Első rész

Az utcagyerek

1.

Poke

– Azt gondolja, találtak valakit, ezért elkaszálják a programomat? – Nem arról a gyerekről van szó, akit Graff talált, hanem a gyenge alanyokról, akiket maga szállított. – Tudtuk, hogy rosszak az esélyeink, de ne feledje, az én gyerekeim a puszta túlélésért harcolnak. – A maga gyerekei szörnyen alultápláltak, és már a tesztelés előtt a mentális leépülés jeleit mutatják. Többségük képtelen normális emberi kapcsolatokat kialakítani, olyan fokon sérültek, hogy egy napot sem bírnak ki anélkül, hogy ne kötekednének, vagy ne lopnának. – Ugyanolyan lehetőség rejlik bennük, mint bármely más gyermekben, csak több figyelmet igényelnek. – Maga túl idealista. Pontosan ezért nem hisznek az NF-nél a projektjében.
Poke mindig nyitva tartotta a szemét. A fiatalabbak is őrködtek, de néha egyszerűen nem észlelték időben a jeleket, ha észrevették egyáltalán, a lány pedig megtanulta, ébernek kell lennie, hogy elkerüljék a veszélyt. Abból pedig akadt elég. Ott voltak például a fakabátok. Nem jelentek meg túl gyakran, de amikor mégis, akkor úgy tűnt, végleg elszánták magukat arra, hogy megtisztítják az utcákat a gyerekektől. Csapkodtak a mágneses ostorukkal, amely fájdalmas csípésekkel marta meg a legkisebbeket is, és úgy hajszolták őket Rotterdam utcáin, mint a kártevőket, tolvajokat, a város megrontóit. Poke feladata volt, hogy észrevegye azokat az apró jeleket, melyek egyértelművé tették, a rendőrök megint tisztogatásba kezdtek. Akkor figyelmeztető füttyel jelzett a többieknek, így a kisebbek biztonságban elrejtőzhettek, amíg elmúlt a veszély. Ám a fakabátok csak ritkán tévedtek erre, az igazi veszedelmet a nagyobb gyerekek jelentették. Poke, a maga kilenc esztendejével a bandája úrnője volt (bár közülük senki sem volt biztos benne, hogy Poke lány), de ez nem sokat számított a tizenegynéhány éves fiúknál és lányoknál, akik az utcákat uralták. A felnőttebbnek kinéző koldulók, tolvajok és szajhák nem nagyon foglalkoztak a fiatalabbakkal, legfeljebb félrelökték őket, ha az útjukba akadtak. Ők cserébe a legkisebbeken vezették le a haragjukat, gyakorlatilag vadásztak rájuk. Amint Poke bandája talált valamit –megbízható forrásnak kinéző kukát, esetleg megfelelő célpontot a kéregetéshez –, féltékenyen őrizniük és rejtegetniük kellett, mert a szekák mit sem szerettek jobban, mint elvenni a kicsiktől, amijük volt. Gyerekektől lopni amúgy is biztonságosabb volt, mint a boltokból vagy járókelőktől. Poke régen felismerte már, hogy a szekák élvezik, ahogy a kicsik összerezzennek, meghúzzák magukat, és rémületükben bármit odaadnak nekik, csakhogy szabadulhassanak. Így aztán, amikor a csontsovány, kétévesforma fiú felült egy kukára az utca túloldalán, Poke nyomban kiszúrta. A kölyök láthatóan éhezett, karja és lába pálcikavékony volt, hasa felfúvódott. Ha az alultápláltság nem is, a hamarosan beköszöntő hideg ősz biztosan kivégzi majd, hiszen foszlott ruhája alig takart valamit satnya testéből. Nem is figyelt volna fel rá, hiszen volt hozzá hasonló épp elég az utcákon, ám ennek a fiúnak szeme volt. Még mindig értelmesen nézett körül, nem a haldoklók tompa, üres tekintetével, akiket már nem érdekelt az étel, de még a meleg fekvőhely