Az Írószövetségben ott voltam az Új Galaxis 16. bemutatóján, és kézbe véve a magazint, meghallgatva az F. Tóth Benedek vezette beszélgetést, egészen kedvet kaptam az „Utópia 2.” Címet viselő szám elolvasásához (a 15-ös kimaradt az életemből). Azután miközben olvastam, arra gondoltam, hogy bár a számban számos kellemes novella van, én mégis kielemzem. Ritkán csinálok ilyet (néha még a hozzám küldött írásokat is hónapok elteltével reagálom le), de nekiálltam, és most közzéteszem észrevételeim felét (sorrendben az első novellákét). A novellaírás négy sarokköve a karakteralkotás, az ötlet, a sztori és a stílus. Ezt azért bocsátom előre mindjárt a legelején, mert bár az Új Galaxis 16. számában található novellák megszerkesztettek és olvasmányosak, a nagy részük a fenti négy alapkőből legfeljebb hárommal bír. Az írás fejben születik, az az alkotó folyamat legfontosabb része. Megpróbálok rámutatni, hogy mire kell figyelni, vagy mit kell figyelembe venni mielőtt leül az ember a géphez. Remélem, megfogadható tanácsokkal tudok szolgálni – személyre szabottan. Imre Viktória Anna: Pax Aeterna A történet középpontjában Lucius atya áll, akit az Első Apokalipszis utáni 213. évben családja mellől felkéretnek a Vatikánvárosba a pápa színe elé. Lucius atya pedig megy, egy nagy fekete autón egy inkvizítorral, akit Marcusnak hívnak. A pápáról aztán kiderül, hogy nő, és hogy akar valamit Luciustól. A történet könnyedén olvasható, és van benne van fantázia és erő, ám a szerző ezt képtelen kihasználni. A legfontosabb dolog (amely később sok más novellánál is előjött), hogy bár van alapötlet, még sincs sztori. Mert mi is történik? Lucius beszáll a kocsiba és onnantól kezdve az írás nem más, mint két ember dialógusa. Nem történik semmi! Még szendvicsezni sem állnak meg útközben. Aztán Lucius belép a pápai lakosztályba, és ott sincs sztori, csak két ember beszélgetése, vagyis leginkább a pápa mesél a szerencsétlen papnak, akiből néha kirobban valami reakció – aztán megint elhallgat. Az ötlethez bizony meg kell találni a sztorit. Nem elég beszéltetni a karaktereket, játszatni kell őket! Rádiójátékban elég a dialógus, novellában kevés. Gondoljuk át, mitől is lenne Lucius története más, mint az előtte lévő ezer pap története? Vagy az utána következőké? A sztorival az író duplán nyer: megmutathatja a világot, ahelyett, hogy kibeszélné, ami általában meglehetősen nyögvenyelősre szokott sikeredni. És itt van a novella másik gondja: a szereplők feladata a párbeszédeken át világleírást adni, így tulajdonképpen nem mások, mint az író szócsövei. Nem élnek, nincs karakterük. Marcus teljesen hiteltelen, egy inkvizítor nem beszél így, és nem tárulkozik fel egy ismeretlennel szemben, ahogy azt olvashatjuk. A pápa sem hiteles, mert ki az, aki így tesz vallomást? Csakhogy nincs a szerzőnek más választása, maga jelölte ki ezt az utat magának. A tanácsom az, hogy erőteljesebb munkát és fantáziát kell fektetni a karakterek kitalálásába. A jó karakterek segítségére vannak az írónak: néha képesek maguktól megteremteni a sztorit. És egy szubjektív vélemény még: én egy erőteljesebb befejezést vártam. A végnél hiányzik egy jó csavar, egy remek lezárás. Bojtor Iván: Az elveszett kolostor Tommasi testvér a pápához indul. Ami különlegessé teszi ezt az utat, az az, hogy a testvér föld alatt él rendjével, a felső világ elől rejtve. Többet nem árulok el, a rövid novella alapötlete itt is jó, de Iván sem tudja kijátszatni az ötletet, nincs sztori. A novella rövidsége menti azonban ezt: láthatólag a szerző tömörségre törekedett, nem is akart többet, mint egy ötletet