Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…

1886}

13.

Jó fél órába telt,míg Adrian és Sidhel elérte a Vadak útjának széles vízi folyosóit. Az egykedvűmarag csónakos néma közönnyel merítette az evezőbotot a sötét vízbe.Elkanyarodtak egy ház falából sarjadó kopár fa víz fölé lógó ágai alatt, majdfelbukkant előttük a város egyik főútjának kikövezett, lámpástartó cölöpökkelszegélyezett része. Az út pereménél, jó pár lépéssel arrébb a gárdistákegyenruháját viselő férfiak üldögéltek, sétálgattak; láthatóan nem volt mittenniük.

A kapitány próbáltamegőrizni józan ítélőképességét, de mindhiába. Elvesztette mindenét, amiérteddig létezett, s hiába minden elszántság, némaság verte béklyóba torkát.Sidhel végignézett a sápadt kapitányon, s felismerte ezt az ábrázatot. Rengeteghalid arcán láthatta már, hisz népük alkotóeleme a bosszú utáni sóvárgás, amiúgy tűnt, most Vernart is megérintette. Már csak a jogos elégtétel maradthátra.

Ahogy közelebbértek a gárdistákhoz, azok felpattantak ültő helyükből, s fegyvereikre markolvavárták meg, míg a marag csónakos egy vízbe lógó lépcsősor mellé kormányozzaeskogját, hogy utasai a partra léphessenek. A szárazföldre szökkenő halidnaknem voltak ismeretlenek a gárdisták, velük vitatkozott össze a kapitány atitoktartás kapcsán, s úgy tűnik nem hiábavalóan. Most is ők értesültek előszöra hírről, s ahogy a gárdisták Vernarhoz intézett szavaiból kihallotta, szigorútitoktartással kezelték azt mindeddig.

Távolabb, abaljósan pislákoló lámpások szürke kupacon táncoltatták fényüket, vászonnalletakart testen ficánkoltak a sárgás fénypamacsok. Sidhel visszairányítottatekintetét a jelentést citáló gárdista és Vernar irányába, s ekkor szembesültvele, hogy mindketten őt nézik. A gárdista némi ijedtséget sugárzott, akapitány ábrázata viszont mindennél ékesebben sikoltotta, hogy hajszálválasztja el csupán a biztos összeroppanástól, s a halid kurtát bólintva vettetudomásul ki sem mondott kérését.

Az este folyamánszerzett sérüléseitől bicegve, nagyon lassan tette meg a kupac, s a közte lévőtávolságot. A föléjük tornyosuló hatalmas épületben pislákoló fények felépillantott. Sidhel gondolataiban saját falujának könyörgő halottjai repkedtek,nők és gyermekek hústól elszakadt lényege, minden szörnyűség közül alegnyomasztóbb látvány. Sidhel felvértezte a lelkét rengeteg dolog ellen, ámmindezidáig képtelen volt megbarátkozni egy halott nő és gyermek látványával.Ha szembesülnie kellett ilyennel, mindig harag lobbant lelkében, megvetette ésgyűlölte azokat, kiknek csupán a gondolat is megfordult a fejében. Önmagáról elsem tudta képzelni, hogy hasonló dologra vetemedjen.

Nehézkesen guggoltle a vászonnal letakart test mellé, majd egy sóhaj kíséretében hajtotta félreróla a szürke szövetet. élesen villant tudatába Berzelus holttestének képe, sakaratlanul is behunyta egy pillanatra a szemét, hogy óvatosan kinyitva, kishullámokban szembesülhessen a látvánnyal, melyre senki nem készülhet feleléggé.

Artissa Yle-Syntanhalálában visszaváltozott azzá az őszinte, s tiszta lánnyá, melyként Adrianemlékeiben létezhetett. Nyoma sem volt már halottsápadt arcán a gőg ésakaratosság gyúrta grimaszoknak. Kisimult tekintettel nézte a fölébük magasodó,Ascorian leghatalmasabb épületének számító Mágia Tornyának aszimmetrikusikercsúcsait, melyek szemet varázsoltak a mögéjük kúszó holdnak, ki nekik szántcselszövő kacsintással pillantott alá az ascoriani éjbe. Az úrnő dús, feketefürtjei a víztől csatakosan, polipcsápokként pihentek feje körül, szemeibenkihunyt a vadító láng minden színe, csak valami sápadt, valami tiszta maradt.Összeszorított ajkainak mindkét szegletéből vércsík indult alá, groteszkmosolyt pingálva a holtában is tökéletes arcra. Sidhel a békét vélte felfedezniazokban a sápadt, halott szemekben.

