
– A múlt nagy dicsősége! Minek dicsérjem a tavalyi kenyeret, ha most éhezik a nép? Azt mondják rám, a múltban élek, mert hogy király után sóvárgom, oszt’ senki sem veszi észre, hogy alapjában véve rend, fegyelem, erkölcs és morál után sóvárgom. Ha ezt egy hűtőfolyadéktól síkos elméjű robotember biztosítaná számomra, akkor bíz’ őt ültetném trónra, de akárhogy csűröm-csavarom, ilyetén igényeimet csak egy erőskezű király tudja biztosítani a magyarság számára. Elmondom, mi kell nekünk! Egy olyan határozott, szakrális uralkodó, mint amilyen Szent István királyunk volt, ő bezzeg tudta, mit kell csinálni: kettőt lépett előre, egyet lépett hátra, oszt’ mentünk Európába.
– Mér’, akkor nem Európában voltunk? – kérdezte valaki.
– Melyik az? – nézett a hang irányába Barkóczy. – Ne bonyolítsa a dolgot kegyelmed, mer’ a tökére lépek, oszt’ fénysebességgel lököm hanyatt, de ha ez megnyugtatja, akkor inkább Európa jött felénk. Így jó?
– Mindig úgy jó, ahogy a méltóságos úr mondja.
– Igen??? – Barkóczy kinézett a panorámaablakon. – Ni, má’ milyen szép zöld az űr.
– Az… az! – kiáltották a magyar urak.
– Erről beszéltem, bíboros úr – fordult Létayhoz a bán.
– Bocsásson meg, nagyuram, de momentán mi az, amiről beszélni tetszett?
– Hülye hülyének farkasa!
– Ah… oh.
– Szent István! Az kell nekünk ide, egy szent király. Uraim, ébredjünk föl!
Ekkor harangozni kezdtek, mint egy jobb királydráma utolsó felvonásának végén.
***
Létay bíboros Rogerius egykori szobájából követte figyelemmel a Szépmező Szárnya átalakulását. A csillagrombolón nem ő volt az egyetlen, aki eltátotta száját a transzfiguráció láttán. Rovás a bíboros mellett állva közvetítette a látványt, Barkóczy írnoka úgy tűnt, tisztában van az ősmagyar hit titkaival, a bán nyilván tanácsadóként is alkalmazta maga mellett. Stenonisék űrhajója elszakadt a csillagromboló irdatlan testétől, ezt követően hármas csoportokban kidokkoltak az OPOS denevérformájú vadászai.
A Szépmező Szárnya eltávolodott a flottától. Tömzsi testéből szemkápráztató fénypászmák törtek elő, amelyek szivárványos játéka szétáradt a világűrben. A űrhajó teste hullámzott, lüktetett. Mintha rosszindulatú rákos daganatok támadnának a páncélzaton, úgy púposodott, dagadt éjfekete felszíne, a folyamat leginkább egy élesztővel összegyúrt kenyértészta metamorfózisára hasonlított.
Létay nagy ámulatára az OPOS-űrhajó teste megnyúlt, két végén fényrózsák nyíltak, szétterjedtek és besugározták a Barkóczy klánflotta közelben haladó fregattjait.
– A kereszténység előtti magyar hiedelemvilág egyik központi szimbólumát, az életfát, vagyis az égig érő fát látja eminenciád – magyarázta a Létay mellett álló Rovás. – Ez egy mitikus óriásfa, amit csak a táltosok tudnak „megmászni”. Jelképesen az áldozati és temetkezőhelynek tekintett Föld, vagy anyagi szféra köldökét köti össze az ég köldökével, magával a Sarkcsillaggal, és tükörképszerűen átnyúlik az alvilágba, ami a magyar ősi hitben nem keverendő össze a túlvilággal, ez utóbbi a halottak tartózkodási helye. Az életfát nem láthatja meg igazi valójában a közönséges halandó, mi is csak azt látjuk, ami megmutatkozik belőle az anyagi létsíkon, de a lényeg odaát, a szellemi szférában zajlik, akárcsak a fán történő közlekedés.
– Megmásszák a fát?
– Igen, és erre csak olyan ember képes, aki foggal, vagy több csonttal született, tehát táltos. Vagy a magyar népmesékben a kanászbojtár.
– A disznópásztor?
