Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből áll, mindegyik négy-négy elbeszélést, novellát tartalmaz:

I. Űrutazás John Wyndham: Túlélni Anne Mccaffrey: Az éneklő hajó Dmitrij Bilenkin: Űrhidegfóbia Cesare Falessi: Az űrpilóta igazsága II. Én, a robot Walter M. Miller: Én alkottalak Keith Laumer: Háborús ereklye Herbert W. Franke: Joe, a kiborg Brian W. Aldiss: Neanderbolygó III. Harmadik típusú találkozások Robert Sheckley: A szörnyetegek A. Bertram Chandler: A ketrec Arthur C. Clarke: Tüzek a mélyben Ray Bradbury: Valaki, aki vár IV. A jövő társadalma Frederik Pohl: Alagút a világ alatt Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby! Juan G. Atienza: Három- vagy négymilliárd kivándorló Ilja Varsavszkij: Az örökös A könyv szép kivitelű, fehér papíron olvasóbarát a szöveg betűmérete. Látványos a külső borítója: az előtérben lévő főalak két kezét az égbe emeli döbbenetében, mert félelmetes űrjármű (égitest) közelít az égő városközpont bábeli zűrzavara felé. Ez a festett sötét látomás előrejelzi, hogy borongós, pusztító, vérzivataros álomképeknek leszünk majd többnyire szemtanúi. Kiváló a kötet összeállítása, már az előző részben is tetszett az az ars poetica, hogy a jó könyv titka a válogatott írók sokszínűségében rejlik. A többnyire angol és amerikai szerzők mellett a világ más tájairól is csemegézett a szerkesztő, így szovjet- orosz, olasz, osztrák, ausztrál, spanyol szerző tollából származó kisepika is terítékre került a könyvben. John Wyndham: Túlélni (1956) című horror sci-fije sokkolt, ez az űrutazás a Marsra bizony rémálom a javából. A Sólyom űrhajó talajkutatókat, bányászokat és kalandorokat szállít a vörös bolygóra. Egy váratlan meghibásodás után 14 férfi és 1 nő reked az irányíthatatlanná váló űrjárművön. Egy szemernyi esélyük sincs a túlélésre. A kivétel itt is erősíti a szabályt. Wyndham története nyitó novellának nekem túl erős volt, véres borzongás a javából. Ha már álmodnék valamit a jövőről, én elsőre nem ilyen sztoriról ábrándoznék. Bár az álomképeknek nem parancsolhatunk, jönnek kéretlenül. Anne Mccaffrey: Az éneklő hajó (1950) melankolikus meséje meghatott, több érzelmet fedeztem fel egy gömblényben, mint néhány kevélyen könyöklő kortársamban. A kötelességteljesítés példaképeként tisztelem e fura ember és gép keveréket: a Helva néven öntudatra ébredő titokzatos agyhajót. A tisztelet, a csodálat és a szerelem emócióját is megtapasztalja, de kegyetlen árat fizet érte. Dmitrij Bilenkin: Űrhidegfóbia (1972) novellája arra figyelmeztet, hogy a dermesztő gondolatok a valóságérzetünket könnyen befolyásolhatják. Cesare Falessi: Az űrpilóta igazsága (1963) fogott meg a legjobban, ez az elbeszélés a kedvencem a könyvből. Hiszen gyakran érzem magam is úgy, hogy a hivatás taposómalma és a gyermeknevelő, családszerető magánélet gyakorta összeegyeztethetetlen. A főhős egyszer csak rádöbben, hogy a hírnév, a karrier, az űrutazás paradoxona által lehetséges hosszú, gazdag élet, nem ér fel egy pici apróság ölelésével, mosolyával. W. M. Miller: Én alkottalak (1958) cselekményében egy távoli holdon kitartóan, hűségesen szolgáló automatikus robotautomata fegyvercentrum meghibásodik, és irtózatos gépfenevaddá válik. Mindenkit ellenségnek tekint, még a megjavítására küldött alkotóit is. Keith Laumer: Háborús ereklye (1972) balladája szinte az előző folytatása, de antitézise is egyben. Az Űrhadsereg tulajdonát képező öreg csatagép egy városka avitt műemlékévé vált. Rozsdás, beszélgető emlékoszlopként tekintenek rá, a távoli háború utolsó mementójaként. Ám váratlanul felbukkan a Hadianyag-felszámoló Bizottság tisztje, és bebizonyítja, hogy az öreg fegyver, nem vén fegyver. Az is igazzá válik az utolsó csata után, hogy ha a robot megtette a kötelességét, akkor a gépezet mehet. Herbert W. Franke: Joe, a kiborgjában (1972 = jó évjáratnak bizonyult) egy távoli rendszerben a magány és az unalom gyötrelmeit enyhíti egy hű kiborg, aki az egyszem asztronautát minden veszélytől megvédi. Ha kell, még a saját érzéseitől is. Brian W. Aldiss: Neanderbolygó (1969) a leghosszabb történet a kötetben. Sőt álom az álomban. A gépek a megsemmisítő atomháború után átveszik a hatalmat a végtelenül meggyengült emberiségtől. Védik, óvják a szerves lényeket (főleg önmaguktól), de szigorúan ellenőrzik is. Sokan az emberi építmények szeméthalmán tengődnek, nem kérnek a humotok (ember tervezte robotok) gyámkodásából. A Földön a fosszilis energiaforrások gyakorlatilag kimerültek, úgyhogy más világok után kell nézni utánpótlásért (pl.: Lenin-bolygó). Fejlett az űrutazás, de főleg gépek a felfedezők. A történet néhol parodisztikus, máshol kegyetlenül komoly. Újítás a szerzőtől, s félek maróan jövőbelátó a miniandroidok, Nincstelen Államok, Közös-Európa, robotokrácia szerepeltetése a kisregényben. Feltűnik az agy Neander-völgyi régiója is, s eljutunk egy olyan világba, ahol markánsan kettéválnak az őskori emberfajták csoportjai. Folytatása következik… Forrás: Ekultúra]]>