Kitakarta az egésztestet, hogy láthassa sérüléseit. Előbukkant a gyönyörűen hímzett, csipkésruha, a finoman szegett csuklyás köpeny, minden kellék, mely a kiosonó titkosszerető figurájához kellett. Sidhel önmagát vádolta mindezért. Talán ha máshogyviselkedik az úrnővel, talán, ha sikerül utolérnie a járatokban. Aztán észbekapott: talán ha megadja esélyét az úrnő, hogy máshogy viselkedhessen vele, haegyáltalán őt követte a járatokban, s nem ennek a szörnyű tettnek azelkövetőjét.

Hosszas kutakodásután végül jó néhány kék-zöld folton, s egy, a fejen lévő dudoron kívül másranem bukkant, így hát nagyot sóhajtva nyúlt kezeivel az arc irányába. Nemszívesen bolygatta a halottakat, de a rég elhunytak tetemivel ellentétben, afriss hulláktól nem félt. Vaskos ujjaival az állkapocsra fogott, s meglehetősennagy erőt kellett kifeszítenie, hogy kinyithassa. Undorodva hőkölt hátra, ahogya vértől mocskos üregben döglődő halra bukkant, fintorogva kapott utána, hogyaztán messzire hajítsa az arcátlant. Ismét beletúrt a néhai Artissa szájába, sminden sejtése beigazolódott. Utolsó mozdulatával megtette azt, amit a lány márnem tudott, lecsukva szemeit visszaadta neki a holtak méltóságát.

Sidhel térdéretámaszkodva emelkedett fel a lány mellől, s visszaterítette rá a szürkepokrócot. Fülbevalóját piszkálgatva tért vissza a kapitányhoz, akinek egybiccentéssel jelezte, hogy végzett. Adrian azonnal utasításokba adta, mikéntbánjanak a gárdisták a holttesttel, s részletekbe menően egyeztette a gárdistákvezetőjével, mik a teendői az elkövetkező napban. Mikor azok dolguk utánnéztek, s Sidhelék magukra maradtak, Adrian megacélozva lelkét kérdezett rá alátottakra. A fekete bőrű harcos nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik,ha most közli vele, ám belátta, nem tehet mást. Vernar ma este két családtagjátvesztette el mindörökre.

– A titkosjáratokon szökhetett ki a birtokról, s az öltözékéből ítélve szerelmestalálkára indulhatott. Fogalmam sincs, miként keresztezhette a gyilkos útját –aztán Sidhel elméjébe villant a járatban kóborló bestia képe.
– A szervei?

Adrianmegdöbbentően hűvös maradt. Feneketlen kútként nyelte el indulatait, hogy akellő pillanatban felszínre okádva őket, erőt nyerhessen belőlük a gyilkosrasújtó csapás előtt. Sidhelben egy pillanatra benn is akadt a szó.

– Elvitte anyelvét. – közölte a halid.

Adrian bólintott, smegdörzsölte borostás állát.

– Ő volt hát ismét– suttogta. – Az átok tehát nem csak az elkövetőket sújtja.

Sidhel maga is ezentöprengett. Tévesen ítélte meg ellenfelét, s ez a hiba végzetesnekbizonyulhatott volna. Nem volt azonban biztos benne, hogy az átokmegtörhetetlen. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy a levélen szereplő alakokképesek megakadályozni a vérengzést.

Vajon meddigrejtőzik Kratan az igazság elől?

– Ma nem veledtérek vissza. – közölte a kapitány Sidhellel, aki megértően bólintott, s kezétnyújtotta Adriannak.

Miután Adrian agárdistákhoz csatlakozva teendőibe feledkezett, Sidhel visszasétált azeskoghoz. Elkényelmesedve a padokra helyezett vánkosok közt, újabbgondolatokkal telítve hunyta le szemeit. Közel már a hajnal, s még nem isaludt. Ahogy sejtette, nem is nagyon fog tudni, álmai nem engedik majd.

Aztán ahogy a maragcsónakos a lágyan ringó vízre lökte az eskogot, ájulásszerű álomba szenderült.

 

14.

Álmos szemeitdörzsölve sétált végig a folyosón, s lökte be szobájának még mindig sérültajtaját. Meglepetten vonta fel szemöldökét, mikor észrevette, hogy nincsegyedül a szobában. Ágyának szélén, Lyenn üldögélt réveteg tekintettl, immárismét zsebkendőnyi hálóingjében, s megpillantva a halidot, fáradt, mégis vidámmosollyal sietett oda, s ölelte magához.

