Agave Könyvek Kiadó gondozásában jelenik meg a Könyvhétre. A könyv születésének körülményeit az SFportal Sci-Fi Magazin és társoldala, az sfblogs.net olvasói egy ideje nyomon követhetik a szerző blogján. 2012.06.14-én a júniusi SFportal Meetup író-olvasó találkozójának vendége lesz Markovics Botond as. Brandon Hackett, ahol az érdeklődőknek alkalmuk nyílik személyesen is találkozni vele.
„Az emberen túli ember víziója egyszerre ígéretes és ijesztő.”
Ekultúra
„Markovics igyekszik az emberiség jövőjéről elmélkedni. Mi történik, ha a technika veszi át a hatalmat, ha már minden lehetséges? A megváltozott körülmények között mivé válhat az ember, a társadalom?”
Bóc István, Élet és Tudomány
„Rámutat arra a fontos különbségre, amely amúgy is megtalálható az ember és ember között: mindig is lesznek olyanok, akik különbözni akarnak másoktól.”
Zona.hu
Háromezer embert ragadtak el egyszerre a Föld különböző pontjairól. Köztük van Attila, a félénk budapesti kamasz fiú, Jurij Vitkov, a magabiztos orosz vállalkozó és annak lánya, a tízéves Aurora is. Háromezer ember, akik most egy élő űrhajó belsejében utaznak, és minden pillanatban egyre távolabb kerülnek a Földtől. Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik. Hamarosan egy számukra felfoghatatlan, idegen világba érkeznek, ahol az evolúció egészen más utat választott magának, és az érkezésük fajok és kultúrák százainak életét dúlja fel. Attila, Jurij és a többiek előtt csak a túlélés lebeg, de előbb-utóbb szembe kell nézniük egy sokkal fontosabb kérdéssel. Vajon sikerül-e megőrizniük az emberi mivoltukat?
A szerzőről
Markovics Botond (Brandon Hackett) 1975-ben született Budapesten, és közgazdászként szerzett diplomát. Első írásai 2002-ben jelentek meg nyomtatásban, ezek közül az
Én, a halhatatlan novellaciklus egyik története később Zsoldos Péter-díjat kapott. Írói álneve is ebből az időszakból származik, elválasztandó az írást a hivatalos munkájától. Korai művei könnyedebb, kalandosabb stílusával szakítva 2007-ben megjelent a transzhumanizmus témáit boncolgató
A poszthumán döntés című regénye. 2008-ban újabb regénnyel jelentkezett
Isten gépei címmel, ezért 2009-ben ismét egy Zsoldos Péter-díjjal honorálták. A regény központi témája a technológiai szingularitás: a technológia fejlődőséből kiindulva azt vizsgálja, hogy a megváltozott körülmények között mivé válik, mivé válhat az ember és az emberi társadalom. A szerző az SFmag.hu online fantasztikus magazin egyik alapító tagja és szerkesztője. Jelenleg Az ember holdja című regényén dolgozik.
Részlet
Attila
Attila az ablak előtt gubbasztva nem érzékelte sem a sebességet, sem az időt. Egy-egy csillag nagy ritkán kiaraszolt a látóteréből, de többségük mozdulatlanul, az időn kívüliség érzetét keltve, kékes árnyalatban ragyogott. Attila találomra kiválasztott magának egyet közülük, és arra gondolt, hogy talán az a Nap, valahol pedig ott kering körülötte a Föld. Az otthon, amitől hetek óta távolodtak.
Kutyasétáltatás közben szakították ki az életéből. Budapest és a Szabadság tér fakó és nyirkos parkja helyett egyszer csak Hubával együtt itt találta magát ebben a gigászi csarnokban, de akkor még azt sem tudta, hogy hol van az itt. Huba ijedt csaholása elveszett az üvöltöző emberek és dudáló autók hangzavarában. Attila kétségbeesetten szorongatta a pórázt, majd a sokkból felocsúdva előkapta mobilját, és anyáékat próbálta hívni, de a vonal ki sem csengett. Nem volt térerő, még a segélyhívások sem működtek. Emlékezett rá, hogy a súlyát eleinte természetellenesen könnyűnek érezte, és hogy odarohant a csarnok egyik ovális ablakához, ami előtt már többtucatnyi felnőtt tömörült. A hajszálerekkel átszőtt hártyán át a Föld félig ragyogó, félig sötétbe burkolózó arca úgy nézett vissza rájuk, mintha bűnbánóan éppen hátat akarna fordítani nekik.
Néhány perccel később aztán a Föld zsugorodni kezdett, lassan apró fényponttá töpörödött, és nemsokára eltűnt a szemük elől, a Nap pedig egy lett a többi csillag közül. Egyesek szerint egy ilyen elképesztő mértékű gyorsulásban azonnal meg kellett volna halniuk, mások szerint meg is haltak, és ez itt valójában a pokol egyik bugyra.
Azóta sem tudták, mi történik velük, kik és hová viszik őket, és egyáltalán miért vannak itt, ezen az ismeretlen űrjárművön, de háromhétnyi utazás után a kérdések is fakulni kezdtek. Csak a rémület és a bizonytalanság maradt. Attila szakadt hátizsákjában őrzött kacatjai közül előhúzta régi mp3-lejátszóját, szertartásos mozdulattal letekerte a fülhallgató fehér zsinórját, végigfuttatta rajta hüvelyk- és mutatóujját, és kisimította a csavarodást. A kagylókat behelyezte a fülébe, és bekapcsolta a lejátszót.
Az összekarcolt kijelző életre kelt. Attila az akkumulátor ikonjára pillantott: a töltésjelző sáv már a harmadára csökkent. Mozdulatai ettől felgyorsultak, belépett a könyvtármenübe, és sebesen keresgélni kezdett a zeneszámok között. Ma csak két szám meghallgatását engedélyezte magának, a Rammsteintől a
Muttert és Zsófi kedvenc dalát, a
Set fire to the raint Adele-től. Két dal, nyolcpercnyi emlékezés.
Az űrjármű csarnoka leginkább egy élőlény bendőjéhez hasonlított, és féligmeddig talán az is volt, mert a hajó többek szerint élt. Több száz méter magasba nyúló, algazöld falai perisztaltikus mozgással lüktettek, akár egy kérődző állat gyomra, nyálkás padlója kellemetlen szagú párát lehelve gőzölgött. A benne utazó emberek a Földről származó tárgyaikkal egy földrengés sújtotta kisváros kaotikus képét idézték. Háromezer Jónás a cet gyomrában, ahogy Natalie mondta egyszer.
