Arkagyij és Borisz Sztrugackij Lakott sziget című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A szerzőpáros korábban mind hazájukban, mind nálunk betiltott klasszikusának népszerűségét és aktualitását jól jelzi, hogy Oroszországban nemrégiben csináltak belőle két részes filmet .  A műből – amely kedvezményesen megvásárolható a Galaktika boltban –  Weisz Györgyi fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

Megállt, hallgatózott. Valahonnan a sűrűből tompa, monoton zaj hallatszott, és Makszimnak eszébe jutott, hogy már régóta hallja ezt a hangot, de csak most figyelt föl rá. Nem állat volt, és nem is vízesés, valamilyen szerkezet lehetett, egy barbár gépezet. Horkolt, dohogott, fémesen csörömpölt, kellemetlen rozsdabűzt árasztva. Közeledett. Makszim összegörnyedt, és a partfalhoz közelebb húzódva zajtalanul a hang forrása felé futott. Azután megállt, bár a lendület majdnem kivitte az útkereszteződésbe. Az országutat derékszögben keresztezte egy másik, nagyon sáros út, elképesztően mély nyomvályúkkal, a betonburkolat meredező maradványaival. Az egész undorítóan bűzlött, és rendkívüli mértékben radioaktív volt. Makszim leguggolt, és balra nézett. A motorhang és a fémes csörömpölés arról jött. A talaj remegni kezdett a lába alatt. Az a valami közeledett. Egy perc múlva megjelent: elképesztően hatalmas, forró és bűzös volt, az egész szegecselt fémből készült. Szörnyűséges, sárral borított lánctalpakkal tiporta az utat – nem száguldott, nem gördült, hanem mászott. Púpos volt, mocskos, a félig levált vaslemezek csörömpöltek, nyers plutóniummal és lantánnal volt toldozva-foldozva. Védtelen volt és fenyegető, ember nélküli, ostoba és veszedelmes. Átzúdult a kereszteződésen, csörömpölve és sivítva, a szétzúzott betonon dübörögve továbbkúszott, majd felhevült légréteget hagyva maga mögött eltűnt az erdőben. A bömbölés, durrogás fokozatosan elhalkult. Makszim visszafojtotta lélegzetét, a muslicákat hessegetve. Még soha életében nem látott ennyire képtelen és szánalmas dolgot. Igen, gondolta. Itt nem fogok pozitronemittert szerezni. A szörnyeteg után nézett, és hirtelen rájött, hogy a keresztút nem is egyszerűen út, hanem irtássáv, keskeny nyiladék az erdőben: a fák nem takarták el fölötte az eget, mint a másik ösvény fölött. „Talán utána kellene mennie?” gondolta. Megállítania, kioltania a katlan tüzét… Hallgatózott. Az erdőből zaj és recsegés hallatszott, a szörnyeteg úgy csörtetett a sűrűben, mint víziló a mocsárban. Azután újra közeledni kezdett a motor dübörgése. A szörnyeteg visszafelé jött. Megint itt a szuszogás, a bömbölés, a bűz hulláma, a csörömpölés és robajlás. Újra átzakatolt a kereszteződésen, arra mászva, ahonnan épp az imént jött… Nem, gondolta Makszim, nem akarok kapcsolatba kerülni vele. Nem szeretem a dühös állatokat és a barbár automatákat… Várt, amíg eltűnik a szörnyeteg, kilépett a bokrok közül, és lendületből, egyetlen ugrással átiramodott a felszaggatott, agyonfertőzött kereszteződésen. Egy darabig nagyon gyorsan ment, mélyen lélegezve megszabadította tüdejét a vas víziló kigőzölgésétől, majd megint lassabb ütemre váltott. Arra gondolt, amit a lakott szigetén eltöltött első két órában látott; igyekezett mindezt a képtelenséget és esetlegességet valami logikailag ellentmondásmentes rendbe