Agave Könyvek újdonságai között jelenik meg Lissa Price, A testbérlők című fantasy thrillere. A gyors nemzetközi sikert maga mögött tudható regénynek az Éhezők viadalához hasonló sikert jósolt a külföldi sajtó. 
„Az Éhezők Viadala rajongói imádni fogják.”
Kami Garcia, a Lenyűgöző teremtmények szerzője
„A testbérlők okos, pörgős, eredeti és magával ragadó történet. Callie Woodlawn, a főszereplő egy egész könyvsorozatot érdemelne.”
Dean Koontz
„A testbérlők lenyűgöző disztópia, amit bűn lenne kihagyni. Izgalmas fordulatok, egy csipetnyi szerelem, a végeredmény pedig egy letehetetlen regény, ami újfent bebizonyítja, hogy az életben semmit sem szabad készpénznek vennünk.”
MTV.com’s Hollywood Crush
A Földet háború pusztította, emberek milliói haltak meg. S ebben a világban valóra válik az emberiség régi álma. Végre lehetséges egy másik személy testébe bújni. A 16 éves Callie rábukkan egy titokzatos helyre, ahol rászorult tinédzserek bérbe adhatják fiatal testüket a társadalom idős, de tehetős polgárainak. Amikor azonban a fejébe ültetett szerkezet meghibásodik, Callie öntudatára ébred, és dúsgazdag bérlőjének mesés életét kezdi élni.
Aztán a lány ráébred a halálos tervre, aminek ő is része. Az összeesküvés szálait befolyásos emberek mozgatják, és Callie kénytelen lesz végére járni a rejtélynek, ha életben akar maradni. Ez pedig nem lesz egyszerű, mert ebben a világban tényleg senki sem az, akinek látszik.
A szerzőről
Lissa Price töltött már hosszabb időt Japánban és Indiában is. Jelenlegi otthonául egy dél-kaliforniai ház szolgál, itt él férjével és a néha arra tévedő őzekkel. Első regénye A testbérlők, amivel rögtön hatalmas népszerűségre és rajongótáborra tett szert. A folytatás Enders címmel 2012 decemberében jelenik meg az Egyesült Államokban. Lissa Price imád olvasni, egyik kedvenc szerzője Neil Gaiman.
Részlet:
A szépkorúaktól a hideg futkos a hátamon. A portás gyakorlott mosolyt villantott rám, miközben beengedett a testbankba. Nem volt öreg, legfeljebb száztíz éves, mégis megborzongtam tőle. Akárcsak a szépkorúak többségének, neki is ősz volt a haja, és a koráért kapott béna érdemrendben parádézott. Odabenn eltörpültem a határtalan belmagasságú, ultramodern térben. Úgy haladtam végig az előtéren, mintha álmomban siklanék, talpammal alig érintve a márványpadlót.
A portás a recepcióshoz irányított, egy fehér hajú nőhöz, akinek mattvörös rúzsa a fogaira kenődött a mosolygástól. Itt, a testbankban udvariasan kell viselkedniük velem. Ha az utcán haladnánk el egymás mellett, láthatatlan lennék számukra. Nem számít, hogy osztályelső voltam – amikor még volt iskola. Tizenhat éves vagyok. Hozzájuk képest csecsemő.
A recepciós cipősarka kopogott és visszhangzott ezen a komor helyen, miközben egy apró, a sarokban álló, ezüstbrokáttal kárpitozott székektől eltekintve üres várószobába kísért. A székek antiknak látszottak, de a levegőben szálló vegyi anyag illata friss festékre és szintetikus anyagokra utalt.
Az erdei madarak ú.n. természethű hangja is éppen ilyen mesterséges volt. Ócska melegítőmre és kopott cipőmre pillantottam. Lekeféltem, amennyire tudtam, de a foltok megmaradtak. Mivel reggel a szemerkélő esőben ballagtam végig Beverly Hillsen, olyan vizes lettem, mint egy elkóborolt macska.
Sajgott a talpam. Szerettem volna a székbe rogyni, de nem mertem, nehogy nedves fenéknyomot hagyjak a brokáton. Apró etikett dilemmámat feloldva egy magas szépkorú kukkantott be a szobába.
– Callie Woodland? – Az órájára nézett. – Késett.
– Elnézést. Az eső miatt…
– Semmi gond. Végtére is itt van – nyújtotta felém a kezét.
Szoláriumbarnasága mellett ősz haja még fehérebbnek tűnt. Mosolya egyre szélesebb lett, szeme kitágult, én pedig még idegesebb lettem, ahogy általában a szépkorúakkal szoktam. Ezek az életük végén járó vén majmok nem érdemlik meg, hogy szenioroknak hívják őket, ahogyan ők szerették volna. Kényszerítettem magam, hogy megrázzam ráncos kezét.
– Mr. Tinnenbaum vagyok. Üdvözlöm az Elsőrendű Állomásoknál. – A másik tenyerét is rátette az enyémre.
– Csak azért vagyok itt, hogy lássam… – Úgy néztem körbe, mintha csak a belsőépítészeti megoldásokat jöttem volna megcsodálni.
– Hogyan működik? Hát persze. Azért nem kérünk pénzt. – Elvigyorodott, és végre elengedte a kezemet. – Jöjjön velem!
Kinyújtotta a karját, mintha nem találnék ki a szobából. A fogai úgy ragyogtak, hogy kicsit megrándultam, amikor elmosolyodott. Egy kis belépőn keresztül jutottunk be az irodájába.
– Jöjjön csak, Callie! Foglaljon helyet az íróasztalnál! – csukta be az ajtót.