elsütni. Egy kis hangulatteremtés azonban elkelt volna, azaz a stíluson lehetett volna még csiszolni. A rövid írások előnye lehet a megteremtett aura, ami bevonzza az olvasót. Ha már sztori nincs itt sem, akkor legyen stílus. Ehhez gyakran elég két-három jól elhelyezett mondat vagy magának a főszereplő karakterének különlegessé tétele. Itt mindkettőre kínálkozott volna alkalom. Varga B. Bánk: Kavics Nos, itt megvan az aura, amit a stílus hordoz. Az első személyű elbeszélőmódban előadott történet egy munkatáborban játszódik, amely akár egy második világháborús tábor is lehetne, ha az őrök kinézete – a főhős szemén keresztül – nem csótányszerű lenne. A történet erős drámaiságot hordoz magában, talán éppen azért, mert van előképünk a hasonló táborokról. Szóval ami sci-fi, az csak díszlet, a feketék nácik is lehetnének. Az ötlet nem túl erős, de jól eltalált hangulata van, ez aztán olvashatóvá is teszi a novellát. Vigyázzunk azonban, a stílusbeli játszadozásnál oda kell figyelni a mondatokra. Többször is megdöccentem olvasás közben. Pl.: „Az izmaink mocorogtak a bőrünk alatt, mint a sajtkukacok. Ki akartak törni, és eloldalogni bárhová.” Képzeljük csak el!… Tóth Beáta: Hajnali műszak Komor világ ez, ahol éjszaka a halottak feldolgozása folyik a Gyárakban. A hangulat egészen remekül eltalált, a főhős karaktere szintúgy. Az írás rövid, sok játékra nem ad lehetőséget, de a szerző kihasználja azt, ami benne rejlik. Elsősorban azonban a világ fog meg bennünket, nem a sztori. Az ötlet is a világra vonatkozik, nem a sztorira. Első számú az elbeszélőmód, főhősünk brutális munkája ellenére is szimpatikus, talán mert egy teljesen átlagos napján követve, megsajnáljuk. Itt egy olyan sztorit olvashatunk, ami tulajdonképpen nem sztori. Kétszeresen sem az, egyrészt mert a főhős nem tesz semmit, vele csak megtörténik valami különös. Másrészt mert ami történik, arra nincs magyarázatunk. De a befejezetlenség is lehet jó befejezés, ahogy a változatlanság is hordozhat értékvesztést. Nekem bejött a novella. Ami idegesített kicsit, az a cím alatti fekete szalagban feltett kérdés: „lehet-e rendszerváltás a műszakváltásból?” Semmi értelme nincs, és még csak nem is humoros. Ez persze nem a szerző sara… Gál Attila: Tumor Végre egy novella, amiben történik valami! Oliver Weeks felébred betegágyában és rá kell döbbennie, hogy hosszúra tervezett életéből már csak pár nap van hátra. Egész életében gyűjtögetett, most azonban lenullázódott a vagyona és nincs tovább, az életét a MedEx cég nem hajlandó ingyen fenntartani. Oliver azonban nem adja fel, és küzdeni kezd, amit mások nem tettek meg. Ebben egy gyászterapeuta is segít neki. A novella kétharmadánál kapunk egy csavart és persze a végén is, a meglepetések kellenek és jól eltaláltak. Az olvasó jól szórakozik. Hiába azonban a jól kitalált háttér és történet, a szerzőnek nem sikerült élővé tennie a karaktereket. A párbeszédek kicsit papírízűek, mesterkéltek. Nem éreztem azt, amit az író néha leírt a szereplőkkel kapcsolatosan. Hiányzott a szereplőkből a természetesség, a személyiség egyfajta áradása, ezen kellene kicsit javítani. Jelen novellában talán azzal, hogy a szerző nem csupán a fő sztoriszálra koncentrál, hanem hagyja, hadd éljen a mindennapjaival a főszereplő. A novella végén amúgy is hihetetlen dolgot cselekszik – ennek a személyiségében nyoma kell legyen, ezt pedig meg kellene mutatni más, apróbb cselekedeteiben, más kapcsolatrendszerében. Emellett zavart engem, hogy hirtelen a teljesen idegen erkölcsiségű világban egy teljesen mindennapi fogalommal találkoztam: wikipédia. Ez erőteljesen kilökött