Autók parkoltak mindenfelé, mintha csak dugóban rekedtek volna, azonban időközben kényszerű lakhelyekké változtak. A motorháztetőkön ruhák száradtak, a hátsó üléseken remegve alvó testek kucorogtak, a kocsik körül szanaszét dobált újságok, megtépázott könyvek – a lapokat a legtöbben vécépapírként használták –, szakadt ruhák, rozsdás edények, vízzel teli, horpadt műanyag flakonok hevertek.
Attila nesztelen árnyként suhant keresztül az autóvároson, és még a legapróbb mozgásra is figyelt. Egy közeli vászonsátor mellől füstcsík kígyózott a mennyezet felé. Attila ismerős illatok után kutatva a levegőt szimatolta, de csak a füst csípős szagát érezte. A sátor mellett egy ősz hajú férfi ült kopott pokrócba bugyolálva, és köhögéstől rázkódott. Egy fiatal nő bújt elő a sátorból, talán a lánya, odament a tűzhöz, és megforgatta felette a fanyársat.
Forró zsírcsepp cseppent a tűzbe, és párolgott el sisteregve. A nyárson megnyúzott macska sült. Attila összerezzent, és továbbsurrant. Mielőbb meg akarta találni Hubát.
Alig néhány perccel később, egy kibelezett autó mögül előbukkant olajfekete szőrű labradorja. Attila megkönnyebbülten paskolta meg a piros nyakörvét viselő eb oldalát, Huba a farkát csóválva dörgölődzött a lábához. A fiú letelepedett, és hátizsákja oldalzsebéből előhúzott egy zsírpapírba csomagolt, olvadt csokoládédarabot. Huba kíváncsian közelebb oldalgott, sötét szemében mohó vágy csillant.
Attila a labrador orra alá tolt egy kis darab csokit, az megszaglászta, de aztán értetlenül Attilára nézett, mintha azt kérdezné:
Te ezt megeszed?
– Hé, te! – csattant fel a háta mögül egy kiáltás. Kigombolt, virágmintás inget viselő, kávébőrű suhanc tűnt fel egy közeli Ford kisbusz mögül. – Kiscsávó! Gyere ide! Igen, te! Gyere csak!
Attila felpattant, és felkapta a hátizsákját. El akart futni, de ekkor meglátta a másik kezében a pisztolyt.
A magas, inas alkatú fiú laza járással közelebb sétált. Két-három évvel lehetett idősebb nála, és majdnem egy fejjel magasodott föléje. Csupasz lábfeje koszos volt, fülcimpáiban fültágító karikák feszültek, kopott nadrágja több helyen elszakadt.
Mögötte egy Attilánál alig néhány évvel fiatalabb, szintén fekete bőrű, mezítlábas kölyök bukkant fel, aki nadrágját láthatóan ollóval szabta a lába hosszához, övnek egy fehér szigetelt kábeldarabot használt, ujjai közt rugós kést pörgetett.
– Van cigid, kiscsávó? – kérdezte a magasabbik angolul, erős akcentussal. Megállt előtte, és sűrűt köpött a zöld talajra.
– Nem dohányzom. – Szókincse az utóbbi időben sokat javult, és mivel nem talált más, magyarul beszélő embert, kénytelen volt hiányos angolját fejleszteni.
– Nem dohányzik. Ilyen béna vagy? Mi a neved?
– Attila – felelte halkan. El kellene futnia. Csakhogy a pisztolyos valószínűleg gondolkodás nélkül hátba lőné.
– De hülye neved van! – Felröhögött, aztán a mellkasára bökött. – Én Money vagyok. Ez meg az öcsém, Billy. Megjegyezted? – Attila bólintott. Money sunyi tekintete a csokoládéjára siklott. – Adsz belőle?
Attila kényszeredetten feléje nyújtotta a zsírpapírt. Money mohón kirántotta a kezéből a csokoládét, egy mozdulattal kettétörte, és a nagyobb darabot a szájába tömte, a kisebbiket pedig odaadta Billynek, aki bátyjához hasonlóan egyben próbálta megenni az egészet.
– Erre rápicsáztál, kiscsávó! – röhögte tele szájjal Billy.
Huba szemfogait kivillantva felmordult, Attila gyorsan rövidre fogta a pórázt. Megeszik a csokoládéját, gondolta elkeseredetten. A kabátját cserélte el rá tegnap, és úgy tervezte, beosztja a drága szerzeményt, és csak napi egy sort eszik majd belőle. Erre ezek ketten most megzabálják az egészet!
– Múltkor láttam, hogy zenét hallgatsz… – csámcsogta Money. – Add má’ kölcsön a lejátszódat! Hadd hallgassuk mi is kicsit!
– Igen, mi is akarjuk hallgatni! – kontrázott Billy. Vékony csuklóján két női karóra lötyögött.
Attila elsápadt. Azt már nem! Az mp3-lejátszóját nem adja!
– Lemerült – hazudta.
– Akkor pláne ideadhatod, úgyse jó semmire. – Money durván megszorította a csuklyásizmát. – Gyerünk! Ide a táskával!
– Nem adom! – Kirántotta magát a szorításból, és dacosan a másik szemébe nézett. Keze a nadrágzsebe felé araszolt, ahol a bicskáját tartotta.
Money meglendítette a kezét, pofonja nagyot csattant Attila arcán. Az ütés helye csípett és lángolt, a fiú füle másodpercekig csengett. Huba nekifeszült a póráznak, és acsarkodva ugatta a fekete fiút.
Money hátraugrott, és a megvadult Hubára fogta a pisztolyát.
– Kurvára szétlövöm a fejét! – sziszegte. – Kinyírom a dögöt, vágod?!
– Ha megteszed – felelte Attila halkan –, egy nap megkereslek, amikor alszol.
– Te? – Money elővillantotta a csokoládétól barna fogait, és Attila arcába tolta ezüst csövű pisztolyát. – Próbáld meg, kiscsávó! Akár most is!
Attila dacosan belenézett a cső szájába. Lőj, gondolta. Lőj csak.
– Öld meg! – visította Billy. – Öld meg!
– Nem – mondta Money túlságosan higgadtan, és újra Hubára fogta a fegyvert.
– Inkább a kutyát!
– Ne! – sikoltotta Attila, és megpróbálta hátrébb húzni labradorját. – Hubát ne!
Money szája gonosz vigyorra húzódott.
– De igen! Most megtanulod, hogy beszélj Money-val!
Pisztolyával Huba szeme közé célzott. Attila a pórázt markolta, és önkéntelenül lehunyta a szemét. A torka összeszorult.
– Ne… – kérte remegve. – Hubát ne bántsd!