sem, ahol elheverhetnek, várva a megváltó halált. Mindenki tudta, hogy Rotterdam csak annyival jobb a Pokolnál, hogy itt nem örök a kárhozat. Ez a fiú… mit csinál? Nem ételt keres, nem a járókelőket lesi. Az utóbbinak persze értelme sem lett volna, hiszen egy ilyen kis gyereknek amúgy sem adnak semmit. Ha adnának is neki, azt az idősebbek úgyis elszednék tőle, minek fáradozzanak hát? Ha életben akarna maradni, követnie kellene az idősebbeket, és lenyalogatni utánuk, amit a csomagolópapírokon hagytak, az utolsó szem cukrot, morzsákat, amit ottfelejtettek. Semmit sem tartogatott az utca egy ilyen kölyök számára, hacsak egy banda be nem fogadja, de Poke nem akarta befogadni. Csak hátráltatná őket, újabb haszontalan, éhes száj lenne. Meg fogja kérdezni, gondolta a lány. Idejön és könyörögni fog. De ez csak a gazdagoknál működik. Nekem a saját bandámra kell gondolnom. Ő nem tartozik bele, nem kell foglalkoznom vele. Még ha ilyen kicsi is. Semmit sem jelent nekem. Néhány tizenkét éves prosti jelent meg az utcasarkon. Nem ezen a környéken dolgoztak, de most mégis egyenesen Poke bázisa felé tartottak. A lány halkan füttyentett, mire a gyerekek rögtön szétszéledtek kicsit. Az utcában maradtak, de igyekeztek úgy tenni, mintha nem egy bandába tartoznának. Nem segített. A prostik már tudták, hogy Poke a bandavezér, és amint beérték, megragadták a karjánál fogva és a falhoz lökték, követelve az “engedélyezési díjat”. A lánynak több esze volt annál, minthogy tagadjon – mindig tartalékolt egy keveset, amivel leszerelhette az éhes szekákat. Ahogy végigmérte támadóit, azonnal megértette, miért voltak annyira éhesek, miért kényszerültek rá, hogy kolduskölyköktől szerezzenek élelmet. Nem olyan típusok voltak, akiket a pedofilok kedveltek, túl inasak voltak, túl idősnek látszottak, és amíg nem kezdenek formásodni az idomaik, hogy a kevésbé perverzeket vonzzák, guberálniuk kellett. Vagy elvenniük a kisebbek élelmét. Ettől persze Poke-nak majd’ felforrt a vére, de volt annyi esze, hogy inkább lekenyerezze őket. Ha megverik, nem tud vigyázni a bandájára. Elvezette őket az egyik rejtekhelyére, ahol egy zacskóban akadt még egy félédes péksütemény. Kicsit avas volt már ugyan, mert napok óta ott rejtegette, pont egy ilyen alkalomra, de a két prosti már meg is ragadta, egyikük feltépte a zacskót és leharapta több mint a felét, mielőtt odaadta volna a többit a barátnőjének. Vagyis inkább a volt barátnőjének, az ilyen mohó tett ugyanis rendre viszályt szült. Ott helyben egymásnak estek, ordítoztak, pofozkodtak, karmolták egymást. Poke éberen figyelte őket, hátha leejtik a maradékot, de nem volt szerencséje. Végül az a prosti győzött, aki elsőként harapott a süteménybe, a másik pedig menekülőre fogta. Poke megfordult, és a kisfiú ott állt mögötte. Majdnem átesett rajta. Épp elég dühös volt amiatt, hogy ételt kellett adnia a kurváknak, ezért aztán a térdével fellökte a kölyköt. – Tanuld meg, hogy ne állj mások háta mögé, ha nem akarod a földön végezni – vicsorogta. A fiú fölállt és várakozóan, szinte követelőzve nézett rá. – Nem, vakarék, nem kapsz tőlem semmit – mordult rá Poke. – Egy babszemet sem veszek el a bandám szájától, még annyit sem érsz. A gyerekek kezdtek