Beharaptam a nyelvem, hogy a benti fényűzés láttán ne maradjon tátva a szám. Az egyik fal tövében egy tömörréz szökőkút ontott magából végtelen vízsugarat. Ahogyan az áttetsző, tiszta vizet ömleni és zubogni hagyták, az ember azt hihette volna, hogy ingyen van. A szoba közepét egy süllyesztett LED-lámpákkal megvilágított üvegasztal uralta, harminc centivel felette egy légképernyő lebegett. Egy velem egykorú, hosszú, vörös hajú, sportos rövidnadrágot viselő lány képét mutatta. Bár a lány mosolygott, a fénykép póztalan volt, mint egy teljesalakos kép egy bögrén. Bájos volt az arckifejezése. Reményteli.
Leültem a modern fémszékbe, Mr. Tinnenbaum pedig az íróasztala mögött állva a légképernyőre mutatott.
– Az egyik legújabb tagunk. Akárcsak ön, ő is egy barátja révén értesült rólunk. A testét kibérelő nők nagyon elégedettek voltak vele. – Megérintette a képernyő sarkát, s az máris egy jelentős hasizmokkal rendelkező, úszónadrágos kamaszt mutatott. – Ez a fiú, Adam küldte hozzánk. Ő snowboardozik, síel, hegyet mászik. Népszerű a sportot kedvelő férfiak között, akik évtizedek óta nem élvezhették ezeket a sportágakat.
Az elhangzottak túlságosan valóságossá tették az egészet. Undorító, kivénhedt szépkorúak az ízületes tagjaikkal egy hétre egy kamasz testébe költöznek, a bőrében élnek. Ettől felfordult a gyomrom. Szerettem volna felugrani, de egy gondolat odaszegezett.
Tyler.
Két kézzel markoltam meg a székemet. Kavargott a gyomrom. Tinnenbaum papírcsészékbe csomagolt szupertrüffeleket kínált felém egy óntálban. Egykor a szüleimnek is volt ilyen táluk.
– Kér egyet? – kérdezte.
Csendben kivettem egy túlméretezett csokoládét. Aztán eszembe jutott, hogy modortalan vagyok.
– Köszönöm.
– Vegyen még. – Meglengette a tálat, hogy csalogasson.
Mivel a tál még mindig ott lebegett a kezem előtt, kivettem egy másodikat és egy harmadikat. Becsomagoltam őket a papírcsészéjükbe és a pulóverem zsebébe tettem. A férfi csalódottan nyugtázta, hogy nem a szeme előtt eszem meg, mintha ez lett volna az aznapi mulatsága. A székem mögött a szökőkút bugyborékolása és csobogása kísértésbe vitt. Ha nem kínál meg rögtön innivalóval, kisvártatva azt veszi észre, hogy a fejem a szökőkút alól kandikál ki, és úgy lefetyelek, mint egy kutya.
– Kaphatnék, kérem, egy pohár vizet?
– Természetesen. – Csettintett, és felemelte a hangját, mintha valami rejtett szerkezetbe beszélne. – Egy pohár vizet az ifjú hölgynek.
Egy pillanattal később egy modell alkatú szépkorú lépett be, tálcán egyensúlyozva egy pohár vizet. Textilszalvétát csavartak köré. Elvettem a poharat, és gyémántként csillogó apró kockákat láttam meg benne. Jég. A nő letette mellém a tálcát, és távozott.
Hátrahajtottam a fejem, és azonnal lehúztam az egész pohár vizet, valósággal végigszaladt a torkomon a hideg folyadék. Behunyt szemmel élveztem a legtisztább vizet, amit a háború befejeződése óta ittam. Amint lenyeltem, hagytam, hogy az egyik jégkocka a számba csússzon. Egy nagy roppanással haraptam rá. Amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Tinnenbaum bámul.
– Kér még? – kérdezte.
Kértem volna, de a szemei arról árulkodtak, nem gondolta komolyan a kérdést. Megráztam a fejem és felhörpintettem a maradék jeget. Ahogy a poharat visszatettem a tálcára, a körmöm még koszosabbnak látszott mellette. Az olvadó jég látványáról eszembe jutott, mikor ittam utoljára jeges vizet. Mintha egy örökkévalóság lett volna, de csupán egy évvel ezelőtt történt. Az utolsó napon a házunkban, a marsallok bejövetele előtt.
– Szeretné tudni, hogyan működik ez az egész? Itt az Elsőrendű Állomásoknál?
Erőt vettem magamon, hogy ne forgassam a szemeimet. Szépkorúak. Mi másért lennék itt? Félmosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam.
Egyszer ráütött a képernyő sarkára, hogy törölje a képet, aztán még egyszer, hogy elindítsa a holo-mációkat. Az elsőn egy szenior volt látható, egy fotelben hevert, a tarkóján egy kis sapkával. Színes drótok kötötték össze egy számítógéppel.
– A bérlőt egy TCI, testcomputer interface, kapcsolja össze egy szobával, ahol tapasztalt nővérek ügyelnek – mondta. – Aztán könnyű altatásba kerülnek.
– Mint a fogorvosnál?
– Igen. Minden alapvető szervük működését figyelemmel kísérik az egész utazás során. – A képernyő másik oldalán egy hosszú, párnázott székben egy kamaszlány feküdt. – Valamiféle aneszteziológiai beavatkozás révén elaltatják. Teljesen fájdalommentes és ártalmatlan. Egy héttel később ébred fel, kissé szédelegve, de jóval gazdagabban. – Megint megvillantotta azokat a fogakat.
Kényszerítettem magam, hogy el ne fintorodjak.
– Mi történik a hét során?