– Lődd le! – suttogta izgatottan Billy. – Lőj a szeme közé!
A hangok elhalkultak, a mozdulatok lelassultak. A dörrenés előtti, szívdobbanásnyi pillanat mintha végtelen hosszúra nyúlt volna.
– Dobd el a fegyvert! – csattant fel a lövés helyett egy öblös kiáltás.
Egy fekete kalapot viselő magas, szikár férfi állt tíz méterre tőlük, és pisztolyt szegezett Money-ra.
Money megdermedt, és úgy dobta el a fegyverét, mintha az égette volna a tenyerét. Billy a bátyja mögé húzódva hátrálni kezdett, majd futásnak eredt, és eltűnt a törmelékkupacok között. A pisztolyos célba vette, de végül nem lőtt.
Attila izmaiból elszállt a feszültség, és csak most vette észre, hogy milyen erővel szorítja Huba pórázát. Szíve még mindig a torkában dobogott. Mi a fenéért kellett hősködnie, miközben fegyvert fognak rá? Leguggolt Huba mellé, és remegő kézzel beletúrt a szőrébe.
– Én csak cigit kértem, főnök – mondta bizonytalanul Money.
– Pisztollyal? – kérdezte a férfi. Odasietett hozzájuk, és felvette a fegyvert. Kopott bőrdzsekit viselt, nyakában apró feszület függött, hasított bőr csizmájának orrát rácsavarozott fémlap fedte. Bolivar Snydernek hívták, Attila csak annyit tudott róla, hogy valahol Dél-Amerikában, talán Argentínában volt rendőr.
– El akarta venni az mp3-lejátszómat! – szólalt meg Attila remegő hangon.
Money tekintete rávillant, de nem érdekelte.
Snyder mögött egy világosbarna hajú, harmincas nő érkezett, sötét kosztümöt és futócipőt viselt, a vállán vörös retikül fityegett. Natalie-nak hívták, és nagyon szép nő volt, Attila amióta megismerte, szeretett a közelében lenni, az arcában, a mozdulataiban gyönyörködni.
Natalie dühösen odasietett Money-hoz.
– Mit képzelsz magadról? – kiabálta a fekete fiú arcába csípőre tett kézzel. Egy fejjel volt alacsonyabb Money-nál. – Gyerekeket fenyegetsz pisztollyal?!
Nem vagyok gyerek, morogta magában Attila.
– Én? – tárta szét a kezét Money. – Miről beszélsz? Nem csináltam semmit! Csak barátkoztunk. Nincs egy cigid?
Natalie gépiesen benyúlt vörös retiküljébe, előhúzott egy horpadt Marlborós dobozt, és odanyújtotta a fekete fiúnak.
– Nesze, nemrég találtam, van benne még négy-öt szál. – Attila ezt nem tudta mire vélni. Meg sem bünteti?! – A tiéd. Öngyújtót is találsz benne.
Money gyanakodva vette el a dobozt, mintha azon töprengett volna, hogy mi ebben a trükk.
– Kösz. – Előhúzott egy szálat, meggyújtotta a piros műanyag öngyújtóval, és letüdőzte a füstöt. – Ez itt biztos a jenkik műve. Valami valóságshow, igaz?
– intett körbe fejével, miközben bedugta a Marlborós dobozt az ingzsebébe. – Tele rejtett kamerákkal.
– Szeretnél tévésztár lenni? – kérdezte Snyder. – Pont az ilyen faszjancsiknak való.
– Kapd be, köcsög! – vetette oda válaszul Money.
Snyder azonnal megindult feléje, de Natalie leintette, majd Money szemébe nézett.
– Most nagyon jól figyelj rám! – keményedett meg a hangja. – A mai naptól a tolvajokat kikötözzük a piactéren. Mindenki meg fogja jegyezni az arcukat, és nem lesz helyük a közösségben. Ugye tudod, mit jelent ez? Ugye megértetted? Figyelni fogunk minden lépésedre! Elegem van a fajtádból!
Money olyan arckifejezéssel fújta ki a füstöt, mint aki tudja, hogy valami nagyon menő dolgot csinál.
– A pisztolyomat visszakaphatom? – kérdezte flegmán.
– Nem! – kiabálta Natalie.
Money mondott valamit franciául, amit Attila nem értett. Natalie azonban igen, mert válaszul pofon vágta a suhancot, majd visszakézből még egyszer.
Money teste megfeszült, de amint Snyderre sandított, ellazította az izmait. Natalie franciául felelt neki, szavai katonásan pattogtak. Money fintorogva biccentett, beleszívott a cigijébe, és sarkon fordult.
– Várj csak! – szólt utána Snyder. Money bizonytalanul visszafordult. – Adj egy szálat nekem is!
Money odanyújtotta az arany marlborós dobozt, és tüzet is adott. A keze remegett, miközben meggyújtotta a férfi szájából kilógó cigarettát. Snyder közben a suhanc fültágítóit bámulta.
– Mi ez a szar a füledben?
– Stílus – húzta ki magát Money.
– Mutasd csak! – Snyder kíváncsian bedugta mutatóujját a jobb fülcimpájába ágyazott karikába, majd váratlanul megrántotta. A cimpa elszakadt, a fültágító Snyder ujján maradt. Money ordítva a füléhez kapott, ujjai közül ömlött a vér.
– Kemény csávónak akarsz látszani, mi? – fújta a füstöt az arcába Snyder. A tenyerét nyújtotta, mire Money vinnyogva odaadta a cigarettásdobozt. – Na húzz innen, te gyászmajom! És reménykedj, hogy nem találkozunk újra.
Money elfutott, de biztonságos távolságból még felmutatta nekik a középső ujját. Attila elégedetten mosolygott. Igen, pontosan ezt érdemelte az a szemét.
Snyder lehunyt szemmel élvezte a slukkot:
– Látszik, hogy nem dohányzol – szólt oda Natalie-nak –, különben nem adtad volna oda neki a cigit. A csencselőknél bármit megkapsz érte!
– Hamarosan úgyis elfogy az összes készlet – felelte a nő, és elhessegette a feléje hömpölygő füstfelhőt.
– Csesszék meg a kurva idegenek! – dörmögte Snyder. – Akármik legyenek is.
– Keresd meg nekem Jurijt, beszélni akarok vele! – kérte Natalie.
– Jó, majd megkeresem.
– Most keresed meg! – Snyder megdermedt egy pillanatra, de ahogy találkozott a tekintetük, kényszeredetten bólintott. Egy utolsó, hatalmas slukkot szívott, majd eldobta a körömfejnyi csikket, és otthagyta őket.
Natalie odafordult Attilához:
– Jól vagy? Nem bántottak?
