Cory Doctorow úgy írta meg a 9/11-es támadás utáni évek egyik legfontosabb SF művét, hogy az még csak nem is igazán jó. Remek kézikönyv ahhoz, hogyan kell létező, vagy könnyen megalkotható eszközökkel polgári engedetlenséget szítani; leírás arról, mit tehet meg az USA a polgáraival és mit nem; és tökéletes ajánló néhány alapmű és több tucatnyi Wikipédia oldal elolvasásához. A menő srácok is járnak iskolába A Kis testvér sztorija egy kellemes iskolai nappal indul: Marcus Yallow meglép az iskolából, hogy az épp elérhető legdivatosabb játékban vegyen részt. A fiatalember igazi hacker, már az épületből való meglépéshez annyi trükköt alkalmaz, amivel egy évad Aliast meg lehetett volna tölteni. A sztori azonban hamar rosszra fordul: San Francisco ellen terrortámadást követnek el, emberek tízezrei halnak meg, a városban elszabadul a belbiztonsági minisztérium (Department of Homeland Security), és mindenki gyanús lesz, aki él. Különösen a tinik. Meg aki gondolkodik. A DHS bevonulása új szabályokkal, és a szabadságjogok lassú erodálásával jár. Az intézkedéseket néhányan ugyan vitatják, de a többség egyszerűen belenyugszik, hogy a terrorveszély miatt kényelmetlenebbül nagyobb kontroll alatt kell élniük. A Marcus vezette kis csoport ezen felháborodva dönt úgy, hogy rávilágít a teljesen haszontalan, “biztonsági színháznak” számító intézkedések értelmetlenségére. A jelszavuk: ne bízz senkiben 25 fölött. Őrült világ A Doctorow által felépített világ lassan válik sarkítottá, poszterszerűen elnagyolttá, és ebből fakadóan nagyon nehezen hihetővé. Ebben a világból hiányoznak a hétköznapi emberek. Van helyettük nem is akármilyen, de feminista punk zenész, akit a Szilícium-völgyi kultúrának alapjait adó ellenkultúrából szalajtottak, politizáló bevándorló, megkattant exkatona, és persze tucatnyi hacktivista hajlandóságú, remekül programozó, öntudatos tini. Velük szemben ott áll a buta, bürokratikus intézkedéseket felvonultató állam, a saját jelmondatait, üzeneteit száz százalékosan elhívő titkosszolgálatok, és persze az általuk megvezetett civilek, az apák és anyák, a “rendnek kell lenni” és a “veszélyben vagyunk” szajkózói. Mivel Doctorow hősei szuperemberek, olyan tinik, akik mindenhez értenek, és mindenben a legjobbá válnak, ha belekezdenek, így az államnak nincs sok esélye. Szerepe csupán annyi, hogy bemutassa, hogyan lehet polgári engedetlenséggel, ügyesen felhasznált csúcstechnológiával, és a nagybetűs hacker étosszal legyőzni az elnyomást. Nem jó szerep, de valakinek ezt is el kell játszania. Tele kötelező olvasmánnyal Doctorow akkor is hajlamos tanítani, ha nem ifjúsági regényt ír. A Someone comes to town, someone leaves town című, magyarul egyelőre kiadatlan könyvének közepén öt oldal alatt megtanul az olvasó több router által kiszolgált drótnélküli hálózatot építeni. Valamivel később pedig a vállalatok által kidobott, de még teljesen használható alkatrészek közti eligazodásból vehet leckéket. A Kis testvérben a szervezkedés, mozgalomépítés miatt a kriptográfia kerül előtérbe. Aki figyelemmel olvassa, az megtanulhat bizalmi hálózaton (web of trust) alapuló kulcscserét szervezni, több szerveren keresztülvezetett adatok segítségével rejtetten kommunikálni, sőt – és ez talán a legfontosabb mind közül – még arra is rájöhet, hogy a buta szoftverrel kiadott eszközöket kis szerencsével maga is megokosíthatja. Mindegyik olyan tudás, aminek jó hasznát lehet venni a mindennapokban. Csupán abban nem vagyok biztos, hogy ezeket ilyen töménységben kell felszedni egy sci-fi regényből. Mese a szupertitkos Amerikáról A World Trade Center elleni 2001-es terrortámadás után nagyon megváltozott a világ. A biztonságba vetett, ám megrendült hitet számos eltalált, nagyon időszerű intézkedéssel, és számtalan jól kinéző, ám teljesen felesleges szabállyal próbálták helyrehozni. A terrorizmus ellen harc, a soha-többé- 9/11 nevében olyan elveket is sutba vágtak, amik korábban sérthetetlennek tűntek. Doctorow regénye abban az Amerikában jelent meg, ami külföldi börtönöket üzemeltetett rendes eljárás nélkül fogvatartott rabokkal, ami hagyta, hogy elburjánzó titkosszolgálatai állampolgárok millióit hallgassák le engedély nélkül. Abban az Egyesült Államokban, ami belevágott egy olyan háborúba, amin a legkevésbé se látszik, hogy merre tart. A fentiek miatt a Kis testvér olyan, mint egy váratlanul érkező pofon, aminek az elcsattanása után sem tudjuk még pár másodpercig, hogy mi történt. Az egész szöveget ez az elemi meglepődés uralja: hihetetlenek a hősei, hihetetlen a története, a belbiztonsági minisztérium emberei pedig egészen abszurd dolgokat cselekszenek. A teljesen abszurd valóság mellett azonban nem tűnnek teljesen hihetetlennek a regény eseményei: a lehallgatott telefonok, a tárgyalás nélkül Guantanamóra szállított emberek. A terrorista kelléknek bélyegzett karórák és nyomtatópatronok világára teljesen normális reakció a Kis testvér. Ha kevésbé prédikálna, ha kevesebb lenne benne a wikipédiaszerű technológiai leírás, akár ez a regény is lehetne a kétezres évek 1984-e. A második, javított kiadásra várva A doctorowizmusok ellenére a Kis testvér élvezhető, szórakoztató, és ami a leglényegesebb: fontos könyv lenne, ha a fordító nem bánt volna el vele. A szöveg először a Fiction Kult oldalon jelent meg rajongói fordításként, ezt vette át a Galaktika, hogy elkészítse a regény magyar kiadását. A könyv elvben átesett szerkesztésen, erre enged következtetni, hogy a fülszövegben többen is szerepelnek szerkesztőként, ám a végső szövegben bőven maradtak hibák. A problémák egy része ízlésbeli: lehet például vitatni, hogy a közeljövő tinijei a szájukra vesznek-e olyan kifejezéseket, mint a baró vagy a flancos. Az időnként hiányzó mondatok, a félrefordítások és a zavaró mennyiségű gépelési hibát viszont nem lehet ízlésbeli különbséggel magyarázni. Ezek olyan gondok, amik miatt az emberben rossz szájíz marad a közel háromezer forint kifizetése után.]]>