visszaszivárogni, miután a szekák odébbálltak. – Miért adtál nekik ennivalót? – kérdezte a kölyök a lánytól. – Nektek is kell az ennivaló. – Ó, bocsánatot kérek! – gúnyolódott Poke emelt hangon, hogy a többiek is hallják. – Talán neked kéne bandavezérnek lenned, nem igaz? Olyan nagy vagy, neked nem gond megvédeni az ételt. – Dehogy – mondta a fiú. – Egy babszemet sem érek, te mondtad. – Úgy bizony. Jobb lenne, ha megértenéd, és befognád végre a szádat. A többiek nevettek. A fiú azonban nem. – Saját szekát kéne szerezned – közölte. – Én nem szerzem őket, hanem megszabadulok tőlük – vágott vissza Poke. Nem tetszett neki, ahogy a fiú feleselt vele. Kénytelen lesz megverni, ha tovább kekeckedik. – Mindennap kaját adsz a szekáknak. Add egy szekának, és tartsa távol ő a többieket. – Azt hiszed, nekem nem jutott eszembe, te hülye? – morogta a lány. – De hogy tartom meg, ha egyszer megvettem? Nem fog harcolni értünk. – Ha nem teszi, öld meg. A lányt ettől végképp elöntötte a méreg. Az ötlet lehetetlensége, a hatalom ígérete, amiről tudta, hogy sosem lehet az övé. Ezúttal nem csak megtaszította térddel, de amikor elesett, még bele is rúgott a kölyökbe. – Talán veled fogom kezdeni – sziszegte. – Egy babszemet sem érek, emlékszel? – ingatta a fejét a fiú. – Megölsz egy szekát, találsz egy másikat, aki megvéd. Neki is kell kaja, és fél majd tőled. Poke nem is tudta, mit válaszoljon erre a hajmeresztő felvetésre. – Elesznek mindent – folytatta a kölyök. – Eleszik az ennivalótokat. Meg kell ölnöd egyet. Földre kell vinni, ahol mindenki olyan kicsi, mint én. A kövek minden fejet betörnek. – Rosszul vagyok tőled – vicsorogta Poke. – Mert nem neked jutott eszedbe. Az életével játszott, hogy így feleselt vele, tudnia kellett, hogy a legkisebb sérülés is végzetes lehet. Egy ideje kerülgette már a halál, talán ezért nem érzett félelmet. Poke körülnézett, a többiek arcát leste, de semmit sem tudott leolvasni róluk. – Nincs szükségem rá, hogy egy pisis mondja meg, kit öljek meg… olyat, akit nem is tudok. – Egy kisebb gyerek mögé áll, te meglököd, ő elesik – magyarázta a fiú. – Egy kővel vagy téglával fejbe vágod. Ha meglátod az agyvelejét, vége. – Holtan nem ér semmit – vélte a lány. – Ha saját szekám van, aki megvéd, akkor élve kell. A fiú elvigyorodott. – Most már tetszik az ötletem – jegyezte meg elégedetten. – A szekákban nem lehet megbízni. – Vigyáz rátok az ételosztónál is – folytatta a fiú rendületlenül. – A konyhánál mentek be. – Egyenesen Poke szemébe nézett, de mindnyájukhoz beszélt. – Mindenkit bejuttat. – Ha egy gyerek bejut a konyhába, a nagyok megverik – ellenkezett Őrmester. Nyolcéves volt, és úgy viselkedett, mintha Poke helyettese volna, bár igazából a lánynak nem volt helyettese. – Ha szereztek egy szekát, a többiek békén hagynak. – Hogy állít meg két szekát? Vagy hármat? – mutatott rá Őrmester a terv gyenge pontjára. – Ahogy mondom. Lelökitek a földre. Ott már nem nagy. Fogjátok a köveket. Készen álltok. Te nem katona vagy? Nem Őrmesternek hívnak? – Ne beszélj vele, Őrmester – vágott közbe Poke. – Nem is értem, miért állunk szóba egy kétévessel. – Négyéves vagyok – javította ki a fiú. – Mi a neved? – Senki sem adott nekem nevet. – Azt