– A hölgy átveszi az ön helyét. – Széttárta tenyerét és forgatta. – Ismeri azokat a számítógépes segédeszközöket, amelyek segítenek az amputáltaknak a műkezük mozgatásában? Csak rágondolnak és mozog? Na, ez nagyon hasonlít arra.
– Szóval elképzeli, hogy ő én vagyok, és ha szeretne valamit, akkor rágondol, én pedig érte nyúlok?
– Mintha az ön testében lenne. Arra használja az elméjét, hogy kivezesse önt innen, és ismét fiatal legyen. – A tenyerével átfogta a könyökét.
– Egy kis időre.
– De hogyan…?
A képernyő másik oldala felé biccentett.
– Odaát, a másik szobában a donor, aki ön lenne, drót nélküli TCI-vel kapcsolódik a számítógéphez.
– Drót nélküli?
– Egy aprócska neurochipet illesztünk a tarkójába. Semmit sem fog érezni. Teljesen fájdalommentes. Lehetővé teszi számunkra, hogy bármikor összekapcsoljuk a számítógéppel. Aztán az agyhullámait kapcsoljuk a számítógéphez, és a számítógép köti össze kettőjüket.
– Összeköti. – A homlokomat ráncolva próbáltam elképzelni az ilyen módon összekapcsolt elméket. TCI. Neurochip. Beillesztés. Ez percről percre hideglelősebb lesz. Egyre erősebben fogott el a menekülés vágya. Ugyanakkor még többet akartam tudni.
– Tudom, hogy ez még újdonság. – Leereszkedően elmosolyodott. – Gondoskodunk róla, hogy mély álomba merüljön. A bérlő elméje átveszi az ön testét. A csapat számtalan kérdésére kell válaszolnia, hogy megbizonyosodjunk, minden megfelelően működik. Aztán szabadon élvezheti a bérbe vett testet.
Az ábra azt mutatta, amint a kibérelt test golfozik, teniszezik, búvárkodik.
– A test megőrzi az izom emlékezetét, így olyan sportokat lesz képes művelni, amit már ön is művelt. Amikor letelt az idő, a bérlő visszahozza a testet ide. A kapcsolatot megfelelő sorrendben kapcsoljuk szét. A bérlő nem kapja tovább a könnyű altatáshoz szükséges gyógyszert. Ellenőrzik az állapotát, és megy a dolgára. Önnek, a donornak a számítógép útján állítjuk vissza a teljes agyfunkcióit. Úgy ébred fel a testében, mintha napokat aludt volna át.
– Mi van akkor, ha történik velem valami, miközben a bérlő él a testemben? Snowboardozás, ejtőernyőzés közben? Mi van, ha megsérülök?
– Semmi ehhez hasonló nem történt még itt. A bérlőink szerződést írnak alá, amely anyagi felelősséget állapít meg. Elhiheti, hogy mindenki vissza akarja kapni a kauciót.
Ez úgy hangzott a szájából, mintha bérelt autóról lenne szó. Megborzongtam, mintha valaki egy jégkockát húzott volna végig a gerincemen.
Erről Tyler jutott eszembe, az egyetlen, aki még abban a székben tartott.
– És mi van a chippel?
– Azt a harmadik bérlet után eltávolítjuk. – Egy papírlapot adott át.
– Íme. Ez talán megnyugtatja.
Az Elsőrendű Állomások bérlőit kötelező szabályok:
1. Semmiféle módon nem változtathatja meg a bérelt test külsejét, különös tekintettel, de nem kizárólag piercingekre, hajvágásra vagy festésre, kozmetikai kontaktlencsére vagy bármilyen sebészeti beavatkozásra, köztük mellnagyobbításra vonatkozóan.
A fogakon semmiféle változtatás nem eszközölhető, sem tömés, sem húzás, sem fogékszer.
A bérelt testnek az Elsőrendű Állomások ötven mérföldes körzetén belül kell maradnia. Szükség esetén térkép biztosított.
Ha bármilyen módon befolyásolni próbálná a chip működését, azonnal elveszíti a letétet és bírságot szabnak ki önre.
Ha problémája támad a bérelt testtel, akkor a lehető leggyorsabban térjen vissza az Elsőrendű Állomásokhoz.
Kérjük, óvatosan bánjon a bérelt testtel, nem feledkezve meg arról, hogy egy élő, fiatal személy. Értesítjük, hogy a neurochip blokkolja a bérlők illegális tevékenységét.
A szabályoktól nem éreztem jobban magam. Több problémát vetettek fel, mint amennyi eddig eszembe jutott.
– És mi van az egyéb dolgokkal? – kérdeztem.
– Például?
– Nem is tudom. – Bárcsak ne tőlem várta volna, hogy kimondjam. De így tett. – Mondjuk a szexszel?
– Mi van vele?
– Nem esik szó róla a szabályok között.
Biztosan nem szerettem volna, hogy akkor történjen meg először, amikor nem vagyok ott.
A férfi a fejét rázta.
– Ezt nyilvánvalóvá tesszük a bérlőknek. Tilos.
Akkor jó. A terhesség mindenesetre lehetetlen. Mindenki tudta, hogy ez a vakcina remélhetőleg ideiglenes mellékhatása. Összeszorult a gyomrom. Kiráztam a hajam a homlokomból és felálltam.
– Köszönöm, hogy rámszánta az idejét, Mr. Tinnenbaum. És a demonstrációt.
A férfi ajka megrándult. Egy félmosollyal próbálta eltakarni.
– Ha ma ír alá, bónuszt is kap.
A fiókjából egy űrlapot húzott elő, ráfirkált valamit, aztán elémcsúsztatta.
– Ennyit kap három bérletért. – Feltette a kupakot a tollára.
