A 2008-ban megjelent Az éhezők viadala című könyv bejárta a fél világot. Suzanne Collins amerikai írónő az utóbbi évek legsikeresebb sci-fi kalandregényét adta a kezünkbe – kies, szép hazánkban az Agave Könyvek jóvoltából olvashatjuk –, és meghódította vele nem csupán az ifjabb korosztályt, de Hollywoodot is, hiszen a könyv alapján készült film a napokban került mozikba. Sokféle érzés kavargott bennem a történet olvasása közben. Egyrészt, mert nem mondhatnám, hogy korszakalkotó, új és friss az ötlet, hiszen láttunk/olvastunk már ilyet (pl. a Stephen King regényét feldolgozó A menekülő ember-t, mindenki kedvenc osztrák izomkolosszusának főszereplésével) másrészt, mert a médiából agymosás-szerűen áradó valóságsókkal tele van a lilapettyes hócipőcském. Collins azonban ügyesen csavart egyet a lerágott sztorin, és gyerekeket állított a konfliktus középpontjába. Bevallom, Golding klasszikusa óta nem olvastam túlélős/kölykös regényt, így az írónőnek aztán sikerült megszereznie az érdeklődésemet. Sokszor fintorogtam a romantikus szál miatt is, ugyanakkor fegyelemre intettem magam; a romantika igenis szerves része az ifjúsági irodalomnak, depláne, ha a történet főszereplője egy tizenhatéves kamaszlány. Spoilerektől sem mentes ismertető következik a továbbiakban!!! Katniss Everdeent, alapból sem egyszerű és könnyű élete – amely egyébként fel is készíti őt a rá váró kihívásokra –, olyan fordulatot vesz , amelyben egy felnőttnek is nehéz volna helyt állni. Az Egyesült Államok helyén létrejött Panem országát irányító felsőbb hatalom, a Kapitólium, különösen kegyetlen módszerrel tartja féken a sorsával elégedetlen lakosságot. Minden évben megrendezik a viadalt, amin tizenkét-tizennyolc éves gyerekeknek kell megküzdeniük egymással – és a „műsorszerkesztők” jóvoltából a nyakukba eresztett random kihívásokkal –, életre-halálra. Ja, és Csak egy maradhat. (ismerős a szlogen ugye?) Az irányító hatalom kegyetlensége azonban nem csupán a viadal életre hívása, hanem az, hogy a túlélésért folytatott harcot egy valóságsó keretében tárja Panem lakói elé. A „kiválasztott” gyerekek, a szüleik, családjuk szeme láttára ölik egymást az emberhez méltóbb élet reményében. Amikor elérkezik a választás napja, szinte anakronisztikus fordulatot vesz a történet hangulata. A sivár bányászkörzet főtérén elhelyezett kivetítők megelevenednek, hiszen az élő közvetítést nyomon követi az egész ország. Először szembesülünk azzal, hogy az apokalipszis után születő országnak kiváltságosai is vannak, akik kényelemben, luxusban élnek, és a fejlett technológia minden áldását élvezik. A kiegyenlítettnek tűnő esélyeknek ellentmondó eredmény születik; Katniss húga, a szelíd, kedves, aranyos, de abszolút élhetetlen Primrose lesz az egyik kiválasztott. Természetesen a drámai fordulat nem volna igazán drámai, ha nem lehetne még tovább fokozni. A nyilvánvalóan esélytelen Prim helyére Katniss ajánlkozik fel önként. Tette hatalmas felbolydulást kelt, hiszen olyan szenzáció, amire évek óta nem volt példa a viadal történetében. A másik kiválasztott Peeta, a pék fia, aki titkos szerelmet táplál Katniss iránt; lám, tovább bonyolódik főhősünk, illetve most már hőseink élete. A lány élete gyökeresen megváltozik, azonban a hosszú utazás alatt szerzett élmények sem törik meg az ellenállását, mindenáron próbál önmaga maradni. Innentől egy bármelyik tévécsatornán követhető reality show kulisszái mögé kaphatunk bepillantást. Találkozunk hőseink mentorával – egy valamikori viadal győztesével –, az alkoholista Haymitch-csel, felszínes és harsány stylistokkal, a szenzációhajhász sajtó képviselőivel, a komor és fenyegető Kapitóliummal. Nyomon követhetjük, hogyan változik a kamaszlány nincstelen nyomoroncból valóságos médiahercegnővé. Hamupipőke-élményünkre azonban árnyék vetül, hiszen tudjuk, hogy minden egyetlen célt szolgál; a viadal nézettségi mutatóját berheli egyre feljebb. Katniss is kénytelen szembesülni azzal, hogyha valóban túl akarja élni a viadalt, akkor semmilyen eszköztől nem szabad visszariadnia annak érdekében, hogy