A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent Arthur C. Clarke világhírű regénye, A város és a csillagok. Alább ebből a regényből közlünk egy részletet, azon olvasóink kedvéért, akik még nem tudják, milyen mesterművel állnak szemben. ELSŐ FEJEZET Hosszú órákba telt, amíg kiverekedték magukat a Fehér Férgek barlangjából. De még most sem tudhatták biztosan, nem üldözi-e őket a sápadt szörnyek valamelyik csapata – fegyvereik ereje viszont már csaknem teljesen kimerült. Az előttük úszó fénysugarak, amelyek rejtelmes vezetőik voltak a Kristályhegy labirintusaiban, még mindig hívogatták őket. Követték a fényt, nem volt más választásuk, noha lehet, hogy mint korábban már annyiszor, még rettent?bb veszélyekbe csalja őket. Alvin visszapillantott, hogy valamennyi társa ott jár-e a nyomában. Alystra közvetlenül mögötte lépkedett, kezében tartotta a hideg, de örökégő fénygömböt, amely kalandjuk kezdete óta oly sok rémséget és szépséget tárt elébük. A keskeny folyosót sápadt fehér ragyogás öntötte el, visszaverődött a csillogó falakról; ameddig a lámpa energiája kitart, láthatják, merre mennek, bármilyen látható veszély jelenlétét felfedezhetik. De Alvin nagyon jól tudta, hogy ezekben a barlangokban nem a látható veszélyek a legfenyeget?bbek. Alystra mögött Narillian és Floranus jött, a projektorok súlya alatt görnyedezve. Alvin agyán keresztülfutott a gondolat, miért ilyen nehezek ezek a projektorok, hiszen könny?szerrel el lehetett volna látni őket gravitáció-semlegesít?vel. Mindig ilyesmin törte a fejét, még a legveszedelmesebb kalandok közepette is. Valahányszor ilyen gondolatok merültek fel az agyában, úgy érezte, mintha a valóság struktúrája egy pillanatra meginogna, s az érzéki világ mögött valamilyen teljesen más univerzum villanna fel előtte… A folyosó puszta falban ért véget. Vajon a fénysugár újból becsapta-e őket? Nem – mert még oda sem értek a sziklához, amikor az máris szétporladt. A falat egy forgó fémdárda hasította át, amely egykettőre hatalmas csavarrá szélesedett. Alvin és a barátai hátraléptek, vártak, hogy a gép utat törjön magának a barlangba. A fém fülsiketít? csikorgással fúródott bele a sziklába – visszhangja bizonyára betölti a hegy minden zegzugát, felébreszti valamennyi iszonyatos fajzatát –, a földvájó átvágta magát a falon, és megállt mellettük. Tömör ajtó nyílt meg rajta, s felbukkant mögüle Callistron, odakiáltott nekik, hogy siessenek. (Miért Callistronő – töprengett Alvin. – Neki mi keresnivalója van itt?) Egy másodperccel kés?bb már biztonságban voltak, s a gép előrelendült velük, megkezdte útját a föld mélységein keresztül. A kaland véget ért. Hamarosan, ahogy ez történni szokott, hazaérnek, s minden csoda, rettegés és izgalom már csak puszta emlék lesz. Fáradtak, de elégedettek voltak. A talaj lejtéséből Alvin látta, hogy a földvájó lefelé halad a föld mélyébe. Callistron alighanem tudja, mit tesz – ez az út vezet hazafelé. Mégis kár, hogy erre mennek. – Callistron – tört ki belőle –, miért nem felfelé megyünk? Senki sem tudja, milyen is valójában a Kristályhegy. Milyen csodás volna valahol a lejt?jén kiérni, meglátni az eget és az egész környez? tájat. Elég soká voltunk már a föld alatt. De alighogy kiejtette e szavakat, érezte, hogy hibát követett el. Alystra elfojtott sikolyt hallatott, a földvájó belseje úgy remegett, akár egy vízen keresztül látott kép, s a fémfalak mögött és azokon túl Alvin újból megpillantotta azt a másik világegyetemet. A két világ mintha harcban állna egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Aztán hirtelen az egésznek vége szakadt. Egy roppanás, egy reccsenés, és az álom szertefoszlott. Alvin újból Diasparban találta magát, saját jól ismert szobájában. Egy-két láb magasan lebegett a padló fölött, a gravitációs tér védte meg attól, hogy a durva anyaggal érintkezve, zúzódásokat szenvedjen. Újból önmaga volt. Ez a valóság, és