a hangulatból és a sztoriból; nem szabad így összekeverni az ilyen erős fikciót a mai mindennapokkal. Ne feledjük, egy-egy rosszul eltalált szó el tudja törölni az addig felépített novellát. Ezért is nehezebb novellát írni, mint regényt, mert itt a koncentráció sokkal fokozottabb kell legyen, minden mondat, minden szó számít. A végén volt még egy olyan érzésem, hogy a szerző vagy gyorsan fejezte be a novellát vagy a hirtelen fordulattal nem tudott hirtelen szemléletet váltani. A befejezés bármennyire is jól működik, az előadása szintén kicsit papírízű. Oliver új énjének megjelenése más narratívát követelt volna. Bukros Zsolt: Nesztelen fegyver Szimpla sztori egy bérgyilkosról és a mesteréről. Ezer ilyet olvastunk már, és ez a mostani semmiben nem ad újat. Sem ötletben, sem sztoriban, sem stílusban, sem karakterben. Valamikor a Cherubionnál én is írtam egy ilyet, meg is csavartam a történetet, de szinte észrevétlenül. Mivel még egy visszajelzés sem érkezett rá (tizenegynéhány év alatt), hogy „jé, de érdekes!”, azt hiszem, túlságosan elrejtettem a csavart. Szóval a réges-régi toposzokat nem mindig érdemes újra és újra feldolgozni. Úgy, hogy semmi új nincs a feldolgozásban, pláne nem. Egyébként a feldolgozás nehézségét mindig az adja, hogy újat kell kihozni belőle. Ha nem írsz mást vagy eredetibbet az eredetinél, inkább ne írd meg. Bukros Zsolt: Ronin Roninok és szamurájok. Hm. A rövid írás alaptörténete szerint az egész földet uralmuk alá hajtották a zigóták vagy mik. Rácsatlakoztak az emberek agyára tarkótájékon, és örömérzetet stimulálva irányítják őket. A zigóták – na jó, a zingarák – telepaták, és nincs ki meneküljön előlük, illetve mégis, azok, akik a jeges északon élnek, illetve nem mind, akik északon élnek, mert néhol a zingarák átalakították a jeges tájakat mediterránná… Talán már ennyiből is látszik, hogy a novella összeszedetlensége az első nagy gond. A másik pedig az, hogy bolygóléptékű történelmet ad pár mondatban. Ilyen – kéremszépen – nincs. Nincs olyan, hogy az egész emberiség meghajol az idegenek előtt. Az ember és az emberiség nem ilyen. Az egész emberiség nem fog csinálni semmit egyszerre. Nem fog mindenki félni, nem fog mindenki beletörődni, nem lesz mindenkinek egyszerre orgazmusa… És ha már a teljes körű magyarázatoknál tartunk: ezeknek a zingaráknak meg se lábuk, se fejük, hogyan is igázták le az emberiséget? Féreglyukakon át potyogtak az égből az emberek fejére? Értem én, hogy meg akarta alapozni az író a világot, de inkább ne tegye! Ha csak ez a megoldás áll rendelkezésére, akkor induljunk ki úgy az adott helyzetből, hogy már természetesnek vesszük. Ne magyarázzuk. Eddig elég sokat panaszkodtam, hogy az ötletet nem követi a sztori. Itt van történet, de engem ez is zavar. A főszereplőnk egy reggel arra ébred, hogy megdöglött a zingarája. (A sztori szerint ezek telepaták, ezt mégsem érzik meg, ráadásul egy nap kell, mire kipottyan a főhős fejéből a dög.) Főhősünk japán (miért ne?), felveszi a hivatali státuszát jelentő katanáját, és bemegy a munkahelyére, hogy előkészítse menekülését. Ám a legjobb haverja, aki szamuráj, rájön erre, és a feladata szerint a nyomába ered, hogy kinyírja (nem mellesleg a szamuráj uralkodhat a zingarája felett, egy hajóskapitány meg kábszerrel nyomja el nyeszlett parazitáját – hát miféle hódítók ezek???). Mivel főhősünk naponta gyakorol a díszkardjával (nem tudom, hogy teszi ezt, ha orgazmusa van a zingarájától vagy legalábbis olyan bambán vigyorog a föld összes, nem jeges vidéken élő emberével együtt, mint a tök), szembefordulva kivont karddal várja végzetét. A