Huszonnyolc év elteltével visszatért a mozikba a Tron világa, immár 3D-ben. Nem újrafeldolgozás, nem előzmény, nem különálló történet – és ezért én nem lehetek elég hálás a filmes túllicitálás-helyezkedés világában. A film kihasználja az eltelt időt, a sztoriban is eltelt három évtized, tehát a Tron: Örökség az 1982-es film egyenes folytatása, lényegében ugyanazokkal a szereplőkkel. A régmúltból indulunk, az első film utáni évekből: Kevin Flynn (Jeff Bidges) elmeséli a Tronban átélt kalandjait fiának, majd eltűnik a világból és fiú életéből is. Sam Flynn (Garrett Hedlund) felnő és igazi fenegyerek lesz, a programozás a vérében van, a fékezhetetlen kalandvágy pedig őrült motorozásra vagy éppen bázisugrásokra készteti, néha már-már öngyilkos hajlammal. Aztán egy nap apjának régi barátjára, Alan Bradleyre (a Tront is játszó Bruce Boxleitner) rácsipognak és a fiú kap egy kulcsot egy játékteremhez. A csalódottság, hitetlenség küzd benne a kíváncsisággal, és persze a kíváncsiság győz. Felkeresi a hajdani játéktermet, ahol özönvíz előttinek tűnő játékgépek állnak. Sam felfedezi a titkos termet is, és bekapcsolja apja gépét. Aztán egyszer csak a Tron világában találja magát, találkozik a nagy ellenféllel, Clu-val (a megfiatalított Jeff Bridges), és rá kell jönnie, hogy vagy szembeszáll vele vagy örökre itt ragad. Persze megtalálja a nőt is (Quorra szerepében a House-os Olivia Wilde), aki csatlakozik hozzá harcában. A film ezután nekilódul, és meg sem áll. A képek, a zene, a vágások mind-mind visszahozzák a régi mozit, és megfejelik azt valami fájdalmas nosztalgiával. A 3D-s jelenetek tökéletesek, a dizájn a színvilág egyszerűségében is modern, és a remekül megkomponált képek hihetetlen minimalistán mutatnak be egy diktatórikus világot. A játék a terekkel és a hangokkal hűen ad vissza egy réges-régi hangulatot a sci-fi filmek SW utáni klasszikus korszakából. A Tron: Örökség elsősorban szórakoztat, de a mögöttes érzés megkapó és elgondolkodtató. A rendező Joseph Kosinski ezzel a filmmel indította el nagyjátékfilmes pályáját, és – be kell vallani – nem csinálta rosszul. Ki kell emelni a zenét, ami a Daft Punk munkája, és remekül váltakozik a mozi egésze során: egyaránt hordoz egy régi retro-hangulatot, számítógépes hangzást, ha kell pörög, ha kell érzelmes. Néhol összetett, néhol minimalista, mint a formák és színek, amelyek aláfestésére komponálták. A Tron: Örökség szórakoztató és hangulatos mozi, ez utóbbi miatt aztán ki is lóg kicsit az eddig megszokott, csupán a látványvilágra ésvagy a történetre koncentráló szuperprodukciók közül. Egy biztos: aki betöltötte a negyvenet, az a régi emlékei miatt jobban fogja élvezni, sőt értékelni. Ez az a film, ahol a néző kora erény. A 3D-s/IMAX érzés pedig kifejezetten élvezetes.]]>