mondod, olyan majom vagy, hogy nem emlékszel a nevedre? – Senki sem adott nekem nevet – ismételte a fiú. Még mindig egyenesen a szemébe nézett, de meg sem próbált felkelni a földről. – Egy babszemet sem érsz – szögezte le Poke. – De igen. – Ja. Egy szemet – vágta rá Őrmester. – Most már van neved: babszem, azaz Bean – gúnyolódott Poke. – Menj vissza, üldögélj azon a kukán. Majd gondolkozom azon, amit mondtál. – Ennem kell valamit – jelentette ki Bean. – Majd ha szerzek magamnak egy szekát, ha működik a terved, akkor talán adok valamit. – Most kell valami – erősködött Bean. Poke tudta, hogy így van. A zsebébe nyúlt, és elővett hat szem mogyorót, amit eddig tartogatott. Bean felült és elvett egyet a kezéből, a szájába tette és óvatosan megrágta. – Vedd el mind – dörrent rá Poke türelmetlenül. A fiú kinyújtotta kis kezét, de túl gyenge volt, nem tudta ökölbe szorítani. – Nem tudom megtartani – súgta. Francba! Pazarolja itt az ennivalót egy kölyökre, aki úgyis fel fogja dobni a talpát. De azért kipróbálja az ötletét. Merész volt, de az egyetlen, amit ez idáig hallott, és a siker reményével kecsegtetett, azzal, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok, hogy megváltozik valami nyomorult kis életükben. Hogy Poke-nak nem kell lányos ruhákba bújnia és kiállni az utcasarokra. Mivel Bean ötlete volt, a többieknek látniuk kellett, hogy tisztességesen bánik vele. Csak úgy maradhat bandavezér, ha tudják, igazságos. Így aztán tartotta a tenyerét, amíg a fiú megette mind a hat szemet, szépen, lassan, egyesével. Miután lenyelte az utolsót is, a kölyök Poke szemébe nézett, várt egy ideig, aztán megszólalt. – Fel kell készülnöd rá, hogy megöld. – Élve akarom. – Készen kell állnod, hogy megöld, ha nem jó. Ezzel Bean visszasétált, át az utca túloldalára a szemeteshez, nehézkesen felmászott rá, hogy onnan figyeljen tovább. – Nem is vagy négyéves! – kiáltott utána Őrmester. – De igen, csak kicsi vagyok – jött a válasz. Poke rápisszent Őrmesterre, aztán elindultak köveket, téglákat, salaktömböt keresni. Ha háborúba indulnak, jobb, ha felfegyverkeznek. Beannek nem tetszett az új neve, de akkor is egy név volt, ami azt jelentette, hogy valaki más tudta, hogy ő kicsoda, és szükségét érezte, hogy valahogyan szólíthassa, ez pedig jólesett neki. Akárcsak a hat szem mogyoró. A szája alig tudta, mihez kezdjen vele, már a rágás is fájdalmat okozott. Ahogy az is fájt neki, ahogy látta, hogyan teszi tönkre Poke a tervét. Bean nem azért választotta őt, mert ő volt a legokosabb bandavezér Rotterdamban, hanem épp ellenkezőleg. A bandája alig boldogult, mert a lány ítélőképessége gyenge volt. Emellett túlságosan könyörületesnek bizonyult. Nem volt elég esze, hogy eleget egyen és jól tápláltnak tűnjön. Hiába tudta a saját bandája, hogy rendes, és hiába kedvelték őt, az idegenek szemében nem tűnt túl jóllakottnak, mintha rosszul végezte volna a munkáját. De ha jól végezte volna a munkáját, sosem állt volna szóba Beannel, nem hagyta volna, hogy közel kerüljön hozzá. Vagy ha mégis meghallgatja, és tetszik neki Bean ötlete, akkor is megszabadult volna tőle. Az utca már csak ilyen. A rendes gyerekek meghaltak. Poke majdnem túl rendes volt ahhoz, hogy életben