A Metropolis persze hűen magához és cím-elkúrási megaprográmjához [1], tudatos árukapcsolási szándékkal a regényt az Őrség-folyamhoz akarta maszatolni [2], de a borító legalább nem vegytiszta hányinger.
Kicsiny lányom (Őrség rajongó) némi csalódással adta vissza, hogy kissé gagyi. Amikor elolvastam, csak félgőzzel tudtam ez ellen védeni a szöveget. Ha nem is full gagyi, de súlytalan. És – valljuk be! – vannak ebben a regényben gagyi megoldások, politikailag korrektebben megfogalmazva: az írói rutin elő-előcsillan, adva némi talmi érzést az olvasónak, és felszínességet az egyébként kiváló regényötlet-bokornak. Pedig az ötlet, az atmoszférák, a szereplők, a történet jobb sorsra szánná a szöveget és Lukjanyenko is szinte végig tud meglepetést okozni. Hiszen azonnal a szemünk elé lökött egy eleinte ugyan csetlő-botló, de szerethető karaktert, akiről tudjuk, képes lesz hőssé válni; ügyesen felállította, és szinte végig logikában tartotta a cselekményvázat, elrejtette a végső meglepetést, egyre emelkedő tétekkel egyre nehezebb feladatok elé állított a hősét, érdekes világokat ismertetett meg vele és velünk, egyáltalán nem tolakodóan a szövegbe csempészte a gondolati mélységet – viszont a végén előszedte ezt a hülye, lapos, saját logikáját farbakúró deus ex machinát, hogy az egészet zárójelbe tegye és nyári lektűr szintjére süllyessze. Előtte persze ügyesen megszabadult a női főszereplőtől, hogy ne zavarjon a lehetséges folytatásokban. Bár az E/1 múlt idejű elbeszélésmódot az író kiválóan alkalmazza, a főhős elbeszélése sehol sem hat önmagyarázkodásnak, nagymonológnak, a beszédmód természetes, mégis nagyon zavart, hogy Kirill Makszimov hangja ugyanaz, mint az Őrség-regények főhősének Anton Gorogyeckijnek a hangja [3] – mindkettő pedig valószínűleg Lukjanyenkóé. Nehezen hihető, hogy egy ekkora tehetség képtelen lenne önálló verbális egyéniséget kreálni főhőseinek, de a tények azt mutatják, hogy legalábbis a fáradságot nem veszi, hogy másképpen tegyen. Kár. Pedig a fordító, Weisz Györgyi Lukjanyenko sajátosan orosz ízű, remek stílusának egyre avatottabb tolmácsolója, képes lenne átadni az ilyen finom árnyalatokat is – ha lennének. Ha belegondolok, hogy fénykorukban mit hoztak volna ki az alapötletből a Sztrugackij fivérek, a hátamon feláll a szőr! Lukjanyenkóra mindig úgy tekintettem, mint az ő örökségük lehetséges folytatóját, esetleg meghaladóját, és nagyon valószínű, hogy valaha ő maga is így gondolta, máskülönben miért írta volna meg a Csillagok-ciklust [4]. Most már nem így gondolom. Lukjanyenko eladta magát az olcsó sikernek, a talminak, az éppen divatosnak. Kívánom neki, hogy ne úgy végezze, mint egykori példaképeinek író hőse a Stalkerben! Mindezek ellenére, aki kiválóan megírt, könnyű, szórakoztató, „aranyos” és valamennyire elgondolkodtató könyvet akar, bátran olvassa el. De ne várjon túlságos mélységet.Metropolis Media, 2011. Puhafedelű, 367 oldal. Weisz Györgyi fordítása.
Jegyzetek:
[1] Megint egy kiváló címet csesztek el, és már előre vihogok, hogy a Piszkozat folytatását, a Tisztázatot milyen őrségbe keverik bele. Esetleg nem az őrség, hanem a világok lesz a kapocs. Különben lassan már az Inkál Szekuritty áll itt össze… [2] Vajh, mikor érti meg az illetékes a kiadóban, hogy i.) olyan kaliberű szerző, mint Lukjanyenkó, önmagát adja el, ii.) Harry Potter jelenség évtizedenként egyszer van, iii.) ha az olvasó folyton átbaszva, megvezetve, hülyének nézve érzi magát (értsd: Őrség regényt vár és mást kap)) előbb-utóbb megneheztel, és torol. A pénztárcájának zárva tartásával. [3] Mely fájón eltorzult/hiányzik a társzerzővel írt Nappali Őrség kötetben. [4] Érdekes, de sikertelen kísérlet a Delelő ciklus tagadására. Ha Lukjanyenko felismerte volna, hogy a Sztrugackij fivérek kommunista utópiája bírálható ugyan (maguk a szerzők is folyton a gyenge pontjait keresik), de nem tehető érvénytelenné, nem cáfolni akarta volna, hanem megérten és meghaladni. Persze kommunistának lenni nem nagy befektetés mostanában.]]>