– Jól vagyok, minden oké. – Attila kihúzta magát, hogy minél férfiasabbnak tűnjön.
– Szerencse, hogy éppen erre jártunk. Légy kicsit óvatosabb, ha egyedül kóborolsz, jó? Le is lőhetett volna!
– Tudok vigyázni magamra – felelte Attila.
– Tudom, nem is úgy értettem – mosolygott Natalie, és megpaskolta Huba oldalát. A kutya figyelmeztetően felmordult, Natalie ijedten hátralépett, és szúrós szemmel nézett Hubára.
– Nyughass! – rántotta meg a pórázt Attila, aztán újra Natalie barna szemébe nézett.
– Szerinted kísérletezni fognak velünk? – A mennyezet felé intett fejével.
– Dehogyis! – Natalie mosolyt erőltetett az arcára. Ajka vékony volt, szeme alatt sötét karikák ültek. – Minden rendben lesz, ne félj! Most viszont ne haragudj, de mennem kell. Rengeteg dolgom van…
Attila nem akarta még, hogy elmenjen. Szeretett volna még egy kicsit a közelében maradni. Emlékezett rá, amikor az első órákban először találkoztak: halálra vált arccal kuporgott egy autó tövében, amikor Natalie leült melléje. Beszélgetni kezdett vele, türelmesen kivárva, míg Attila angolul, a szavakat keresgélve megfogalmazza a válaszait.
– Maradj még egy kicsit! – tört ki belőle, de a hangja leginkább nyafogásra emlékeztette.
Ne légy gyerekes! Megköszörülte a torkát, és megpróbálta tizennégy évéhez képest a legférfiasabb tónust kipréselni magából. – Beszélgethetnénk, mint a múltkor.
– Most tényleg nem nagyon érek rá. Tudom, hogy egyedül érzed magad. Nekem is hiányzik az otthon… Majd talán máskor, jó? – Attila csalódottan bólintott. Mostanában, akárhányszor találkoztak, mindig ezt mondta. – Légy óvatos, és kerüld az elhagyatott helyeket!
Attila elfintorodott. Nem volt szüksége az ilyesfajta tanácsokra, tudott vigyázni magára.
Aurora Vitkovra a színpad közelében talált rá. A tízéves, hollófekete hajú lányka egy kacathalom oldalát turkálta egy bottal, és használható kincsek után kutatott. Amikor meglátta Attiláékat, az arca felderült, és eldobta a botot.
– Idenézz, mit találtam! – Aurora felkapott egy pepita mintás női táskát, és a vállára csapta. – Egy Louis Vuitton táska. Anyának otthon többtucatnyi volt.
– Klassz – mondta óvatosan Attila, miközben Aurora a giccses táskájával fel-alá járkált, és közben úgy riszálta a fenekét, mint egy divatmodell. Huba farkát csóválva odaóvakodott hozzá, Auri megállt, letette szerzeményét a talajra, és vakargatni kezdte a kutya oldalát.
– Rám szállt két fekete srác – mesélte Attila, közben Aurora arcára mutatott, amin ujjnyi koszcsík húzódott indián harci díszként.
– És mit akartak? – kérdezte vékony hangján a kislány, miközben a táskájából előhúzott egy valószínűleg szintén frissen zsákmányolt sminktükröt. Megnézte benne magát, majd ruhája ujjával megtisztította az arcát.
– Az mp3-lejátszómat. Pisztollyal fenyegettek.
– És odaadtad nekik?
– Nem, és nem is tudták volna elvenni. Meg aztán jött Snyder és Natalie. A kisebbik elszaladt, a nagyobbik meg majdnem összepisilte magát Snydertől.
– Az ilyen bunkókra úgy ráereszteném apámat… Széttépné őket.
Nevettek, aztán elindultak a színpad felé, és Attila hamarosan észrevette Aurora édesanyját, Reiko Kawamura Vitkovot, aki csípőre tett kézzel egy rasztahajú férfival beszélgetett a színpad mellett.
Reiko mindig tökéletesen nézett ki, még az itteni körülmények ellenére is. A Földön állítólag énekesnő volt, legalábbis a csarnokban ez terjedt róla, de Auri azt mondta, hogy csak lelkes amatőr, és közel sem énekel annyira jól, mint amennyire hiszi magáról.
– Mikor lesz a koncert? – kérdezte Attila, közben anyára és apára gondolt, odahaza, Pesten, és nagyon irigyelte a kislányt, amiért az ő szülei itt voltak vele.
– Nem tudom – vont vállat Auri az orrát piszkálva. Enyhén vágott, sötét szemét és porcelánbabára hasonlító arcát egy az egyben Reikótól örökölte.
A kis színpadot a Földről felszívott romok között talált deszkákból tákolták össze. Négyen éppen egy antik zongorát cipeltek fel rá, arrébb egy sötét hajú, tetovált férfi a gitárját húrozta. Néhány munkás kábeleket húzott végig a régi, benzines áramfejlesztő generátor és a színpadon álló hangfalak között. Attila csodálta, hogy ennyi mindent találtak a törmelékkupacok között.
Többtucatnyian ácsorogtak a pódium előtt, és tompa arckifejezéssel figyelték a készülődést.
– Tudod már, milyen számokat fognak játszani?
– Hát, az biztos, hogy lesz például a Queentől a
Mama, a Beatlestől az
Imagine és a
Yesterday, U2, Jimi Hendrix, Elvis Presley, Abba és egy csomó más régi vacak. Semmi normális zene, mondjuk egy Lady Gaga, vagy Katy Perry. Hogy lehet kihagyni Lady Gagát! De hiába mondtam anyának.
– Hát ez tényleg ciki… – felelte kényszeredetten Attila. Ki nem állhatta Lady Gagát.
Auri a csarnok túlsó vége felé bámult, ahol a rücskös oldalfalhoz nőtt, fatörzshöz hasonló építmények nyúltak a magasba. A felnőttek toronyfáknak nevezték őket. Fémesen csillogó ágaik a csarnok tetejéig tekeredtek, az ágakról mohazöld gubók lógtak alá fürtökben. Az idegenek tükörgömbjei onnan szoktak leereszkedni közéjük.
– Másszunk fel a toronyfákra, és lessük meg
azokat! – javasolta izgatottan a kislány.
Attila összerezzent, és önkéntelenül tükörgömböket keresett a magasban, de egyet sem látott. Mostanában egyre ritkábban látták őket.
– Minek? Már egy csomóan felmásztak, és ők sem láttak semmit.