– Igen, ennek szimbolikus jelentéstartalma van. Az evangéliumokban írnak arról a Jézusról, aki a megszálló gonosz lelket a disznókba űzte, a magyar kanászbojtár pedig uralkodik a disznók felett, tehát a „táltos” parancsol a gonosz lelkeknek.
– Milyen érdekes lecsapódása ez a keresztény szimbólumrendszernek a magyar néphagyományban.
– Épp ellenkezőleg, a magyar népmesék jóval az evangéliumok előtti archaikus időkből származnak.
A Szépmező Szárnya egy ágas-bogas fa alakját vette fel, amelynek a gyökérzete és a lombkoronája egyaránt hét fénypászmából állt, és mintha egymás tükörképei lettek volna. Ezt a fényemanációt maga a hajó (a fa törzse) kötötte össze, a különös struktúra lassan sodródva egyre távolodott a világűrben, az OPOS vadászok hadrendbe állva követték Stenonis hajóját.
Rovás folytatta az életfával kapcsolatos beszámolóját.
– Az életfa minden élet alapja, a jólét és a Világegyetem megtartója, gyümölcse az aranyalma, amit esetenként a tündérek vagy a szépasszonyok elrabolnak. A magyar őshit szerint minden, ami élet, az életfától ered, ennek a tudata szólásainkban él tovább. „Nem esett messze az alma a fájától”. „Mi fán terem?”
– Hát ez nagyon érdekes.
– Az ősmagyar hitvilág alapja a sámánizmus és a háromrégiós világkép, amit az életfa köt össze. Amit legfölül lát, az a felső régió: az istenek, a bolygók, a csillagok, a jó lelkek világa, a mennyország a fényesség birodalmának helye, fő alakja a világteremtő demiurgosz, ami neveztetik, mondjuk, Úristennek, Öregistennek, Jóistennek, Atyaistennek. Azok a kifejezések, hogy Isten csapása, Isten nyila, Isten szerelmére, Isten áldja, nem a Szent István-i térítés után terjedtek el a magyar néphagyományban, ezeket mi már jóval előtte ismertük és használtuk. Az életfa ágai, mint a világ tengelye, tartják a sátorszerű lyukas égboltozatot, ezen át fénylenek a csillagok. Az égbolt tehát olyan, mint egy szita: „Szitál az eső”, „Annyi a csillag, mint lyuk a szitán”. A középső régió az emberek és a természetfölötti lények, hiedelemlények, a boszorkányok, valamint a táltosok világa, a mi megtapasztalható világunk. A von Anstettenek erre a szférára mondják, hogy dialektika.
– A von Anstettenek?
– Stenonisék szerint a császári uralkodóház okkult adeptusokból, a magyar néphit szerinti sárkányokból áll.
Létay ezt már nem tudta elhinni.
Az életfává alakult űrhajó egyre távolodott a csillagrombolótól. Létay arra gondolt, hogy ezekben a percekben vajon hányan bámulják Stenonis csodaűrhajóját? És Rocheforték vajon szemlélői-e ennek a hihetetlen átalakulásnak?
– Az életfa gyökérvilága az alsó régió, ami a gonosz, az ördög és a rossz szellemek lakhelye, és ugyanúgy hét szintből áll, mint a felső világ.
– A hétfejű sárkány szimbóluma – nevetett Létay.
– Esetenként állhat kilenc szintből is – mosolygott Rovás –, az OPOS szerint ezért ismétlődik a misztikus kilences szám a koronán.
– Ezt nem értem.
– Ezt én sem.
Sok mindent nem értettek.
De nem távozott az összes fekete táltos a csillagrombolóról, egy űrhajó még kidokkolásra várt. Nyílt az ajtó. Létay és Rovás egyszerre fordultak meg a zajra.
Ocsád táltos és három OPOS fényíjász lépett a szobába. A csuklyás alak minden előzetes figyelmeztetést mellőzve ráemelte kezét Rovásra, aki ájultan omlott a szőnyegre. Mielőtt az esztergomi érsek egyáltalán szóra nyitotta volna a száját, Ocsád feléje fordult, és szembesítette őt Stenonis parancsával.
– Az égi szférák lakói válaszoltak. Szedje össze a holmiját, velünk kell jönnie!
– Úristen, hova akarnak magukkal vinni, az alvilágba?
– A Kaus Mediusra.
Létay nem merte megkérdezni, mi szükség van erre.
Egyáltalán az ő személye miért fontos az OPOS-nak?]]>