maradjon. Bean erre számított, de most ettől is tartott. Az a rengeteg idő, amit a megfigyelésre áldozott, miközben a teste elsorvadt, mind hiába volt, ha Poke képtelen véghezvinni a tervet. Persze Bean is rengeteg időt vesztegetett el. Először akkor, amikor azt figyelte, mit csinál a többi utcagyerek, ahogy egymástól lopnak, ahogy egymásnak esnek, ahogy eladják mindenüket, amit csak tudnak, és látta, hogyan lehetne minden jobb, ha legalább valakinek lenne annyi esze, hogy gondolkozzon. De nem bízott a saját meglátásában. Attól tartott, hogy akad még valami, amire nem gondolt, amire nem figyelt fel. Keményen dolgozott azon, hogy többet tanuljon… hogy megtanuljon mindent. Elsősorban olvasni, hogy tudja, mit jelent a betűk sora a boltokon, az autókon, a kordékon és a dobozokon. Megtanult hollandul, és eleget az NF közös nyelvéből, hogy megértsen mindent, ami körülötte zajlik. Az örökös éhség nem segített, elvonta a figyelmét. Valószínűleg több ennivalót talált volna, ha kevesebb időt szán az emberek tanulmányozására. Végül azonban rájött, hogy nem téved. A kezdetektől fogva jól látott mindent. Nem létezett a nagy titok, és Bean kicsi kora ellenére felfogta a lényeget: a gyerekek azért viselkedtek ilyen ostoba módon, mert valóban ostobák. Igen, ostobák voltak, ő pedig okos. Akkor mégis miért haldokol az éhségtől, miközben a többi gyerek életben marad? Ekkor döntött úgy, hogy cselekszik; ekkor választotta ki magának Poke-ot. Most pedig ült egy szemeteskukán, és leste, ahogy a lány elszúrja a tervét. Rossz szekát választott, ez volt az első hiba. Olyasvalakit kellett volna kiszemelnie, aki boldogul egyedül, aki alkatánál fogva meg tud félemlíteni másokat. Valaki nagy és kellőképp ostoba; brutális, de egyben irányítható. Ehelyett azt gondolta, neki valaki kicsi kell. Nem, te ostoba! Ostoba! Bean rá akart ordítani, amikor meglátta a célpontot, egy szekát, aki Achilles-nek nevezte magát a képregényhős után. Kicsi volt és komisz, okos és gyors, de az egyik lábára sántított. A lány azt gondolta, könnyebb lesz legyűrni. Ostoba! Nem csak le kell gyűrni… elsőre bárkit le lehet teperni, mert nem számít rá. Olyasvalaki kell, aki lent is marad. Bean nem szólt semmit. Nem haragíthatta magára Poke-ot. Lássuk, mi történik, lássuk milyen, amikor Achilles-t legyőzik. Majd a lány is meglátja: rosszul választott, és akkor meg kell ölnie a szekát, elrejteni a testét, és újra próbálkozni egy másikkal, mielőtt híre megy, hogy egy csapat gyerek nagyobbakra mer támadni. Jött tehát Achilles tántorogva, kacska lábának köszönhetően feltűnően bicegve, Poke pedig látványosan megrémül tőle, és próbál eliszkolni. Rosszul csinálja, gondolta Bean. Achilles már sejt valamit. Valami nem stimmel. Úgy kellett volna viselkedned, mint általában! Ostoba! Achilles körülnéz. Óvatosan. Poke azt dadogja, van elrejtett készlete – ez a rész hihető –, aztán bevezeti a sikátorba, a csapdába. De lám, Achilles óvatos, lemarad. Nem fog működni. Végül mégis sikerül, mert Achilles sánta. Látta ugyan, hogyan zárul be körötte a csapda, de képtelen eliszkolni. Néhány gyerek nekimegy a lábának hátulról, Poke és Őrmester pedig szemből, és már a földön is van. Aztán eltalálja néhány tégladarab – a