Felvettem a szerződést. Ez a pénz elég lenne egy házra és egy évi élelemre. Visszaültem és mély lélegzetet vettem. Átnyújtotta a tollat. Megragadtam.
– Három bérlet? – kérdeztem.
– Igen. És ezek befejeztével kapja meg a pénzt.
A papír megremegett. Rájöttem, hogy a kezem reszket.
– Nagyon nagylelkű ajánlat – mondta.– És benne van a bónusz is, ha még ma aláírja.
Szükségem volt a pénzre. Kellett Tylernek. Amint megragadtam a tollat, a szökőkút bugyborékolása felhangosodott a fejemben. A papírt bámultam, de a mattvörös rúzs, a portás szemei és Mr. Tinnenbaum irreális fogai villantak fel előttem. A toll hegyét a papírra helyeztem, de mielőtt írni kezdtem volna, felnéztem. Talán egy utolsó megnyugtató gesztusra vágytam. Tinnenbaum bólintott és elmosolyodott. Az öltönye a hajtókájára tapadt kis pihétől eltekintve, amely egy kérdőjel alakját vette fel, tökéletes volt. Tinnenbaum türelmetlen volt. Mielőtt észrevettem volna, már le is tettem a tollat.
A szeme összeszűkült.
– Valami probléma van?
– Csak eszembe jutott, amit az anyám szokott mondani.
– És mi volt az?
– Azt mondta, mindig aludj egyet egy fontos döntés előtt. Gondolkodnom kell rajta.
A férfi tekintete hűvös lett.
– Nem ígérhetem, hogy később ilyen jó ajánlatot adhatok.
– Kockáztatnom kell. – Az összehajtott szerződést zsebre tettem, és felálltam a székből. Egy kis mosolyt erőltettem magamra.
– Megengedheti magának, hogy így tegyen? – lépett elém.
– Feltehetően nem. De el kell gondolkodnom rajta. – Megkerültem a férfit, és az ajtóhoz mentem.
– Hívjon, ha kérdése van – mondta egy kissé túl hangosan.
Elrohantam a recepciós mellett, aki szemlátomást lehangoltan nyugtázta, hogy ilyen hamar távozom. A szemével követett, miközben úgy hiszem, valamiféle pánikgombot nyomott meg. Továbbmentem. A portás
az üvegajtón keresztül bámult rám, mielőtt kinyitotta volna. – Máris elmegy? – Üres tekintete kísérteties volt.
Elrohantam mellette. Amint kiléptem, a csípős őszi levegő az arcomba csapott. Belélegeztem, miközben a szépkorúakkal telezsúfolt sétányon kanyarogtam. Biztosan én vagyok az egyetlen, aki valaha is elutasította Tinnenbaumot, aki nem esett a csapdájába. De megtanultam, hogy ne bízzak a szépkorúakban.
Beverly Hillsen átvágva, a fejemet csóváltam annak láttán, ami a gazdagságból egy évvel a háború után maradt. Itt csupán minden harmadik üzlethelyiség volt üres. Márkás ruhák, vizuális elektronika, robot-shopok a vagyonos szépkorúak vásárlási mániájának kielégítésére. Itt aztán lehetett szerezni ezt-azt. Ha bármi elromlott, el kellett dobni, mert senki sem tudta megjavítani, és nem lehetett hozzá alkatrészt szerezni.
Lehorgasztottam a fejem. Bár pillanatnyilag nem műveltem semmi törvényelleneset, ha egy marsall megállítana, nem tudnám a kiskorúak számára kötelező dokumentumokat bemutatni. Miközben a lámpánál várakoztam, egy teherautó állt meg, rajta egy rakás savanyú képű, koszos és ütött-vert kiskorúval, akik keresztbe tett lábbal ültek, középen pedig lapátok és csákányok hevertek. Az egyik bekötött fejű lány halott szemekkel bámult rám.
Láttam a szemükben felvillanó irigységet, mintha az én életem jobb lenne. Amint a teherautó továbbhajtott, a lány összefonta a karját, mintha magát ölelné. Az élet senkihez se jó, de vele még rosszabbul bánt. Léteznie kell kiútnak ebből az őrületből. Valaminek, ami nem a gusztustalan testbank vagy a törvényes rabszolgaság. Maradtam a mellékutcákban, hogy megkerüljem a Wilshire Boulvardot, ami csak úgy vonzza a marsallokat. Két fekete esőkabátos szépkorú
jött felém. Lehorgasztottam a fejem, és zsebre dugtam a kezem. A bal zsebemben volt a szerződés. A jobb kezemben egy papírba csomagolt csokoládé.
Keserű és édes.
Ahogyan Beverly Hillstől távolodtam, egyre durvult a környék. Szemetes autókra váró szemétdombokon ugráltam át. Felnéztem, és rájöttem, hogy egy pirostetős épület mellett haladok el. Fertőzött. Az utolsó spóralövedékek több mint egy éve csapódtak be, de a veszélyes hulladék elhárító csapat nem érkezett meg ide, megtisztítani a házat. Vagy nem akart. A ruhám ujjával takartam az orromat és a számat, ahogyan az apám tanította, és tovasiettem.