összefűzni. Csakhogy ez túlságosan nehéz volt. A kép túlságosan mesebelire sikeredett, nem valóságosra. Mesebeli volt maga az ócskavassal teliszórt erdő, mesebeli lények rikoltoztak benne csaknem emberi hangon, az öreg, elhagyott út elvarázsolt várkastélyhoz vezetett, láthatatlan, gonosz varázslók igyekeztek megzavarni az embert, aki ebbe az országba került. Még a bolygó felé közelítő pálya távolabbi szakaszán meteoritokkal bombáztak, amikor ez nem sikerült, felégették a hajómat, engem csapdába ejtettek, aztán rám uszították a vasból való sárkányt. Csakhogy a sárkány túlságosan öreg és ostoba, már rájöttek, hogy hibáztak, és most valami korszerűbbet készítenek elő… – Figyeljetek! – szólalt meg Makszim. – Nem készülök megtörni a várkastély varázslatát és felébreszteni alvó szépségeiteket, csak találkozni szeretnék közületek valakivel, aki értelmesebb, és segít nekem a pozitronemitterrel kapcsolatban… De a gonosz varázslók csak fújták a magukét. Először hatalmas, korhadt fát fektettek keresztbe az úton, azután tönkretették a betonburkolatot, majd jókora gödröt ástak, teletöltötték poshadt, mocskos radioaktív vízzel. Amikor ez sem segített, amikor már a rovarok is belefáradtak abba, hogy csípjék és csalódottan elmaradtak, reggel felé hideg, undok ködöt bocsátottak ki az erdőből. Makszim vacogni kezdett, és futásnak eredt, hogy felmelegedjen. A köd vaskos, ragadós volt, nedves fém és rothadás szagát árasztotta, de rövidesen füstszagot is hozott, és Makszim megértette, hogy valahol a közelben tűz ég. Kezdett megvirradni, az égen reggeli szürkeség terült szét, amikor Makszim az úttól beljebb megpillantott egy tábortüzet és egy öreg, mohlepte kőépítményt, amelynek beomlott a teteje, ablakai feketén tátongtak. Embert nem lehetett látni, de Makszim érezte, hogy valahol a közelben vannak, hogy nemrég még itt voltak, és lehet, hogy hamarosan visszatérnek. Letért az országútról, átugrotta az út menti árkot, bokáig süppedt a rothadó avarba, és odament a tűzhöz. A tűz jóságos, ősi meleggel fogadta, kellemesen ébresztgetve szunnyadó ösztöneit. Itt minden egyszerű volt. Köszönés nélkül le lehetett guggolni, kezét a lángok felé nyújtani, és szótlanul várni, míg a házigazda, szintén szótlanul, átnyújt egy forró húsdarabot és egy szintén forró bögrét. Igaz, házigazda nem mutatkozott, de a tűz fölött kormos, levesillatot árasztó bogrács függött. Odébb két durva anyagból készült köpenyféle hevert, egy koszos, félig teli hátizsákszerűség, jókora, horpadt bádogkorsók és valamiféle homályos rendeltetésű vastárgyak. Makszim a tűz mellett üldögélt, a lángokat nézve melegedett, azután felállt és bement a házba, amelyből tulajdonképpen csak egy doboz maradt. A törött gerendák között átragyogott a reggeli ég, a korhadt padlódeszkákon óvatosan kellett lépkedni. A sarkokban málnaszín gombák nőttek csomókban – mérges gombák, de ha alaposan megsütik őket, teljességgel alkalmasak a fogyasztásra. Egyébként az evés gondolata egy szempillantás alatt eltűnt, amikor Makszim a félhomályban megpillantotta egy ember kifakult rongyfoszlányokkal elkeveredett csontjait a fal tövében. Kellemetlen érzés fogta el, lemászott a töredezett lépcsőfokokon, és tenyerét tölcsérként a szája elé tartva teli torokból beleordított az erdőbe: – Hahó, hatujjúak! – A visszhang csaknem nyomban elhalt