kisebbek megértették, teszik is a dolgukat rendesen, még ha Poke ostoba is volt. Igen, működik, Achilles már fél, azt hiszi, meg fog halni. Bean leugrott a helyéről, és közelebb óvakodott. Nem látott rendesen a tömegtől. Átfurakodott a kisebbek között, akik persze mind nagyobbak voltak nála. Azok felismerték, utat engedtek neki. Megállt Achilles fejénél. Poke ott magasodott az áldozatuk fölött, kezében egy salakrögöt tartott, éppen beszélt. – Bejuttatsz minket az ételosztóba a menhelyen. – Igen, persze, megígérem. Ne higgy neki! Nézz a szemébe, a gyenge pontodat keresi. – Így neked is több ennivaló jut, Achilles. Itt a bandám. Ha eleget eszünk, több erőnk lesz, többet is szerzünk neked. Szükséged van egy bandára. A többi szeka mindig kilök a sorból, de ha velünk vagy, nem kell eltűrnöd. Látod, mit tettünk? Hadsereg vagyunk! Oké, most már kezdte felfogni. Jó ötlet volt, Achilles pedig nem volt ostoba, meg is értette. – Ha ilyen okos vagy, Poke, miért nem csináltad már korábban? Erre nem tudott mit mondani, helyette Beanre nézett. Csak egy pillanatra, de Achilles észrevette. Bean pedig tudta, hogy máris forral valamit. Annyira nyilvánvaló volt. – Öld meg! – szólalt meg Bean. – Ne légy ostoba… benne van. – Úgy van – vágta rá Achilles. – Benne vagyok! Jó ötlet. – Öld meg! – ismételte meg Bean. – Ha nem ölöd meg most, ő fog megölni téged. – Hagyod, hogy egy kis szaros kioktasson, hogy így beszéljen veled? – nézett a lányra Achilles. – Vagy te, vagy ő – jelentette ki Bean. – Öld meg, és találj valaki mást! – A következő nem fog sántítani – próbálkozott Achilles. – A következő nem fogja azt gondolni, hogy szüksége van rátok. Én megértettem, és benne vagyok. Rám van szükségetek. Teljesen világos. Talán Bean figyelmeztetése óvatosabbá tette Poke-ot, mert még nem adta be a derekát. – Mi lesz, ha meggondolod magad? Ha úgy döntesz, túl kínos egy csapat gyerekkel mutatkozni? – A te bandád, nem az enyém – mutatott rá Achilles. Hazudsz, gondolta Bean. Hát nem látod, hogy hazudik neked, Poke? – Ez itt – kezdte Achilles –, ez itt a családom. Ők az én testvéreim. Gondoskodnom kell a családomról, nem? Bean abban a pillanatban felfogta, hogy Achilles győzött. Nagy volt, és testvéreinek nevezte a kisebbeket. Bean látta az éhséget a kicsik szemében. Nem a szokásosat, az ennivaló utáni vágyat, hanem az igazi éhséget, a vágyat a családra, a szeretetre, arra, hogy tartozzanak valahova. Poke bandájaként részben megkapták ezt, de Achilles többet ígért. Éppen most licitálta felül a lány legjobb ajánlatát. Most már túl késő volt megölni. Túl késő, de egy pillanatig úgy tűnt, Poke volt olyan ostoba, hogy mégis megölje. Magasabbra emelte a salakrögöt, hogy lesújtson vele. – Ne! – szólt rá Bean. – Nem teheted. Most már családtag. A lány leeresztette a rögöt, és a négyéves kölyök felé fordult. – Tűnj el innen! – dörrent rá. – Nem vagy a bandám tagja. Itt semmit sem kapsz. – Nem – tiltakozott Achilles. – Akkor már inkább ölj meg, ha így akarsz bánni vele. Ó, ez aztán bátor húzás volt! Látszatra. Bean tisztában volt vele, hogy Achilles nem bátorságból, hanem számításból állította meg a lányt. A szeka már győzött. Nem számított, hogy a földön hever, ahogy az sem, hogy Poke