A Metropolis persze hűen magához és cím-elkúrási megaprográmjához [1], tudatos árukapcsolási szándékkal a regényt az Őrség-folyamhoz akarta maszatolni [2], de a borító legalább nem vegytiszta hányinger.

Kicsiny lányom (Őrség rajongó) némi csalódással adta vissza, hogy kissé gagyi. Amikor elolvastam, csak félgőzzel tudtam ez ellen védeni a szöveget. Ha nem is full gagyi, de súlytalan. És – valljuk be! – vannak ebben a regényben gagyi megoldások, politikailag korrektebben megfogalmazva: az írói rutin elő-előcsillan, adva némi talmi érzést az olvasónak, és felszínességet az egyébként kiváló regényötlet-bokornak. Pedig az ötlet, az atmoszférák, a szereplők, a történet jobb sorsra szánná a szöveget és Lukjanyenko is szinte végig tud meglepetést okozni. Hiszen azonnal a szemünk elé lökött egy eleinte ugyan csetlő-botló, de szerethető karaktert, akiről tudjuk, képes lesz hőssé válni; ügyesen felállította, és szinte végig logikában tartotta a cselekményvázat, elrejtette a végső meglepetést, egyre emelkedő tétekkel egyre nehezebb feladatok elé állított a hősét, érdekes világokat ismertetett meg vele és velünk, egyáltalán nem tolakodóan a szövegbe csempészte a gondolati mélységet – viszont a végén előszedte ezt a hülye, lapos, saját logikáját farbakúró deus ex machinát, hogy az egészet zárójelbe tegye és nyári lektűr szintjére süllyessze. Előtte persze ügyesen megszabadult a női főszereplőtől, hogy ne zavarjon a lehetséges folytatásokban. Bár az E/1 múlt idejű elbeszélésmódot az író kiválóan alkalmazza, a főhős elbeszélése sehol sem hat önmagyarázkodásnak, nagymonológnak, a beszédmód természetes, mégis nagyon zavart, hogy Kirill Makszimov hangja ugyanaz, mint az Őrség-regények főhősének Anton Gorogyeckijnek a hangja [3] – mindkettő pedig valószínűleg Lukjanyenkóé. Nehezen hihető, hogy egy ekkora tehetség képtelen lenne önálló verbális egyéniséget kreálni főhőseinek, de a tények azt mutatják, hogy legalábbis a fáradságot nem veszi, hogy másképpen tegyen. Kár. Pedig a fordító, Weisz Györgyi Lukjanyenko sajátosan orosz ízű, remek stílusának egyre avatottabb tolmácsolója, képes lenne átadni az ilyen finom árnyalatokat is – ha lennének. Ha belegondolok, hogy fénykorukban mit hoztak volna ki az alapötletből a Sztrugackij fivérek, a hátamon feláll a szőr! Lukjanyenkóra mindig úgy tekintettem, mint az ő örökségük lehetséges folytatóját, esetleg meghaladóját, és nagyon valószínű, hogy valaha ő maga is így gondolta, máskülönben miért írta volna meg a Csillagok-ciklust [4]. Most már nem így gondolom. Lukjanyenko eladta magát az olcsó sikernek, a talminak, az éppen divatosnak. Kívánom neki, hogy ne úgy végezze, mint egykori példaképeinek író hőse a Stalkerben! Mindezek ellenére, aki kiválóan megírt, könnyű, szórakoztató, „aranyos” és valamennyire elgondolkodtató könyvet akar, bátran olvassa el. De ne várjon túlságos mélységet.

Metropolis Media, 2011. Puhafedelű, 367 oldal. Weisz Györgyi fordítása.

Jegyzetek:

[1] Megint egy kiváló címet csesztek el, és már előre vihogok, hogy a Piszkozat folytatását, a Tisztázatot milyen őrségbe keverik bele. Esetleg nem az őrség, hanem a világok lesz a kapocs. Különben lassan már az Inkál Szekuritty áll itt össze… [2] Vajh, mikor érti meg az illetékes a kiadóban, hogy i.) olyan kaliberű szerző, mint Lukjanyenkó, önmagát adja el, ii.) Harry Potter jelenség évtizedenként egyszer van, iii.) ha az olvasó folyton átbaszva, megvezetve, hülyének nézve érzi magát (értsd: Őrség regényt vár és mást kap)) előbb-utóbb megneheztel, és torol. A pénztárcájának zárva tartásával. [3] Mely fájón eltorzult/hiányzik a társzerzővel írt Nappali Őrség kötetben. [4] Érdekes, de sikertelen kísérlet a Delelő ciklus tagadására. Ha Lukjanyenko felismerte volna, hogy a Sztrugackij fivérek kommunista utópiája bírálható ugyan (maguk a szerzők is folyton a gyenge pontjait keresik), de nem tehető érvénytelenné, nem cáfolni akarta volna, hanem megérten és meghaladni. Persze kommunistának lenni nem nagy befektetés mostanában.]]>