– Nem baj! Majd mi! Ne mondd, hogy nem érdekel, hogy néznek ki! Apáék is folyton erről beszélnek. Ha nem jössz, egyedül megyek!
Attila sejtette, hogy Aurora tényleg képes lenne rá. Jobb, ha vigyáz a lányra. Ráadásul ő is kíváncsi volt. Újra a toronyfák tekergő ágai felé nézett.
– Jól van, megyek én is – döntötte el.
JURIJ
Bal kormányos Bentley Mulsanne-jukkal a Tokió felé vezető Shuto gyorsforgalmi út alkonyi félhomályában suhantak, amikor megtörtént. Reiko már percek óta azon hisztizett, hogy elkésnek Harada szan partijáról, Aurora pedig a hátsó ülésen az iPad 2-jén netezett szótlanul.
Tokió belvárosának távoli tornyai váratlanul elkenődtek, a felszított parázsként ébredező éjszakai fények elnyúltak a végtelenbe, és beleolvadtak a sötétedő égbolt bíbor árnyalatába.
Jurij lebegett, nem érezte a sebességet, és nem érezte a testét sem. Mintha szilánkokra tört volna az idő. Az előtte kavargó torz kaleidoszkópot bámulta; színek és fények kergették egymást hipnotikus táncot lejtve. Forró légörvény csapott az arcába, amit éles villanás követett. A zajok elhalkultak, kimerevített képpé dermedt a táj. Hideg csend, szagtalan üresség vette körül, gondolatai súlytalanná váltak. Aztán elillant a pillanat, és újra motoszkálni kezdett a világ. Suttogó hangfoszlányok, homályba burkolózó, szivárványszínű árnyak derengtek elő, és a következő pillanatban mindez kristálytisztán robbant bele az elméjébe.
Fel sem fogta, hol vannak, csak azt a rozsdás buszt látta, ami keresztben állt előttük. Aurora felsikoltott. Jurij teljes erőből rátaposott a fékre, de elkésett.
Belerohantak a busz élénksárga oldalába. A biztonsági öv a mellkasának feszült, de a légzsákok szerencsére nem nyíltak ki, a Bentley az utolsó métereken egészen lelassult. Az ütközés fémes csattanása másodpercekig visszhangzott a fülében.
A busz motorjából füst szállt fel, az ablakokból riadt tekintetű, turbános férfiak és homlokukon bindit viselő nők bámultak rájuk döbbenten.
Sikoltozás támadt, az utasok egymáson taposva próbáltak szabadulni a füstöt okádó jármű belsejéből. A tülekedéstől a busz imbolyogni kezdett, és a tetején felhalmozott csomagok közül egy rozoga faketrec rázuhant a Bentley motorháztetőjére, és ripityára tört. A benne szállított tyúkok rémült szárnycsapkodással futottak szét, tollpihék szállingóztak a kocsi körül.
Jurij szitkozódva pattant ki. Talán csak a lökhárítót törte meg. De hogy került ide a busz?
– Apu, mi történik? – Aurora kinyitotta a hátsó ajtót.
– Maradj a kocsiban! – Aurora rémülten visszacsapta az ajtót, és orrát az ablaküvegnek nyomva bámult kifelé. Reiko nem moccant, üveges tekintettel meredt maga elé. Körülöttük keresztül-kasul autók álltak, a kormányok mögül döbbent szempárok kandikáltak kifelé. Jurij előkapta az iPhone-ját, de nem volt hálózat.
Felpillantott a magasba. Az égbolt…
Eltűnt az alkonyi égbolt.
Zöld mennyezet húzódott vagy száz méterrel felettük, amibe ágyazódva pikkelyes csövek tekeregtek kígyóként minden irányban. A padló állaga olyan volt, akár egy süppedős szőnyegé, és olyan gyomorforgató bűzt árasztott, mint egy állat kiontott belsőségei.
A semmiből újabb emberek jelentek meg körülöttük: fekete bőrűek, ázsiaiak, fehérek a világ minden szegletéből. Mintha mindannyian láthatatlan ajtók mögül toppantak volna elő, és tucatnyi nyelven kiabáltak, szitkozódtak, imádkoztak, ettől Jurij egy pillanatra a bibliai Bábelben érezte magát.
Nem messze tőle egy három év körüli, szőke kisfiú pityergett halálra vált arccal, és plüss Micimackóját szorosan magához ölelve az édesanyját szólongatta.
Jurij tétován elindult feléje, de egy rövid hajú, kreol nő megelőzte, karjába vette és letörölte az arcán végiggördülő könnycseppeket.
Tőlük vagy száz méterre egy Singapore Airlines feliratú Boeing–747-es villant bele a valóságba. Sivító turbinái átláthatatlan porfelhőt kavartak, és elnyomtak minden más zajt. A gép valószínűleg éppen rákanyarodott a kifutóra, és a kerékfékek kiengedéséhez készülődött.
Ahogy a turbinák lassan elcsendesedtek, leült a por, és újra csak a pánik és a bábeli zűrzavar maradt.
Jurij hunyorogva kinyitotta a szemét, és néhány percig a Bentley krémszínű tetőkárpitját bámulta. Nyaka sajgott a kényelmetlen fekvő póztól, meztelen háta a bőrhuzathoz tapadt, lába kilógott a nyitott hátsó ajtón. Hetek óta nem tudott normálisan aludni, újra és újra az érkezés napjának nyomasztó részleteit álmodta újra.
Feltápászkodott, és az első ülések közt előrehajolva a visszapillantó tükörbe bámult. Beletúrt a hajába, aztán legyintett. Hosszú és kusza tincsei rálógtak a fülére, elkelt volna egy hajvágás. A csarnok átellenes végében ugyan dolgozott egy fodrász, egy metroszexuális paprikajancsi, de nem ingyen vágott, valamit adni kellett cserébe a munkájáért: elsősorban olyat, amit a fickó hasznosnak ítélt. Rajta márpedig nem fog élősködni. Megvakarta az állát, ujja alatt smirgliként sercegett a borosta.
Kikászálódott a horpadt orrú Bentley-ből. A kocsi tetején ruhák száradtak: blúzok, pólók, néhány fehérnemű, amiket Reiko mosott ki az oldalfalból fakasztott vízben. És a kék-fehér csíkos inge, amin egy foltos szőrű kóbor macska pihent elnyúlva. Amint azonban észrevette Jurijt, lekushadt, és mozdulatlanná dermedve figyelt.
– Takarodsz! – mordult rá Jurij. A macska felugrott, leszökkent a motorháztetőről, és lustán elsétált.
