Talán egyetlen egy filmet sem övezett akkora várakozás, mint az elmúlt két évben a John Cartert, amire a tegnapi premier is tökéletes példa. Az Aréna IMAX termében még a lépcsőn is ültek, annyian akarták látni ezt a nem mindennapi kalandfilmet. Nagy volt a várakozás, de jelentem a film olyan könnyedén ugrotta át az Avatarral felállított mércét, mintha őt is a marsi gravitáció hajtaná. No persze, az Avatar abban még mindig verhetetlen, ahogy a digitális és élő világot egybemossa. Mert azért itt a marslakóknál igencsak kilóg – elnézést – mind a négy kar. Azonban minden másban köröket ver az említett műre. Látványvilága csodálatos, – azért 250 millából csak telik valamire -, a marslakókat leszámítva minden lény nagyon ötletes, és hiteles lett, karaktereinek mélysége van, a szereplők szerethetőek, vagy utálhatók, akár még azonosulhatunk is velük, és a történet sem lett faékszerűen egyszerű – a várakozásokkal ellentétben. Persze a John Carternek ugyanis van egy óriási hibája. Immár idestova 100 éve, hogy Edgar Rice Burroughs megírta az első könyvet a Mars sorozatból (aminek jelen film az első feldolgozása, hacsak nem számítjuk a 2009-es Asylum verziót, de ugye azokat nem számoljuk). Ugyanekkor találta ki a sokkal racionálisabb Tarzan karakterét is, s nálunk ez lett az ismertebb mind a 27 folytatásával egyetemben. Igaz ugyan, hogy a 11 részes Mars sorozatból megjelent idestova húsz éve az első öt könyv, de ezeket mára kizárólag antikváriumban lehet beszerezni. Szóval nálunk úgy szólván ül a következő kérdés: Ki a tököm az a John Carter? Carter nem más, mint a saját sorsa elöl menekülni nem tudó férfi, Odüsszeusz reinkarnációja, Flash Gordon, Han Solo meg a többiek prototípusa. Hiába nem akar küzdeni, hiába érzi úgy, hogy az ő háborújának egyszer s mindenkorra vége lett, hiába menekül foggal körömmel, a sors mégiscsak rátalál, ha nem a Földön, hát majd a Marson. Carter végigharcolta az amerikai polgárháborút, minek okán mindenáron be akarják szervezni a legújabb indiángyilkolós buliba, de Carternek ez nem tetszik, neki már csak az aranya kell, és köszi szépen hagyják békén. Egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően azonban elteleportál a Marsra, ahol az ottani, igencsak fejlett civilizáció vívja a saját kis polgárháborúját, mindezt egy háttérbe húzódó harmadik fél, a négykarú, zöldbőrű marslakók által jóváhagyva. A háttérben azonban az isteni lények állnak, akik a nagy sakkjátszmát valójában vívják, kiszemelik szolgáikat, ideig óráig segítik, támogatják, majd kényükre kedvükre eldobják, ha a szándékuk úgy kívánja. Burroughs politikai analógiája még a rengeteg máz ellenére is átüt. Az Északi-Déli konfliktus értelmetlen csatái, az indiánok közös utálata, és meg nem értettsége, a háború értelmetlensége, és egy jobb világ ideológiája mind, mind benne foglaltatik ebben a gigászi műben, melyet 132 percben tárnak elénk az alkotók. De mégis olyan gyorsan elröpül ez az idő, hogy az ember még elnézné kétszer ilyen hosszan is. Taylor Kitch és Lynn Collins tökéletes választás volt, a köztük lévő szerelmi szál, sincs túlságosan elnyújtva, sem cicomázva, teszik a dolgukat, bár tény, hogy évődésük helyenként valóban emlékeztet a Prince of Persia jelenetire. Carter képességei lenyűgözőek, ki ne álmodott volna már arról, hogy hegyeket képes átugrani, egyetlen dobással orbitális pályára állít bármit, vagy tucatjával legyűri az ellent egyetlen suhintással. Mark Strong még mindig karizmatikus szürke eminenciás, csak félek, hogy a Sherlock Holmes, Robin Hood, Ha/Ver és társai után már kezd az elcsépelt gonosz kategóriába átesni. A CGI egyszerűen leolvad a vászonról, a lebegő hajók csatái, a Marsi városok csodálatosak, – és ezúttal a 3D is nagyon ott van a szeren, és itt ki is használták, nem úgymint az Avatarnál. A film zenéje pedig egyszerűen varázslatos, Michael Giacchino szerzeményeit sokkal több filmben szeretném hallani. Sokan féltek tőle, hogy mindezt nem lehet visszaadni a vásznon, főleg nem úgy, hogy a Disney patronálja a dolgot, de jelentem, semmi ok az aggodalomra. Kellően szépen koreografált és főképp izgalmas akciókat láthatunk, sőt még vért is a földi jeleneteknél, és valami kék trutyit a Marson. Szóval le a kalappal a Disney előtt, úgy látszik, a mamutcég is halad a korral. A John Carter egy olyan lövés a kalandhiányban szenvedő vénának, amiben egyszerűen minden a helyén van, és amire – ha jól számolok – a Karib-tenger első része óta kellett várnunk.

JOHN CARTER

(amerikai, 2012, 132 perc) forgalmazza: Fórum Hungary rendezte: Andrew Stanton forgatókönyv: Michael Chabon, Andrew Stanton szereplők: Taylor Kitsch, Willem Dafoe, Lynn Collins, Mark Strong

pontszám: 10/8 UI: aki pedig szeretné a film első 10 percét megtekinteni, ide kattintva megteheti. Jó szórakozást!]]>