még mindig kezében tartotta a fegyvert. A banda felett már átvette az irányítást. A lánynak vége. Beletelik egy kis időbe, míg Achilles-en és Poke-on kívül bárki más rájön erre, de a parancsnokság próbája már lezajlott, és Achilles nyert. – Ez a kölyök lehet, hogy nem tagja a bandádnak, de tagja a családnak. Nem mondhatod a testvéremnek, hogy menjen el. Poke tétovázott egy pillanatig. Majd még egy pillanatig. Túl hosszan. Achilles felült. Megdörzsölte a zúzódásait, megtapogatta a horzsolásokat. Mímelt csodálattal, tréfás hangon szólalt meg. – Ördögfiókák! Nevettek, először idegesen, nyugtalanul. Vajon végigver rajtuk, amiért bántották? – Ne féljetek – mosolygott. – Megmutattátok, mit tudtok. Ugyanezt kell tennünk még más szekákkal is. Most már látom, képesek vagytok rá. Szép munka. Mi a nevetek? Egyenként megmondták, ő pedig megtanulta, az eszébe véste a neveket, és ha valakiét nem sikerült elsőre megjegyeznie, látványosan szabadkozott, és feltűnően igyekezett megjegyezni. Negyed óra sem kellett hozzá és már megszerették. Ha képes volt erre, gondolta Bean, ha ilyen jól bánik az emberekkel és hamar megkedvelik, miért nem csinálta már ezelőtt is? Mert az ostobák csak a hatalmat tisztelik, azokat, akik fölöttük állnak. A felettük állók pedig nem akarják megosztani a hatalmat velük. Miért is tennék? Hiba lenne, ha így tennének. Ha azoknak, akik alattuk vannak, reményt és tiszteletet adnának, azok elfordulnának tőlük, mást keresnének, mert meg vannak győződve saját értéktelenségükről. Achilles talpra állt. Imbolygott; sánta lábával a szokásosnál is ügyetlenebbül mozgott. Mindenki hátrébb lépett, teret adtak neki. Útjára engedték, bár tudták, ha elmegy, sosem jön vissza többé. Vagy ha mégis visszatér, akkor hoz magával néhány szekát, és megbünteti őket. Ehelyett Achilles csak állt mosolyogva, a zsebébe nyúlt, és valami hihetetlen dolgot vett elő: egy maréknyi mazsolát. Úgy meredtek a kezére, mintha varázslatot láttak volna. – Előbb a kistestvérek vesznek – jelentette ki. – Elsőként a legkisebb – Beanre nézett. – Te. – Beannek ne! – ellenkezett a második legkisebb. – Nem is ismerjük. – Ő akarta, hogy megöljünk – tódította egy másik. – Bean – szólította meg Achilles. – Csak vigyáztál a családomra, igaz? – Igen – felelte a kölyök. – Kérsz egy mazsolát? Bean csak bólintott. – Vegyél elsőnek, hiszen te hoztál össze minket! A kölyök úgy számolt, hogy Achilles meg fogja ölni, mégsem rémült meg. Jelenleg csak a mazsola számított. Elvett egyet, és a szájába tette. Nem is harapott rá, csak engedte, hogy áztassa a nyála, hogy előhozza az ízeit. – Bármeddig tartod is a szádban, nem változik vissza szőlővé – somolygott Achilles. – Mi az a szőlő? A szeka felnevetett, aztán sorra adott a többieknek is. Poke sosem osztott ki ilyen sok mazsolát, hiszen sosem tudott ennyit szerezni. Ám a gyerekek ezt nem értik meg. Ők azt gondolják majd, hogy Poke csak a maradékot adta nekik, míg Achilles a készlete javát. Mert ilyen ostobák voltak. Szerző: Orson Scott Card Fordította: Horváth Norbert Kiadó: Alexandra Kiadás dátuma: 2012 Cím: Ender árnyéka Tematika: science fiction Terjedelem: 480 oladal Bolti ár: 2699,- HUF. Megvásárolható az Alexandra Kiadó boltjaiban.]]>