Szerencséjük volt, hogy a csomagtartójukban akadt néhány váltás ruha, ez legalább aprócska kényelmet jelentett, másoknak még ennyi sem jutott. Jurij lesöpörte a gyűrött ingről a szőrszálakat, belebújt és begombolta. A többi ruhát bepakolta a csomagtartóba, és felszedte Auri földön heverő egyik zokniját.
Gyapjúpulóverét egy hete valaki ellopta, Jurij, azóta bármerre járt, az embereket figyelte. Ha meglátja a tolvajon, szétveri a képét.
Lezárta a kocsit, zsebre vágta a kulcsot, és elindult a színpad felé, ahol Reikót és Aurit sejtette.
– Jurij! – kiáltott rá valaki a háta mögül. – Hé! Jurij!
Michelle, a kanadai csaj közeledett felé félreérthetetlen mosollyal.
Ahogy vizes testük az utolsó kéjes rezdülések közepette elernyedt a vászonnal eltakart zuhanyfülkében, Jurij szuszogva kihúzta magát a neki háttal pucsító, kezét a falnak támasztó Michelle-ből. Mutatóujját belenyomta a zöldes színű falba, és a lyukból fakadó vízsugárban kiöblítette egyetlen óvszerét, majd megpróbálta feltekerni. Az ilyen értékes kincsekre érdemes volt vigyázni, bár néha arra gondolt, hogy igazából teljesen mindegy, mi történik itt.
Úgysem élnek már sokáig. A víz egy ideig még úgy folyt, mintha a csapból ömlene, de ahogy a lyuk elkezdett összenőni, lassan elapadt.
– Nem tudnál szerezni nekem is… néhány friss tojást? – nézett fel rá szuszogva a nála egy fejjel alacsonyabb, húszas évei vége felé járó nő, és félresimította nedves arcára tapadó, szőke hajtincseit. Piros körömlakkja félig lekopott, jobb kezén karikagyűrűt viselt. Jurij ezt eddig észre sem vette. Ez is olyan mindegy volt.
– Tojást? – A nő bozontos hónalj- és ágyékszőrzetét nehezen viselte, de megértette, hogy itt nem olyan egyszerű borotvát találni.
– Igen. A múltkor láttam, hogy főtt tojást esztek a lányoddal. Hol szerezted?
– A piacon.
Üresnek érezte magát. Gépiesen felhúzta a nadrágját, közben a Michelle apró mellén gyöngyöző vízcseppeken mélázott.
– Aha. Tudod, én nem vagyok olyan ügyes, mint te, és nincs semmim. Elegem van már ebből az algazseléből. Olyan jó lenne egy pár főtt tojás! Vagy egy kis hús. – Vágyódó tekintete Jurijra rebbent. – Tudnál esetleg nekem is…?
– Nem.
– De miért?
– Nem vagyok jótékony típus.
– Akkor legalább egy kis pénzt adhatnál – próbálkozott tovább Michelle. – Biztos van még pár dollárod, euród vagy bármi…
– Pénzt? – ismételte Jurij résnyire szűkült szemmel. – Na, ne szórakozz velem!
Michelle gyors mozdulatokkal öltözködni kezdett.
– Mekkora egy bunkó pöcs vagy!
– Lehet – vont vállat Jurij, miközben belebújt az ingébe, ami azonnal rátapadt vizes hátára. – Viszont semmit nem utálok jobban, mint amikor valaki szex után előáll egy „apró” kéréssel. Mintha tartoznék neked. Akarod, hogy tartozzak?
Michelle magára kapta maradék ruháját, és vizes hajjal kiviharzott a vászonnal elfüggönyözött zuhanyfülkéből.
Jurij begombolta az ingét, szövetnadrágja zsebéből előhúzta arany Rolexét, és felcsatolta bal csuklójára. Japán időzóna szerint délután fél hármat mutatott, de ez itt semmit sem számított, az idő csak az órák számlapjain létezett.
A napok összefolytak, jelentéktelenné vált, hányadika van és egyáltalán milyen nap, néhányaknak talán már az is, hogy éltek-e vagy haltak. A Földön, az északi féltekén majd mindenesetre lassan elkezd tavaszodni, gondolta.
A szeme sarkából észrevette a néhány méterrel arrébb, karba tett kézzel ácsorgó, kalapos Bolivar Snydert. Belebújt a cipőbe, majd az ingét igazgatva odasétált a bőrdzsekit és kalapot viselő férfihoz. Lehet, hogy belátott a fülkébe?
Snyder arcát mély ráncok tagolták, pedig úgy tudta, fiatalabb nála, még nem volt negyven sem.
– Ingyenmoziztál? Máskor majd félrehúzom a függönyt.
– És a feleséged mit szól ehhez, kamerád? – jegyezte meg Snyder kaján vigyorral az arcán. Mutatóujjával feljebb tolta a kalapját, a karima alól elővillant ravasz tekintete.
– Ő aztán jobb, ha semmit.
– Mert? Nyitott házasság, vagy mi?
– Hónapok óta külön élünk.
Az egymás mellé felszerelt zuhanyfüggönyök egyike félig leszakadva lógott a falba tűzött vasrúdról. Odament az összefércelt zsákvászonhoz, hogy szemügyre vegye. Snyder követte, és közben tovább faggatózott:
– Megcsaltad?
– Nem – felelte Jurij. – De szerintem ez nem tartozik rád.
– Akkor ő csalt meg. Pedig egy ilyen jó nőt bűn elengedni. Rengetegen a fél karjukat is odaadnák érte! Még én is. És mi a defektje? Mert van neki valami, ugye?
– Defektje? Az van. Nincs rosszabb egy olyan nőnél, aki azt hiszi, a saját képére formálhat. Ilyenkor jobb, ha azonnal lelépsz. Különben vagy hagyod magad, és papuccsá válsz, vagy ha ellenállsz, előbb-utóbb kicsinál idegileg. Ha ez esetleg nem sikerül neki, akkor végül ő fog lelépni, mert rájön, hogy nem tud sem megváltoztatni, sem uralkodni rajtad. Reiko is mindent megpróbált, növesztett magának még két fejet, tüzet okádott, végül félrekefélt. Ráadásul egy nyálas köcsöggel. Az sem zavarta, hogy van egy lányunk.
– Hát ez nagyon jó duma, kamerád! Te találtad ki, vagy olvastad valahol? Még mindig szerelmes vagy, mi?
– Már régen nem – fintorodott el Jurij. A függöny rögzítőkötései közül több kioldódott, de senki nem vette a fáradságot, hogy újra megkösse őket. Jurij megemelte a függönyt, és újra összecsomózta a tetején vágott réseken átfűzött köteleket.