A nappali fény szürkült, és szabadabban mozogtam. Előhúztam egy karlámpát, a bal karomhoz csatoltam, de nem kapcsoltam be. Itt tönkretettük az utcai világítást. Szükségünk volt az árnyak védelmére, hogy a hatóságok ne tudjanak bevinni minket valami ócska ürüggyel. Boldogan zárnának be minket valami intézetbe. Egyiket sem láttam belülről, de hallottam róluk. Az egyik legrosszabb, a 37-es intézmény néhány mérföldnyire esett innen. Hallottam, amint más kiskorúak sutyorogtak róla. Amikor már csak néhány saroknyira jártam az otthonomtól, teljesen besötétedett. Felpattintottam a karlámpát. Egy perccel később két másik karlámpa felvillanását vettem észre az út másik oldalán lévő beugróból. Mivel mégiscsak karlámpát viseltek, felebarátoknak tartottam őket. De akkor hirtelen mindkét fény kihunyt.
Renegátok.
A gyomrom összeszorult, a szívem a torkomba ugrott. Rohantam. Nem maradt időm gondolkodni. Az ösztönöm azt súgta, hogy a házunk felé menjek. Az egyikük, egy magas, hosszú lábú lány, utolért. Közvetlenül mögöttem futott, és a pulóveremért nyúlt. Még gyorsabban szedtem a lábam. A házunk hátsó bejárata félúton volt a sarok után, és várt rám. A lány megint próbálkozott, és ezúttal elkapta a kapucnimat.
A rántástól elestem, és a járdára zuhantam. Fájt a hátam, szédültem. A lány rámült és a zsebemre vetette magát. A barátja, egy kisebb fiú felkapcsolta a karlámpáját, és a szemembe irányította.
– Nincs pénzem. – Hunyorogtam, és próbáltam félrelökni a kezét.
Nyitott tenyerével arcon csapott, belesajdultak a füleim. Mocskos utcai trükk, az ember szédeleg a fájdalomtól tőle.
– Nincs egy kis pénzed nekem? – mondta a lány. Fojtott hangja a fejemben visszhangzott. – Akkor nagy szarban vagy.
Egy adrenalinlöket erőt adott a karomnak, és állkapcson vágtam. Majdnem eldőlt, de összeszedte magát, mielőtt kiszabadulhattam volna alóla.
– Halott vagy, kicsi.
Vonaglottam és rángatóztam, de a lány acélos combjaival fogva tartott. Visszahúzta az öklét, és egész testéből vett lendületet. A fejemet az utolsó pillanatban oldalra fordítottam, így az ökle a járdát érte. Felsikoltott.
A meglepetés miatt elég időm maradt, hogy kiguruljak alóla, ő pedig fájdalmasan tapogatta a kezét. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A fiú egy kődarabbal bukkant fel. Ahogy lábra álltam, levegő után kapkodtam. Valami kiesett a zsebemből. Mindenki megtorpant.
Az egyik becses szupertrüffel.
– Kaja! – ordította az egyikük, és odairányította a lámpáját.
A lány sérült kezét a mellkasához szorítva odamászott. A barátja lebukott, felkapta a csokit. A lány a fiú kezéért nyúlt, letört egy darabot a trüffelből, és befalta. A maradékot a fiú kapta be. A házunk hátsó bejáratához rohantam. Benyomtam az ajtót, az ajtómat, és bezuhantam. Imádkoztam, hogy ne jöjjenek be a házunkba. Arra kellett hagyatkoznom, hogy túlságosan félnek a felebarátoktól, és az esetleges csapdáktól.
A karlámpámat a lépcső felé irányítottam. Tiszta. Felmásztam a harmadik emeletre, és kikukucskáltam a piszkos ablakon. Odalenn a renegát tolvajok úgy szaladtak szét, mint a patkányok. Gyors leltárt készítettem. A tarkóm sajgott az eséstől, de nyílt sebek vagy törött csontok nélkül megúsztam. A mellkasomra tettem a kezem, és próbáltam lenyugtatni a légzésemet.
A figyelmemet az épület belseje felé irányítottam, és elvégeztem a szokásos ellenőrzést. Nagyon hallgatóztam, de a fülem még mindig csengett a küzdelemtől. Megráztam a fejem, hogy megpróbáljam elmulasztani.
Nincs új hang. Nincs új beköltöző. Nincs veszély. A folyosó végén lévő iroda úgy vonzott, mint egy alvást ígérő világítótorony. Íróasztalokból épített barrikádunk egy barlangszerű, üres szobát elkülönítve torlaszolta el a sarkot, és a kényelem illúzióját teremtette meg. Tyler valószínűleg már alszik. A maradék szupertrüffeleket tapogattam a zsebemben. Talán jobb, ha reggel lepem meg. De képtelen voltam várni.
– Hé, ébresztő! Van itt neked valami. – Amikor körüljártam az íróasztalokat, semmi sem volt ott. Sem a takarók, sem az öcsém. Semmi. A maradék holmink is eltűnt.
– Tyler? – kiáltottam.
Visszatartottam a lélegzetemet, és elszorult a torkom. Az ajtóhoz rohantam, de ahogy odaértem, egy arc bukkant elő az ajtórésben.
– Michael!
Michael hátradobta kócos szőke haját.
– Callie.
A karlámpáját az álla alá tette, és ijedt arcot mímelt. Nem tudta tartani, nevetésben tört ki. Ha nevet, akkor Tyler nyilván biztonságban van.
Megtaszítottam egy kicsit.
– Hol van Tyler? – kérdeztem.
– A szobámba kellett költöztetnem benneteket. Beázik a tető. – A lámpáját a mennyezet sötét foltja felé irányította. – Remélem, nem gond.
– Nem tudom. A lakberendező képességedtől függ.