a ködben a fák között, senki sem válaszolt, csak valamiféle madárnépség kezdett lármázni dühösen és izgatottan a feje fölött Makszim visszatért a tábortűzhöz, egy ágat a lángok közé dobott, és belenézett az üstbe. Az étel forrt. Körbenézett, talált valami kanálfélét, megszagolta, fűvel megtörölte, majd megint megszagolta. Óvatosan leszedte a léről a szürkés habot, és a parázsra löttyentette. Megkeverte az ételt, merített a széléről, és ajkát csücsörítve megkóstolta. Nem is volt olyan rossz, a tahorg májával készült levesre emlékeztetett, csak csípősebb volt. Makszim félretette a kanalat, óvatosan, két kézzel fogva leemelte a tűzről az üstöt, és a fűre rakta. Majd megint körülnézett, és hangosan megszólalt: – Kész a reggeli! – Egyre az volt az érzése, hogy a házigazdák valahol itt vannak a közelben, de csak mozdulatlan, ködtől nyirkos bokrokat látott, fekete, göcsörtös fatörzseket, csupán a tűz pattogását és a szüntelen madárricsajt hallotta. – Hát jó! – kiáltott fel. – Ahogy gondoljátok. Én megkezdem a kapcsolatfelvételt. Nagyon hamar rákapott a dolog ízére. Vagy a kanál volt nagy, vagy szunnyadó ösztönei keltek túlságosan is életre, de pislantani is alig volt érkezése, és az üst tartalmának egyharmadát eltüntette. Akkor sajnálkozva félrehúzódott, üldögélt egy kicsit, a kellemes utóízt élvezve. Gondosan megtörölte a kanalat, de nem állta meg, s még egyszer belemerítette az üstbe, a legaljára, kimerve azokat a finom, a szájában szétolvadó barna falatkákat, amelyek a tengeri uborkára emlékeztették, majd még odébb húzódott, megint megtörölte a kanalat, és keresztbe fektette az üstön. Épp itt volt az ideje, hogy kifejezést adjon hálájának. Felpattant, kiválasztott néhány vékony gallyat, és bement a házba. Óvatosan lépkedve a korhadt deszkákon, igyekezve nem nézni az árnyékban rejtőző maradványokra, nekilátott gombát szedni és felfűzni a gallyra a málnaszín kalapokat, kiválogatva a legnagyobbakat. Csak meg kellene kissé sózni és borsozni, gondolta, de nem tesz semmit, az első kapcsolatfelvételhez így is megteszi. A tűz fölé tesszük, az összes aktív káros anyag elpárolog belőle, s ehetővé válik. Ez az én első hozzájárulásom ennek a lakott szigetnek a kultúrájához, a második pedig a pozitronemitter lesz… A házban hirtelen kissé sötétebb lett, és Makszim rögtön megérezte, hogy valaki nézi őt. Egy időre elnyomta magában a vágyat, hogy hirtelen megforduljon. Tízig számolt, lassan felállt, és sietség nélkül, már előre mosolyogva, hátranézett. Az ablakból hosszú, sötét arc meredt rá, szája csüggedten legörbült, minden különösebb érdeklődés nélkül nézte, düh és öröm nélkül, nem mint egy másik világból jött embert, hanem mint alkalmatlankodó háziállatot, amely már megint oda mászott, ahová nem szabad. Néhány másodpercig bámulták egymást, és Makszim úgy érezte, az arcból áradó csüggedés betölti a házat, elborítja az erdőt és az egész bolygót, az egész környező világot, köröskörül minden szürke lesz. Csüggedt és siralmas az egész, már minden megvolt, méghozzá sokszor, és még sokszor meglesz, és nem látszik semmiféle menekvés ettől a szürke és siralmas unalomtól. Azután még sötétebb lett a házban, és Makszim az ajtó felé fordult. Rövid, erős lábait szétvetve, széles vállával az egész nyílást betöltve egy vöröses szőrrel borított, zömök ember