– Akkor csak az egódat piszkálja, hogy félrekefélt – sommázta Snyder. – Sebaj, pár numera, és kihevered. Ezt tapasztalatból mondom, hidd el nekem.
– Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdezte Jurij résnyire szűkült szemmel.
– Én aztán semmit. Natalie akar veled beszélni.
– Remek. És ő mit akar?
– Ezt tőle kérdezd! Odavezetlek. Állandóan kombinálnak valamit a vén pojácával.
– A magasba pillantott, talán tükörgömböket keresett. Valójában még azt sem tudták, micsodák: járművek vagy maguk az elrablóik? – Biztos most is figyelnek minket fentről azok a gyászos rohadékok.
Elindultak a csarnok belsejébe. Néhány ázsiai nő tolt el bicikliket mellettük, csomagtartójukon ruhadarabokba csomagolt, guberált kincseket szállítottak.
Egy megtermett, sötét bőrű fickó a hátán átvetett rúdon himbálózó, vízzel teli pléhvödröket cipelt a csarnok szívébe.
A piactér környékén tömény ürülékszag terjengett, és csak úgy nyüzsögtek az emberek. Mintha fel sem fogták volna, mi történik körülöttük, guberált tárgyakat, élelmet, cigarettát csereberéltek, és azon vitáztak, hogy hány alma ér egy liter tejet, hány tojás egy szál cigit, és a megmaradt nemzeti valuták papírbankóinak mi az átváltási árfolyama. A tekintetek mélyén azonban ott bujkált a félelem, Jurij figyelmét nem kerülték el a magasba rebbenő, ideges pillantások sem. Úgy viselkedünk, mint a prédaállatok a szavannán, amikor lemerészkednek a folyópartra inni, gondolta.
Az árusok között szabályos utcák alakultak ki, vélt és valós értéktárgyak váltottak gazdát, alkalmi kurvák vonultak félre kuncsaftokkal elhagyatott sarkokba, tolvajok sündörögtek, akik még most sem tanulták meg, hogy a zárt térben nincs hová elbújni, és előbb-utóbb lefülelik őket.
– Szerinted neki mi a defektje? – kérdezte Snyder.
– Natalie-nak?
– Igen. Nincs olyan érzésed, mintha azért járkálna fel-alá irgalmas szamaritánusként, hogy híveket gyűjtsön magának?
– Azt hittem, kedveled, ezért követed folyton, mint valami testőr.
– Mondjuk úgy, nem árt vele jóban lenni – pontosította Snyder. – Figyeld meg, előbb-utóbb valami góré lesz itt. Egyébként próbálkoztam nála párszor, de nekem túl fagyos picsa. Mint egy formás jégszobor. Kelleti magát, de aztán nem ad semmit. Fura, mert egy ilyen francia csöcsikétől pont az ellenkezőjét várnám. Azért persze nem adom fel.
Ahhoz képest, hogy argentinnak mondta magát, a bőre fehér volt, a haja világos. Egyáltalán nem tűnt dél-amerikainak, hacsak nem bevándorló családból származik. Semmi kedve nem volt egy ilyen fickóval Natalie Judaine-ről beszélgetni. Igazából egyáltalán nem volt kedve vele beszélgetni.
– Nem igazán látszol rendőrnek – terelte inkább másra a témát.
– Még jó! – horkant fel Snyder, és megigazította a kalapját. – Szerinted egy hernyódíler nem szúrna ki rögtön, ha annak látszanék? Te viszont pont olyan sznob majomnak látszol, amilyen vagy, kamerád. Márkás kocsi, márkás óra. Nem legálisan szedted meg magad, igaz? Becsületes munkából ritkán lesz az ember milliomos. Olajbiznisz, pia vagy fegyverek? Felétek, a ruszki tajgán ezek a menők, igaz?
– Túl sokat kérdezősködsz – szűkült résnyire Jurij szeme. A kötekedést elengedte a füle mellett, és arról meg pláne nem akart beszélni, hogy már régóta Japánban éltek. Hadd higgyen csak Snyder, amit akar.
– Szakmai ártalom. – Snyder meglátott a földön egy kiskanalat, felvette, megtörölgette, és bedugta bőrdzsekije belső zsebébe. – Viszont akkor te aztán alaposan rácsesztél. Hiányzik a dőzsölés, mi?
Jurij arca megrándult, Snyder az elevenjére tapintott. Szerencsére megpillantotta a távolban Natalie Judaine-t, aki egy idősebb, pocakos férfival, valamint egy csecsemőjét babusgató, csadort viselő afgán asszonnyal beszélgetett. A férfit Filippo Vallelungának hívták, olasz volt, és kezdettől fogva az itteni élet szervezésével foglalkozott. Talán azért, hogy elterelje a gondolatait, de az is lehet, hogy tényleg érdekelte ennek a pár ezer embernek a sorsa.
– Ott is van a jégkirálynő! – intette Snyder kajánul. – Melengesd meg a kedvemért, hátha neked felolvad!
Attila és Auri az elhagyatott zugokat messzire elkerülték, a legfontosabb szabályt pedig már az első héten megtanulták: bármi történik, azonnal el kell futni. Megérkeztek a toronyfák tövéhez, és rövid tanakodás után kiválasztották a legvastagabbat. A tapintása meleg és kemény volt, mintha a fakéreg fémes anyaggal nőtt volna össze.
A toronyfa melletti zöld falban emberméretű lyuk tátongott, mint egy barlang szája. Ilyenekkel tele volt a csarnok, sokan próbálták meg kiásni magukat, remélve, hogy az egész csak ügyes átverés, de a puha algaréteg néhány méter után mindig áthatolhatatlan keménységű falban végződött.
Auri lerakta a fa tövébe a Louis Vuitton táskáját, a rücskös felületbe mélyedő résekbe helyezte ujjait, és elkezdett felfelé mászni. Attila is ledobta a hátizsákját, és a lány után indult. Huba panaszosan vonyítani kezdett, és a fa tövét kaparászta.
– Hallgass! – kiáltotta le neki Attila, és remélte, hogy nem hívja fel rájuk az idegenek figyelmét. Huba szerencsére hamar megunta, duzzogva leheveredett az építmény tövében, és onnan bámulta tovább őket. Auri ötéves korától szertornázott, és a testsúlyához képest meglepően erős volt, így olyan fürgén kapaszkodott egyre magasabbra, mint egy mókus.
Attila alig tudta tartani a tempóját. Alkarja már kezdett elmerevedni, pedig főleg a lábizmait terhelve mászott, a farmerja kényelmetlenül feszült rajta.