Követtem az előtérből nyíló egyik szobába. Odabenn az íróasztalok két külön sarokban formáztak kényelmes, védelmező odút. Ahogyan közeledtem, azt láttam, hogy a holmijainak eredeti elrendezésükben helyezte el. Bementem a túlsó sarok odújába, és láttam, hogy Tyler a falnak támaszkodva, betakarózva ül. Hétéves korához túl kicsinek látszott. Talán az elvesztésének pillanatnyi gondolata vagy az egész napos távollétem miatt, de úgy éreztem, mintha először látnám. Azóta, hogy az utcán élünk, sokat fogyott. A haját le kellett volna nyírni. Árnyak vették körül a szeme alatti bőrt.
– Hol jártál, majompofa? – Tyler hangja nyers volt.
Erőt vettem magamon, hogy elrejtsem aggódó tekintetemet.
– Kinn.
– Hosszú ideig voltál távol.
– De neked itt volt Michael. – Letérdeltem mellé. – És hosszú időbe telt, hogy egy különleges finomságot szerezzek neked.
Egy halovány mosoly formálódott az ajkán.
– Mit hoztál nekem?
Lehúztam az egyik papírcsészét, és kicsomagoltam a vitaminozott csokoládét. Akkora volt, mint egy sütemény. Tyler szeme elkerekedett.
– Szupertrüffel? – Michaelre nézett, aki mellettem állt. – Hű.
– Kettő van. – Megmutattam a másikat. – Mindkettő a tiéd.
Tyler a fejét rázta.
– Az egyik a tiéd.
– Neked van szükséged vitaminokra – mondtam.
– Ettél ma? – kérdezte.
Rábámultam. Megúszhatom egy hazugsággal? Nem, nagyon is jól tudta.
– Osszátok el – mondta Tyler.
Michael vállat vont, és a haja rá jellemzően, szépen, keresetlenül hullott a homlokába. – Ezzel nem vitatkozhatunk.
Tyler elmosolyodott és megmarkolta a kezemet.
– Köszönöm, Callie.
A szupertrüffeleket a szoba közepén álló íróasztalt körülülve ettük meg. Ez szolgált étkezőasztalul, közepén Michael gyertya üzemmódba állított karlámpájával. Apró darabokra vágtuk a csokoládét, és azzal viccelődtünk, hogy az első falat az előétel, a második a főétel, a harmadik a desszert. Mennyeiek voltak az édes, sűrű csokoládék, amint a brownie és csokikrém keverékeként gazdagon és füstösen omlottak szét a nyelvünkön.
Túl hamar illantak el.
Tyler felelevenedett az étkezéstől. Magában énekelgetett valamit, miközben Michael az egyik kezével támasztotta az állát, és engem bámult az íróasztal másik oldaláról. Tudtam, hogy alig várja, hogy a testbankról kikérdezhessen. És talán másról is. Láttam a szemében, hogy az új horzsolásaimat és vágásaimat szemrevételezi.
– A trüffelektől megszomjaztam – mondtam.
– Én is – jegyezte meg Tyler.
Michael felemelkedett.
– Azt hiszem, én megtöltöm a vizespalackokat.
Megmarkolt két palackot, amelyek egy szíjon lógtak az ajtón, a mosakodóvödrünk mellett, aztán távozott.
Tyler az íróasztalra tette a fejét. A csokoládék keltette izgalom most fáradtságban mutatkozott meg. Simogattam babásan puha haját, a nyakát. A kapucnija az egyik vállára csúszott, így az oltási hege is kilátszott.
Végigfuttattam rajta az ujjamat, hálásan a kis hegért. Ha ez nem lenne, meghaltunk volna, mint a szüleink. Mint mindenki húsz és hatvan év között. A szépkorúak mellett mi voltunk a legsebezhetőbbek, így először minket oltottak be a fajirtó spórák ellen. Mostanra csak mi maradtunk.
Ugye, mennyire keserűen vicces?
Michael néhány perc múlva visszatért a megtöltött vizespalackokkal. A fürdőszobába mentem, ahol a vödröt hagyta. Érkezésünk első hetében még élvezhettük a folyóvizet az épületben. Felsóhajtottam, és megidéztem magamban a luxust, ami sokkal könnyebb volt, mint a vízlopás a kinti csövekből, amikor senki nem néz oda. A novemberi időjárás és a fűtés hiánya ellenére is frissítőnek éreztem a hideg vizet. A karom és az arcom sebeire lötyböltem.
Amikor visszatértem a szobába, Tyler már elhelyezkedett a mi sarkunkban. Michael a szemben lévő erődítményben feküdt, az ellenkező sarokban. Nagyobb biztonságban éreztem magam attól, hogy mind egy szobában vagyunk. Ha valaki betörne, egyikünk a támadó háta mögé kerülhetne. Michaelnek volt egy vascsöve. Nekem pedig egy mini villámszóróm, ami az apámé volt. Nem olyan erős, mint egy marsallé, de én bíztam benne. Szomorú, hogy a napi kényelmet szolgáló felszereléssé vált.
Ráültem a hálózsákomra. Lehúztam a cipőmet, levettem a pulóveremet és bebújtam a hálózsákba, mintha aludni készülnék. Magamban a pizsamát is felírtam a hiányzó dolgok listájára. Egy flanel, szárítótól meleg pizsamát. Belefáradtam, hogy menekülésre és harcra készen folyton fel vagyok öltözve. Sajgott bennem a bolyhos pizsama és a világról megfeledkezős alvás hiánya.
– Michael átköltöztette a dolgainkat. – Tyler lámpájával a könyveinkre és a minket körülvevő íróasztalokon álló kincseinkre világított.
– Tudom. Kedves tőle.
Egy játékkutyára irányította a lámpáját.
– Mint régen.
Először arra gondoltam, az otthonunkra gondol, de rájöttem, hogy arra, ahogyan tegnap hagyta. Michael kifejezetten ügyelt rá, hogy minden holminkat úgy rendezze el, ahogyan hagytuk – tudta, mennyire becsesek ezek számunkra.