állt ott, formátlan kockás kezeslábasban. A burjánzó vörös szőrzet közül apró, szúrós kék szempár meredt Makszimra merőn, nagyon rosszindulatúan, mégis valahogy vidáman – talán az ablakból áradó, világméretű csüggedés kontrasztjaként. Ez a szőrös fickó nyilván szintén nem először látott más világból érkezett jövevényeket, de megszokta, hogy gyorsan, keményen és határozottan elbánjon ezekkel az unalmas jövevényekkel, mindenféle kapcsolatfelvétel és egyéb fölösleges bonyodalmak nélkül. Nyakában bőrszíjon vastag, igencsak baljós kinézetű fémcső lógott, és az idegenekkel való leszámolás ezen eszközének nyílását koszos, kemény kezével egyenesen Makszim hasának szegezte. Rögtön látszott, hogy sem az emberi élet rendkívüli értékének, sem az Emberi Jogok Nyilatkozatának, sem a magasztos humanizmus nagyszerű eredményeinek, sőt magának a humanizmusnak sem hallotta soha hírét, és ha mesélnének neki ezekről a dolgokról, el sem hinné. Ám Makszimnak nem volt választási lehetősége. Maga elé nyújtotta a botra felfűzött gombakalapokat, még szélesebben mosolygott, és eltúlzott artikulációval megszólalt: – Béke! Barátság! Az ablakon kívüli letargikus személy hosszú, tagolatlan hangsorral válaszolt, ezután elhagyta a kapcsolatfelvétel színhelyét, és a kintről behallatszó zajokból ítélve nekilátott, hogy száraz gallyakat dobáljon a tűzre. A kék szemű borzas, rőt szakálla megmozdult, és a vöröses bozontból bömbölő, dörgő, csikorgó hangok törtek elő, amelyek Makszimot erősen emlékeztették az útkereszteződésben látott vassárkány zajára. – Igen – lelkendezett Makszim, energikusan bólogatva. – Föld! Világűr! – A kezében tartott bottal a zenit felé bökött, és a vörös szakállú engedelmesen fölnézett a beszakadt mennyezetre. – Makszim – folytatta Makszim, tulajdon mellére bökve. – Mak-szim. Makszimnak hívnak. – Hogy meggyőzőbb legyen, a mellére csapott, mint valami dühödt gorilla. – Makszim! – Mahh-sszim! – károgta a vörös szakállas fura kiejtéssel. Szemét le sem véve Makszimról a vállán keresztül egy sorozat dörmögő, csikorgó hangot adott ki, ebben többször is megismétlődött a „Mah-szim” szó, amelyre reagálva egy másik, láthatatlan, fásult egyén válaszolt nyugtalanító, búbánatos hangokkal. A vörös szakállú kék szeme kimeredt, megnyílt sárga fogakkal teli szája, és hahotában tört ki. A helyzet Makszim számára felfoghatatlan humora a jelek szerint végre eljutott a vörös szakállú tudatáig. Mikor kedvére kihahotázta magát, szabad kezével megtörölte a szemét, leeresztette halálos fegyverét, és egyértelműen jelezte Makszimnak: „Na, gyere ki!” Makszim készséggel engedelmeskedett. Kilépett a tornácra, és újra maga elé nyújtotta a botra fűzött gombát. A vörös szakállas átvette, forgatta ide-oda, majd félredobta. – Jaj, ne – tiltakozott Makszim. – Mind a tíz ujjatokat megnyaljátok… Lehajolt és felemelte a botot. A vörös szakállú nem tiltakozott. Hátba veregette Makszimot, a tábortűz felé taszította, odaérve pedig a vállára nehezedve leültette, és valamit magyarázni kezdett. De Makszim nem figyelt rá. A másikat, a csüggedtet nézte. Az vele szemben ült, és valami jókora, mocskos rongyot szárogatott a tűznél. Egyik lába meztelen volt, és egyfolytában mozgatta a lábujjait, amelyekből öt volt. Öt, nem pedig hat.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

]]>