Alvin pontosan tudta, mi vár most rá. El?ször Alystra tűnt fel. Inkább feldúlt volt, sem mint bosszús, mert nagyon szerelmes volt Alvinba. – Ó, Alvin! – siránkozott, ahogy lenézett rá a falról, ahol látszólag testet öltött. – Olyan izgi kaland volt! Miért kellett tönkretenned? – Nagyon sajnálom. Nem akartam, csak azt gondoltam, jó ötlet volna… De Callistron és Floranus együttes érkezése félbeszakította. – Ide figyelj, Alvin – kezdte Callistron. – Ez már a harmadik eset, hogy megszakítottál egy mondát. Tegnap azzal törted meg, hogy ki akartál mászni a Szivárványok Völgyéből. Előző nap pedig mindent fölborítottál, mert megpróbáltál visszamenni az Eredethez azon az időpályán, amelyet kutattunk. Ha nem tartod magad a szabályokhoz, máskor menj egyedül. Nagy mérgesen eltűnt, s magával vitte Floranust is. Narillian meg sem jelent, valószínőleg elege volt az egészből. Csak Alystra képe maradt ott, szomorúan nézett le Alvinra. Alvin megbillentette a gravitációs teret, talpra állt és odalépett az asztalhoz, amelyet megjelentetett. Egy tál egzotikus gyümölcs tűnt fel rajta, nem ezt kívánta, de zavarodottságában gondolatai elkóboroltak. Hogy tévedését leplezze, felvette az egyik legkevésbé veszedelmesnek látszó gyümölcsöt, és óvatosan szopogatni kezdte. – Hát akkor – szólalt meg végül Alystra –, mit akarsz tenni? – Nem tehetek róla – válaszolta kissé duzzogva. – Szerintem a szabályok ostobák. Amellett hogyan is emlékezzem rájuk, amikor egy mondában élek? Úgy viselkedem, ahogyan az természetesnek látszik. Hát te nem szeretted volna megnézni a hegyet? Alystra szeme a borzalomtól kitágult. – De hiszen ahhoz ki kellett volna mennünk a szabadba! – zihálta. Alvin tudta, hogy hiába vitatkozna tovább. Ez emelt gátat közé és a világának valamennyi lakója közé, s tán ez fogja életét örök csalódottságra kárhoztatni. Mindig vágyott ki a szabadba, valóságban, álomban egyaránt. Ám Diasparban az “odakinttől” mindenki irtózott, nem mertek vele szembenézni. Ha tehették, nem is beszéltek róla; tisztátlan és gonosz volt. Még Jeserac, a tanára se akarta megmondani neki, miért… Alystra még mindig tanácstalan, de gyengéd szemmel figyelte. – Boldogtalan vagy, Alvin – mondta. – Pedig Diasparban senkinek sem szabad boldogtalannak lennie. Hadd jöjjek át hozzád és beszéljek veled. Alvin udvariatlanul a fejét rázta. Tudta, hogy ez hova vezetne, s most egyedül szeretett volna maradni. Alystra – kétszeresen is csalódottan – eltűnt a szeme elől. – Ebben a tízmilliós városban – töprengett Alvin, nincs egy teremtett lélek, akivel igazán beszélhetne. Eriston és Etania a maguk módján szeretik, de most, gyámsági idejük közelg? lejártával örülnek, hogy ráhagyhatják, hadd találja meg a maga szórakozásait, alakítsa ki a maga életét. Az utóbbi néhány évben, amikor különcsége egyre nyilvánvalóbbá vált, gyakran érezte szülei neheztelését. Nem rá nehezteltek – ezzel talán szembe tudott volna nézni, meg tudott volna birkózni –, hanem a puszta rosszindulatú véletlenre, amely a város millió és millió lakója közül húsz esztend?vel ezelőtt épp őket szemelte ki arra, hogy várjanak rá, amikor kilép a Teremtés Csarnokából. Húsz esztend?. Még emlékezett az első pillanatra, az első szavakra, amelyeket hallott: “Isten hozott, Alvin, Eriston vagyok, a kijelölt apád. És ez itt Etania, az anyád.” E szavak akkor mit sem jelentettek neki, de elméje hibátlan pontossággal meg?rizte őket. Emlékezett, hogyan nézte végig a testét; most ugyan néhány centiméterrel magasabb, de ettől eltekintve, születésének pillanatától kezdve alig változott. Csaknem felnőttként lépett ki a világba, s legfeljebb magassága fog valamit változni, amikor majd ezer esztend? múlva eljön az ideje, hogy eltávozzon belőle. Első emlékei előtt a semmi. Egy nap talán újból eljön ez a semmi, de e gondolat túlságosan távoli volt – nem keltett benne érzelmeket. Elméje újból születésének rejtélye felé fordult. Alvin