hirtelen betoldott meg- és feloldások, illetve hirtelenjében előrángatott magyarázatok teljesen szétverik a történetet. Emellett zavar a helyszín. Miért nem Magyarországon esik meg ez az eset? A főszereplő felölti hivatali státuszát jelentő huszárkardját, majd menekülés közben összeakaszkodik a vitézi rend egy tagjával, aki mellesleg a legjobb barátja. A Ferihegyi reptéren összetalálkoznak és kijelölik az összecsapás helyszínének Dunaharasztit. Mindjárt érdekesebb, nem?! Szóval összeszedettebben, átgondoltabban kellett volna ezt a novellát megírni. Ha már sablonok, akkor rafináltan el kell őket rejteni, hogy ne szúrjanak szemet. Nem kell mindent megmagyarázni, és pláne nem ott, ahol valami miatt szükség van a magyarázatra, mert az rettenetesen erőltetettnek fog hatni. Mondok egy példát: a főhősünk beáll a zuhany alá és véletlenül a hideg vizet nyitja meg. A zingarája összerándul, és mi máris jelezhetjük, hogy a zingarák utálják a hideget. Így aztán amikor a ronin Alaszkába menekülne, minden gyorsan közbeiktatott magyarázat nélkül tudni fogjuk, miért éppen az az úticél… Ezzel elkerüljük a szerzői monológot ott, ahol most lelassítja a történetet. Kiss Orsi: Menekülés A novellát olvasva első élményem az volt, mennyire remekül sikerült a grafika hozzá. A történet szerint Lena archikonként nőtt fel (vagyis mezőgazdasági környezetben, falun), de világ életében a városba vágyakozott, a digitonok közé (kicsit modernesen Swift-es hangulatú, nemde?). Amikor ez végre megtörtént, rájött, hogy számára a készen kapott boldogság nem boldogság, visszakívánkozott hát az archikonok közé. Ámde – és itt jön a novella hihetetlen, már-már szürreális konfliktusa – nem mehet vissza a vonatkozó törvények miatt a szüleihez. Egy kiút van csak: a halál. A novella pár soros, dőlttel jegyzet dialógok és villanásnyi pillanatképek váltakozásából épül fel. Lena a digiton könyvtárban, Lena otthon, Lena temetése… Rövidsége miatt nincs idő kibontani a lány személyiségét, de így is megáll a történet a lábán. Mindenesetre meg lehetne írni a lány karakterét jobban kijátszva, a világot jobban kibontva. Úgy hiszem, ez jót tett volna az írásnak, és a szerző is jobban járt volna vele. Vegye elő a saját érzéseit, és próbálja ki! A novella végén az ebben a világban élők összekacsintanak, már-már megcsúfolásául az utópiának vagy antiutópiának – kinek hogy tetszik. Nekem bejött… Farmer A Michael (Paraszt A Mihály?): Családi kör Az ismeretlen magyar szerző történetében egy számítógépes burokban élő család szembesül a mindennapokkal, amikor a Naturalista Életet Élők Pártjának egy aktivistája lekapcsolja őket a rendszerről. Élénk párbeszédbe keverednek, aztán a család visszatér a mindennapokhoz. A novella elején egy Asimov novella jutott eszembe, a Gyönyörű idő van odakint. Aztán a Brazil című film Buttle-je (Robert de Niro). Az írás erőteljesen ironikus hangvételű, ami jót tesz neki, mert enélkül nem állna meg a talpán, ugyanis a jó ötletet megint csak egy párbeszédben sikerült kisütnie a szerzőnek, nem sztoriban. Az ironikus látásmód és a szerző szándékai ugyanakkor maguk alá gyűrik a karaktereket, így a négy családtag és a betolakodó ábrázolása meglehetősen sablonosra sikeredett. A család csak áll, az anya azon gondolkodik, sikoltson-e vagy sem, a gyerekek néha benyögnek valamit, az apa meg visszabeszél. Több életet kellett volna belevinni és – ahogy már eddig is számos esetben elmondtam – történetet! Túl hosszúak a monológok és unalmasak. LN Peters: Szólón Új Törvényei Az eddigi novellák sorából egészen kilóg ez az írás. Sajnos nem jó értelemben véve. Amikor