minél több támogatót szerezzen magának, hiszen tőlük is függ, hogyan alakulnak az esélyei odabent az arénában. A tanácsadói által kitalált szerepnek megfelelve Peeta és a lány a „tragikus szerelmesek” figurát hozzák, elnyerve ezzel a nézők szimpátiáját, azonban ez még édeskevés ahhoz, hogy túléljék a viadalt, hiszen Panem körzetei korántsem egyenlő esélyekkel indítják versenyzőiket. A mezőgazdasági és/vagy ipari szempontból termékenyebb, gazdagabb körzetek kifejezetten a viadalra drillezik gyermekeiket, azok apró gyermekkorától fogva; nem egyet közülük tökéletes, kíméletlen gyilkológépezetté képeztek az évek során. Peeta és Katniss kapcsolata sem éppen a legfelhőtlenebb, és miután bekerülnek az arénába Katniss fenntartásai csak még inkább megizmosodnak. Peeta vonzalmáról a lány mit sem tud, gyanakodva fogadja a fiú minden megnyilvánulását. Az ébredő vonzalom és az életösztön harca a kamaszlélekben minden bizonnyal megindítja az ifjabb olvasókat, és… nem tagadom, engem is megérintett a két fiatal dilemmája, bár ehhez újra kellett élesztenem hamvas leánylelkemet hamuvá holt maradványaiból. A patetikus fogalmazás nem cél nélküli. Collinsnak valóban sikerült megérintenie valamit bennem, amiről azt hittem, hogy már régen elveszett, de nem Katniss, hanem Peeta megformálásával. A lány önmagával vívódva próbálja túlélni az arénát, őrlődik reményei, vonzalma, és a „józan ész” sugalmai között, és a sztori egésze körülötte, a gondolatai, érzései körül forog. Collins tökéletesen ábrázolja, hogy – egyébként életkortól függetlenül –, mi nők mennyit tudunk agyalni, körkörösen, oda és vissza apró-cseprő hülyeségeken, miközben az igazságot akkor sem látjuk, ha kiveri a szemünket. Peeta jellemének megformálása azonban visszafogott. Annyira szolid, egyszerűségében is kedves, hogy szinte fáj. Mégis pont ezzel éri el az írónő azt, hogy elhiszem neki, ez a fiú valóban szereti Katnisst. Minden tette az önfeláldozáshoz vezet, azzal az egón túlmutató magától értetődő természetességgel, mély meggyőződéssel cselekszik, amit felnőtt fejjel, cinikusan és kiábrándultan a biokémia és a hormonok számlájára szoktunk írni. Szomorú és valóban tragikus karakter ő, de a legszimpatikusabb figura a történetben. A történet valódi brutalitása azonban nem Katniss sorsán mérhető le, hanem egy a húgához szinte a megszólalásig hasonlító kislányén, Rutáén. Az írónő Ruta személyiségét – ahogy Katnissén kívül szinte minden más karakterét – nagyon visszafogottan árnyalja; kellő mennyiségű információt, jól adagolt ritmusban. Talán, kiszámíthatósága ellenére is, pont ezért üti szíven az olvasót a kislány halála. Az őszinte, ártatlan, életéért abszolút esélytelenül is foggal-körömmel küzdő kisgyerek karaktere törékeny, finom, érzékeny akvarellt fest a történetbe. Ruta az egyetlen olyan kiválasztott, akinek a múltjára, a viadal előtti életére valóban kíváncsi lettem volna. Az aréna farkastörvényei között megmutatkozik az emberi méltóság és aljasság, a nemeslelkűség és részvétlenség egyaránt, a végkifejlet pedig korántsem az a hepiend, amire egy romantikus színezetű ifjúsági kalandtörténetben számítana az olvasó. A történet végén van pár csavar, amiket nem akarok lelőni, legyen elég annyi, hogy Katniss kiszolgáltatott helyzetében kétségbeesett lépésre szánja el magát. A tragikus szerelmesek attitűdöt felhasználva, a viadal történetében először egy versenyző manipulálja a mindenható Kapitóliumot. A regény egészen finoman kapargatja a társadalomkritika felszínét. Egyértelműen és érthetően az, de vagy a célközönségének befogadóképessége miatt, vagy ki tudja miért, megmarad a kaparászásnál. Nem éri el azt a valódi, drámai mélységet, amit vártam tőle – néha elgondolkodom rajta, miért is várok mélységet egy ifjúsági regénytől –, valószínűleg a koromnál fogva igényesebb vagyok. Mindenesetre látok benne fantáziát, és a folytatásait abban a reményben fogom elolvasni, hogy az a szál, amit a könyv végén Collins és Katniss megkezdett, elvezett egy komolyabb fordulathoz, amely a történetet valódi science-fictionné varázsolja.]]>