Tyler elővette a holokeretet. Azokon az estéken, amikor különösen elszomorodott, mindig így tett. A tenyerében tartotta és végigböngészte a holókat – a családunk a strandon, a homokban játszunk, apukánk céllövészeten, a szüleink az esküvőjükön. Az öcsém ugyanannál a helynél torpant meg, ahol mindig: a szüleink azon képénél, ami egy hajókiránduláson készült három éve, közvetlenül azelőtt, hogy a Csendes-óceánon megkezdődtek a harcok. Mindig nehéz volt meghallgatnom a hangjukat:
„Hiányzol, Tyler. Szeretünk, Callie. Gondoskodj az öcsédről”. Az első hónapban, akárhányszor hallottam meg a hangjukat, mindig elsírtam magam. Aztán abbahagytam. Mostanra üresen csengett a hangjuk, mint a névtelen színészeké. Tyler sohasem sírt. Egyre csak szippantotta magába a szavaikat. Számára most ez jelentette anyut és aput.
– Oké, elég. Itt az alvás ideje. – A keretért nyúltam.
– Nem. Emlékezni akarok – könyörögtek a szemei.
– Attól félsz, el fogod felejteni?
– Talán.
Megkopogtattam a csuklóján a karlámpát.
– Emlékszel, ki találta ezt ki?
Tyler alsó ajkát megnyújtva ünnepélyesen bólintott.
– Apu.
– Bizony. Néhány más tudóssal. Így amikor a fényét látod, gondolj rá, hogy apu vigyáz rád.
– Te így teszel?
– Minden nap. – Megsimogattam a fejét. – Ne aggódj. Ígérem. Soha, soha nem felejtjük el őket.
A keret helyett odaadtam a kedvenc, mostanára egyetlen játékát, egy apró kutyarobotot. Tyler magához vonta, mire az játék üzemmódba váltott, és úgy hevert, mint egy valóságos kutya – a csillogó zöld szemeitől eltekintve. A keretet a felettünk lévő íróasztalra tettem. Tyler köhögött. Egészen a nyakáig húztam a hálózsákot. Minden alkalommal, amikor köhögött, igyekeztem, hogy ne visszhangozzanak a fejemben a klinika orvosának szavai:
– Ritka tüdőbetegség. Vagy meggyógyul, vagy nem.
Figyeltem, ahogyan Tyler mellkasa felemelkedik és lesüllyed, aztán az alvás fáradságosabb légzése vette kezdetét. Kimásztam a hálózsákomból, és körülnéztem az íróasztalok között. Michael karlámpája a fal tövében világított. A vállamra kaptam a pulóveremet és átmásztam.
– Michael? – súgtam.
– Gyere csak. – Ő is suttogott.
Beléptem a kis erődjébe. Szerettem ott a ceruza- és szénrajzai között, ahol a rajzeszközei töltöttek meg minden zugot. Városi jeleneteket rajzolt, üres épületekkel teli tájainkat megjelenítve, amelyeket barátságos és renegát lakók népesítettek be, akik karlámpát és réteges, rongyos öltözéket viselnek, és vizespalack lóg vékony felsőtestükön. Letette a könyvét, hátát a falnak vetve felült, majd intett, hogy én is üljek le mellé a katonai plédre.
– Nos, mit történt az arcoddal?
Az arcomhoz nyúltam. Égett.
– Csúnya?
– Tyler észre sem vette.
– Csak mert idebenn olyan sötét van. – Keresztbe tett lábakkal ültem vele szemben.
– Renegátok?
Bólintottam.
– Igen. De már jól vagyok.
– Milyen volt az a hely?
– Gáz.
Michael elhallgatott. Lehorgasztotta a fejét.
– Mi az? – kérdeztem.
Michael felemelte a fejét.
– Idegeskedtem, amikor nem jöttél vissza.
– Megígértem, nem?
Bólintott.
– Igen. De arra gondoltam… mi van, ha nem tudsz visszajönni?
Erre nem volt válaszom. Egy pillanatig hallgattunk, mielőtt megtörte a csendet.
– Nos, mi a benyomásod?
– Tudtad, hogy beillesztenek egy neurochipet ide? – A tarkómra mutattam.
– Hová? Hadd nézzem.
Megérintette a hajamat.
– Mondtam, hogy csak tájékozódni megyek.
Láttam az arcán az aggodalmat, a szeme ellágyult a jóságtól. Mókás, de nem nagyon vettem észre, amikor még az utcánkban lakott. Furcsa, hogy a spóraháborúnak kellett összehoznia minket.
Zsebredugtam a kezem, és beleakadt valami. Egy papír. Előhúztam.
– Mi az? – kérdezte.
– A testbankos ember adta. Egy szerződés.
Michael közelebb hajolt.
– Ennyit fognak fizetni?
Kikapta az űrlapot az ujjaim közül.
– Add vissza.
Elolvasta a szerződést.
– …három kapcsolódásért.
– Nem csinálom.
– Rendben. – Elhallgatott. – De miért nem? Ismerlek. Nem félsz.
– Soha nem fognak kifizetni ennyi pénzt. Irreális. Ezért hátráltam meg.
– Hogyan kerülik meg a törvényt? Kiskorúakat bérelnek ki?
Vállat vontam.
– Kell lennie valami kiskapunak.
– Ez nem látszik a radaron. Soha nem reklámozzák.
Igaza volt.
– Csak az első emeleti pasi révén értesültem róla.
– Nyilván minden beszervezett kiskorúért jutalékot kap.