nem azt tartotta különösnek, hogy az idő egyetlen pillanatában oly energiák és erők teremtették, amelyeknek hatására a mindennapi élet összes többi tárgyai testet öltenek. Nem – nem ez volt a rejtély. A talány, amelyet sohasem volt képes megoldani, s amit senki se tudott neki megmagyarázni, a kivételességében rejlett. Kivételes. Kiválasztott. Furcsa, szomorú szó – s furcsa, szomorú ilyennek lenni. Ha rá alkalmazták e szót – ami gyakran megesett, amikor senki se gondolta, hogy hallja –, úgy érezte, valamilyen baljós mellékzöngéje van, amely nem pusztán boldogságát fenyegeti. Szülei – tanára, minden ismerőse – megpróbálták leplezni előtte az igazságot, mintha hosszú gyermekkorának ártatlanságát óhajtották volna számára meg?rizni. Ám a színlelésnek hamarosan vége szakad; néhány nap múlva Diaspar teljes jogú polgára lesz, s akkor semmit sem rejthetnek el előle, amit tudni akar. Például azt, miért nem alkalmas rá, hogy részt vegyen a Mondákbanő A városban a szórakozások ezer és ezer formája közül ezek voltak a legnépszerőbbek. Ha valaki részt vesz egy mondában, nem pusztán passzív szemlélő, mint a primitív időknek azokban a kezdetleges szórakozásaiban, amelyeket Alvin időnként ízlelgetett. Aktív résztvevő, akinek – legalábbis látszólag – szabad akarata van. A kalandok témáját alkotó eseményeket és színhelyeket ugyan rég elfeledett művészek előre kidolgozták, de elég rugalmasak voltak, s így nagy változatosságot tettek lehetővé. Ezekbe a fantomvilágokba mindenki a barátaival mehetett el, olyan izgalmakat kerestek, aminőket Diasparban nem találtak – és amíg az álom tartott, sehogyan sem lehetett megkülönböztetni a valóságtól. Mi több: ki mondhatta meg teljes bizonyossággal, hogy maga Diaspar nem álom-e? Soha senki se meríthette ki az összes Mondát, amelyet a város kezdete óta kiötlöttek és feljegyeztek. Végtelen ki- finomultságukkal és változatosságukkal mindenféle érzelemre hatottak. Egyesek – a legnépszerőbbek a fiatalság körében – a kaland és a felfedezés egyszerű drámái voltak. Mások lelkiállapotok puszta vizsgálatai, megint mások logikai vagy matematikai gyakorlatok, amelyek a kiművelt emberfőknek a legnagyobb gyönyöröket nyújtották. Társait, úgy látszott, kielégítik a Mondák, de Alvint a hiány érzetével töltötték el. Minden színességük és izgalmuk, a változó helyszín és téma ellenére is valami hiányzott belőlük. A Mondák, döntötte el magában, valójában sohasem jutnak semmire. Túlságosan sz?k vászonra festették őket. Nem voltak bennük nagy távlatok, soha semmilyen dimbes-dombos vidék, amelyre a lelke áhítozott. És mindenekfölött semmiféle célzást nem tartalmaztak arra a végtelenségre, amelyben az ?sember h?stettei valójában lejátszódtak – a fényes ?rre a csillagok és bolygók között. A művészeket, akik a Mondákat kiötlötték, ugyanaz a furcsa, beteges félelem fert?zte meg, amely Diaspar polgárait is a markában tartotta. Még ezek a kalandpótlékok is mindig kellemesen körülzárt helyeken játszódtak le, föld alatti üregekben, vagy szép kis völgyekben, amelyeket a környez? hegyek elzártak a világ többi részétől. Ennek csak egy magyarázata lehetett. Valamikor a messze múltban, talán még Diaspar alapítása előtt, olyasmi történhetett, ami nemcsak az Ember kíváncsiságát és becsvágyát törte meg, hanem haza?zte a csillagokról is, hogy ott, a Föld utolsó városának piciny, zárt világában kuporogva, menedéket találjon. Az Ember lemondott a Világegyetemről, és visszatért Diaspar mesterséges méhébe. A lángoló, legyőzhetetlen vágy, amely egykor a Tejúton túlra, a mögötte húzódó ködszigetek felé hajtotta, végleg kihunyt. Id?tlen idők óta egyetlen űrhajó se ment ki a Naprendszerbe; ott, a csillagok között az Ember utódai talán Birodalmakat építenek, Napokat pusztítanak el – de a Föld erről mit sem tudott, s ez nem is érdekelte. A Földet nem érdekelte, de Alvint igen. © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>