olvastam, mintha kétszáz évet léptem volna vissza az időben: a szerzőből előtör a pedagógus, és direktben jó erkölcsre akar tanítani minket. Ez a két történet nem sci-fi, hanem parainesis, de még annak is annyira didaktikus, hogy feláll az ember hátán a szőr. Az első írásban megölik a Szólón Új Törvényei alapján működő új magyar rendszer megbízottját, Szabó Annát (aki a történet felénél hirtelen átneveződik Pusztai Ildikóra, ej-ej!), és a magyar nyomozó szervek karöltve a világ nyomozóival kiderítik, ki áll a háttérben. Egy angol üzletember, akinek pénze, hatalma, összeköttetései vannak, és úgy hiszi, mindent megengedhet magának. A magyarok azonban lecsapnak rá, gyorsítottban elítélik (hajrá Pintér Sándor!), és 200 méterrel a föld alatt berendeznek neki egy cellát, ahonnan soha nem kerül elő. A külföldi karvalytőke megkapta a magáét, úgy kell neki. A második írásban a milliomos Hunyadkürty úr nem vállalja a Petőfi Sándor szavalóverseny megszervezését, ami vagyonából eredően örömteli kötelessége lenne, ezért büntetésből vagyoncserére ítéli az új magyar rendszer. Vagyonát Szabó János, egy becsületes, kétkezi nógrádi gazdaember kapja meg, aki igyekszik majd jól sáfárkodni a neki adott javakkal. A szájbarágott tanulsága mindkét novellának az lenne, hogy a pénz nem minden, sőt semmi, szemben az erkölcsös, kötelességtudó élettel egy erkölcsös államban. Egy gond van csupán, a végén a becsületes Szabóhoz válni készülő felesége csak a pénz miatt jön vissza, és a fiát is csak attól a pillanattól tudja tisztességre nevelni, mikortól pénze lesz, addig a pillanatig a gyerek csak egy surmó tinédzser. Kéremszépen, értem én LN Peters szándékát, de ezt egy téren és hordón állva kell elmondani, nem az Új Galaxis 16. számában. A didaktikusság mellett az a nagyfokú naivitás is zavaró, ami a novellákat megihlette, sőt ami végigvitte a szerző kezét a megírás során. A Rákosi korszak pártállami, népies írói írtak volna ilyen sci-fit, ha akkor lett volna sci-fi Magyarországon. Nem számít a sztori, nem számít a stílus, nem számít a háttér, a lényeg az írói hitvallás megjelenítése. Az írói tanító, intő szándék, az erkölcsi befolyásolás szándéka minduntalan átüt a szövegen, sőt ez a szöveg szervező ereje. (Elkerülhető lett volna ez a hatás, ha a szerző beépít a szereplői és maga közé egy szócsövet – nem mondom, hogy ezzel jobb lett volna a két történet, de legalább megmaradt volna a novella-forma látszata.) Mindez elvezet az írás súlyainak elképesztő felborulásához, hogy például Kovács Imre megbízott levele Hunyadkürtynek indokolatlanul nagy súllyal esik latba a történetben. A sztori meghal; már az elején meghal egyébként, nincs történet, csak létrafokok vannak, amiken fellépdelve meglátjuk az igazság fényét, és maradnak a morális mondanivalót alátámasztó szövegrészek, gondolatok. Ám ez utóbbival is az a baj, hogy a jó és a gonosz szereplők gondolatai végeérhetetlenül egysíkúak, a karaktereknek egy céljuk van, a pénz megszerzése, ezáltal még sablonossá sem tudnak válni. Egydimenziós figurát papírmaséból sem lehet kivágni. Az írásokból hiányzik a természetesség, a jellemek nincsenek tisztességesen felépítve, aránytalanok a hangsúlyok, nincs megfelelő dramaturgia. A szerző megerőszakol minket olvasás közben, nem pedig mesél nekünk. Tud LN Peters jobbat is!]]>
A szerzőről
sheenard
Szélesi Sándor író, szerkesztő, forgatókönyvíró. Az Átjáró SF irodalmi magazin főszerkesztője volt, a Mysterious Universe sorozat egyik "szülőatyja", többszörös Zsoldos-díjas, 2007-ben az ESFS a legjobb SF írónak választotta. A kezdetek kezdetétől az SFportal szerkesztője.