Szerencsére egy idő után az enyhén emelkedő ágak között már kicsit könnyebben tudtak haladni. Mindenesetre nem akarta, hogy Auri lássa, mennyire kifáradt, nem akart nevetségessé válni a kislány előtt. Auri egy ágficakban bevárta. Homloka fénylett az izzadságtól, arca kipirult, Attiláról viszont szakadt a víz. Sosem szeretett igazán mozogni, és inkább egy PC-játék vagy egy könyv társaságában érezte jól magát. Fújtatva vette a levegőt, és úgy érezte, az ujjai megmerevedtek.
A legközelebbi terasz alól kitüremkedő gubófürt alig húszméternyire lógott felettük, és egy alatta húzódó, enyhén emelkedő ágon át könnyen elérhetőnek tűnt.
– Sehol egy tükörgömb, látod? – mutatott körbe Auri „ugye, hogy igazam volt” tekintettel. – Viszont senkinek sem szabad elárulnunk, hogy felmásztunk.
Apa agyonüt, ha megtudja.
– Na, látod, ebben egyetértek – bólogatott Attila, és mosolyt erőltetett az arcára. Arra nem is mert gondolni, hogy még le is kell majd mászniuk. – És nemcsak téged, hanem engem is.
Az első tükörgömbök az elrablásuk után alig néhány órával ereszkedtek alá a magasból. Sokan sikoltozva menekültek a közelükből, mintha lett volna hová menekülni, mások térdre borulva imádkoztak, a többség azonban tátott szájjal figyelte a négy gömböt. Akadtak olyanok is, akik rúdra kötött fehér vásznat lengettek a fejük felett, arra számítva, hogy az idegenek esetleg ismerik ezt a jelzést.
A kétméteres átmérőjű gömbök felületén Attila saját maga és környezete torz tükörképét látta, de azt nem, hogy mi rejtőzik a belsejükben. Néhányan megdobálták őket, de a tégla- és kődarabok ártalmatlanul és hangtalanul pattantak le a burkolatokról körkörös hullámzást idézve elő az aranyszínű felületeken. A levegőben savanykás szag terjengett.
A gömbök a csarnok egyik oldalfalához repültek, tükröződő felületük egyfajta képernyővé változott, és egy meztelen nő és férfi képe jelent meg rajta, akik kéz a kézben sétáltak az üres csarnok belsejében. Akár a bibliai Ádám és Éva: a nő hosszú, barna haja a fenekéig ért, ajka vastag, melle pont kézbe illő, a férfi mellkasa széles, arcéle szögletes, mint egy divatmodellé, de utóbbira Attila csak egy pillantást vetett. A ruha nélküli nő szemérmének sötét háromszöge sokkal jobban érdekelte.
„Ádám és Éva” odasétáltak a nedvességtől csillogó, lüktető, zöld falhoz, belemélyesztették mutatóujjukat a zselébe, aminek hatására vízsugár tört elő belőle. Mintha maga Mózes fakasztott volna vizet a sziklából. „Ádám és Éva” inni kezdtek, majd kitéptek egy-egy kocsonyás darabot a falból, és megették. Rögtön utána a nő guggolva pisilni kezdett, a talaj pedig pillanatok alatt magába itta a sárgás testfolyadékot. Attila hiába nyújtogatta a nyakát, semmi izgalmasat nem látott „Évából”.
Izgatott sugdolózás támadt, ahogy többen megértették a lényeget. Az aranygömbök emelkedni kezdtek, a felületük újra tükröződővé vált. Attila egészen addig követte őket a tekintetével, amíg el nem tűntek a toronyfák tekergő ágai között, az egyik törzsön keletkező nyílásban.
Fújtatva újra megállt, és lepillantott a mélybe. Vagy negyven méter magasan lehettek, a csarnok közepén látta a Boeing–747-est, a rengeteg autót, a közöttük táborozó embereket, a felfelé kígyózó füstcsíkokat, a sebtében összetákolt sátrakat, a piacon nyüzsgő tömeget, a Földről származó kacatokat rejtő törmelékkupacokat és az ablakoknál ücsörgő magányos merengőket. A levegőben galambok köröztek.
– Hallottad, hogy a piactéren kikötöztek két tolvajt? – kérdezte Auri. – Utána meg kéne nézni őket!
– Rendben! – Attila megborzongott. Az a suhanc, Money majdnem lelőtte a kutyáját. Huba odalent, az oldalára heveredve aludt a fa tövében.
Auri eközben már továbbkapaszkodott, és Attila is nekirugaszkodott, hogy ne maradjon le túlságosan. Egyre óvatosabban haladtak, és közben be-belestek a toronyfák vaskos törzsén feszülő, áttetsző hártyákon. A belseje üregesnek tűnt, de a benti sötétben nem láttak semmit.
Végre elértek az egyik érett óriásgubóhoz, ami többedmagával a felette lévő ágról lógott alá. A zöldessárga gömb harminc méter átmérőjű felületén keléshez hasonló kitüremkedések sorakoztak. Egy imbolygó ágon odamásztak a legközelebbi hártyaablakhoz, Attila pedig belesett rajta.
– Mit látsz? – suttogta önkéntelenül Auri.
– Semmit – felelte halkan Attila, hiába árnyékolva a fényt a kezével. – Túl sötét van odabent.
– Kell lennie valahol bejáratnak. A gömbök is belülről jönnek. Nézd, ott egy másik ablak! – Auri már meg is iramodott felfelé, egy még magasabbra nyújtózó ágon egyensúlyozva. Attila újra közel hajolt az ablakhoz. Az biztos, hogy a gubó belseje üreges volt, és ezúttal enyhe fluoreszkálás derengett odabent. Talán egy folyosót látott, vagy egy szobát. Vagy valami egészen mást.
Savanyú szagot érzett a háta mögül, és mintha vibrálni kezdett volna a levegő. Attila gyanakodva hátrapislantott a válla felett.
Egy tükörgömb lebegett tőle alig két méterre, a felületéről önmaga eltorzított és rémült arca bámult vissza. Az arc hullámzani kezdett, majd halk búgás kíséretében kettéosztódott, mint egy megtermékenyített petesejt.
A vele szemben lebegő, domború tükörfelület ekkor átlátszóvá sejlett, és Attila meglátta a belsejét. A másik gömb Auri felé libbent.
– Vigyázz! – kiáltotta fel a lánynak.
A következő pillanatban a gömbből kinyúló láthatatlan erő magába rántotta.
Szerző: Brandon Hackett
Cím: Az ember könyve
Fordító: –
Tematika: sci-fi
Borítóár: 2980 HUF
Terjedelem: 304 oldal
Kötés: puhakötés ragasztva
Megjelenés: 2012.06.07.
]]>