– Tőlem nem kap. – Az oldalamon feküdtem, a fejemet a kezemre hajtva. – Nincs bizalmam a helyhez.
– Biztosan fáradt vagy – mondta. – Sokat gyalogoltál.
– Ez már több mint fáradtság.
– Holnap menjünk a rakpartra, hátha tudunk szerezni valami gyümölcsöt.
A szavai elhaltak, ólmosnak éreztem a szemhéjaimat. Legközelebb már csak arra emlékszem, hogy kinyitom a szemem, és Michael mosolyog rám.
– Cal – mondta gyengéden. – Menj aludni!
Bólintottam. A szerződést visszatettem a zsebembe, és visszatértem Tylerhez. A testem beleolvadt a hálózsákba. A lámpámat alvó üzemmódba állítottam. Lágyan világított. Dél-Kaliforniában nem brutális, de Tyler számára már túl hideg volt. Meleg helyhez kell juttatnom, egy igazi otthonhoz. De hogyan? Ez volt a rituális éjszakai aggodalmam. Azt reméltem, a testbank jelenti a választ, de nem. Ahogyan az álom felé sodródtam, a lámpám kikapcsolta magát.
Az álmomat a füstjelzők nyikorgása szakította meg. Keserű bűz töltötte be az orrlyukaimat. Éreztem, amint Tyler felül mellettem és köhécsel.
– Michael? – kiáltottam.
– Tűz! – kiáltotta a szoba másik végéből.
A karszalagom hajnali ötöt mutatott. A vizespalackért nyúltam, kinyitottam. Felnyúltam a fenti fiókba és kihúztam egy pólót. Vizet lögyböltem rá.
– Tartsd a szád elé – mondtam Tylernek.
Michael lámpája tört át a füstön.
– Gyerünk! – ordította.
Belekaroltam az öcsémbe. A karlámpánk fénye azért áthatolt valamennyire a füstön, miközben mind leguggoltunk, és elindultunk az ajtó felé. Michael a hátamra tette a kezét, hogy a lépcső felé irányítson. Füst felhőzte el a lépcsőházat. Olyan volt, mintha egy örökkévalóságig tartana, de megcsináltuk. Mire kiértünk, úgy éreztem, mintha a lábam gumiból lenne.
A hajnali sötétségben láttuk, hogy a többi felebarát is kifelé tart – két ismerős és három olyan, aki bizonyára az alsó szinteken lakott. Megrendülten bámulták az épületet. Megpördültem.
– Hol vannak a lángok? – kérdeztem.
– Hol van a tűz? – kérdezte Michael.
– Mindenki itt van? – üvöltött egy férfi.
– Igen. – Egy százév körüli szépkorút láttam közelíteni. Ropogós öltönyt viselt.
– Biztosak benne? – A szépkorú a felebarátokra nézett, azok bólintottak.
– Remek.
Az ember felemelte a kezét, és három másik, kőművesruhát viselő szépkorú lépett elő. Az egyik munkás letépte a ragasztószalagot, ami az oldalajtó zárját fedte. A másik egy kéziszerszám segítségével kitett egy értesítést. Az öltönyös adott egy példányt az értesítésből.
Michael olvasta fel.
– Tilos a belépés. Új tulajdonba került ingatlan.
– Kifüstöltek minket – mondta az egyik felebarát.
– Azonnal hagyják el a területet – mondta az öltönyös nyugodt, de határozott hangon. Amikor senki sem mozdult, hozzátette: – Egy percük van.
– De a holmink… – Az épület felé indultam.
– Nem engedhetem vissza magukat. Bírság terhe alatt – mondta az öltönyös.
– Nem tarthatja meg a tulajdonunkat – szólalt meg Michael.
– A jogtalan ingatlanfoglalás behatolásnak számít – mondta a szépkorú.
– Saját érdekében figyelmeztetem. Harminc másodperc.
Összeszorult a szívem.
– Ami a holmijaink közül megmaradt, az odabenn van. Ha nem mehetünk be, akkor hozza ki a cuccainkat.
A fejét rázta
– Nincs idő. El kell menniük. A marsallok útban vannak ide.
Ez megfutamította a többi felebarátot. Átkaroltam Tylert, és megfordultam, hogy induljak, de valami megállított. Az öltönyös már hátat fordított nekünk, de az egyik építőmunkás meglátott minket, biccentett neki, és az megfordult.
– Kérem. A szüleink meghaltak. – A szemem égett a könnyektől. – Az utolsó képeink róluk az épületben maradtak. A harmadik emeleten, a folyosó végén. Oda tudná nekünk valaki adni a képkeretet? Még ha ki is kell dobniuk az ablakon?
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, mintha mérlegelné.
– Bárcsak megtehetném. De sajnos nem. – Hátat fordított. Soha nem éreztem még ilyen ürességet belül. Értelmetlen lett volna vitába szállni vele. Több mint száz év választott el minket egymástól; soha nem értené meg, min mentünk keresztül.
– Semmi baj, Callie – rántotta meg Tyler a karomat. – A képek nélkül is emlékezhetünk rájuk. Nem felejtünk.
Felharsantak a szirénák.
– Ezek a marsallok – mondta Michael. – Fussunk!
Nem volt más választásunk. Rohantunk a hajnali sötétségben, magunk mögött hagyva a családunkkal kapcsolatos utolsó tárgyi kötelékeket.
Egy olyan életbe, amit csak egy éve éltünk.
Szerző: Lissa Price
Cím: A testbérlők
Tematika: fantasy/thriller
Fordító: Szécsi Noémi
Terjedelem: 336 oldal
Borítóár: 2980 HUF
Kötés: puhakötés, ragasztva
Megjelenés: 2012.06.07.
]]>