Sidhel meglepetten,de kellemes bizsergéssel fogadta a gesztust, hihetetlen nyugalommal töltötte ela tüdejébe kúszó gyöngyvirágillat, s esze ágában sem volt elengedni Lyenntörékeny testét. Összefonódva sétáltak az ágyhoz, miután Sidhel kiékeltevalamelyest ajtaját, s eldőlve a selyemvánkosok közt, szavak nélkül bókoltakegymásnak.

– Ki az, ki vért szomjazvaarra vetemedik, hogy életét oltsa egy makulátlan teremtésnek? – kérdezte a lányalig hallhatóan, Sidhelnek időbe tellett, míg felfogta a szavakat.
– Artissa úrnőközel sem volt makulátlan jellem – felelt őszintén, s kijelentése szöget isütött fejében. Gondolatai az elhunytak vélt bűnei felé terelődtek, s egy röpkepillanatra eljátszott a lehetőséggel, hogy a történtek más módon iskapcsolódnak Raverék múltban elkövetett tetteihez. Aztán ismét eszébe jutottaka szörnyű álmok, s nem akart tovább erről morfondírozni.

– El fogom kapni! –próbálta lezárni a beszélgetés ezen részét, s valóban hitt kijelentésében.

Lyenn értette ahald szavai mögötti szándékot, s megpróbálta újra felvenni az úrnő szobájábanlévő beszélgetés elejtett fonalát.

– Még mindig nemtudom, milyen hőstettet hajtott végre az én kedvesem a Silmari háborúkban.

Sidhel nemmosolygott. Nem akarta megbántani a lányt, de valahogy nem volt kedve mostsaját múltjáról beszélni. Egyáltalán, a múlthoz nem volt kedve. Úgy tűnt, amúlt csak szörnyűségekre képes, s mellőzi a vidámság minden egyes szikráját.

– Hisz én mégsemmit nem tudok rólad! – bökte ki végül a bőrét cirógató Lyennek, aki álmosmosoly kíséretében fektette fejét a hatalmas mellkasra, hogy a halid tompaszívverését hallgathassa.
– Mégis mitmondhatnék? – tűnődött a lány – én nem jártam csatában, életemet kizárólag ezenfalak közt éltem le. Anyám a ház falai közt szült meg, s mindig rendkívülfigyelmes volt velem.
– Csodás asszonylehetett – suttogta Sidhel, s Lyenn rendkívül hálás volt a fekete harcosfigyelmességének.
– Az volt. Alegszebb asszonyok egyike széles e vidéken.
– A vonásaitörökölhetted – túrt bele Sidhel a selymes, vörös hajkoronába – Bárcsakláthattam volna.
– Nem Ascorianszülöttje volt. Nork volt, egy büszke nép sarja.
– Mesélj róluk,kérlek! – simogatta tovább a halid az illatos hajfürtöket, miközben szemeitlehunyva vadregényes táj elevenedett meg szemei előtt.
– Varázslatos népaz övék, szabadok, mégis szigorú törvények között élnek, s úgy hiszik,gyönyörűségük az égben lakozó istenek rótta büntetés. A rútan születőket égiadománynak tekintik, s kiemelik a köznépből. Nem félik a halált, büszkék éslegyőzhetetlenek. Papjaik bármely más vallásnál közelebb állnak az istenilényeghez, oly hatalmak birtokosai, melyeket még az efilek is csodálattalszemlélnek. Hatalmas kővárosokban élnek, melyek falai aranytól, s drágakövektőlcsillognak, asztalaik mindig roskadoznak az ételektől, vendégszeretetük messzeföldön híres. Hát innen származott édesanyám.
– Hogy kerülhetett egy ilyen csodás nép szülötteily sivár környezetbe, mint Ascorianő
– Soha nem meséltarról, miként szakadt ki hazájából – vallotta be a lány. – Ide márrabszolgaként érkezett, s egy vándormutatványos társulat vásárolta meg. Ottaztán mesébe illő módon szeretett bele az egyik színészbe, ki viszonoztaszerelmét, s románcuk eredményeként megszülettem én.
– Mi történtapáddal?
– El kelletthagynia minket – mondta Lyenn, hangjában nem érződött keserűség. – A társulattovább állt, s apám döntés elé kényszerült. Vagy szegényként növök fel, shalunk meg, vagy itt hagyva minket, a művészetek pártfogóira bízza sorsunk. Azutóbbit választotta, s megígérte, hogy visszatér hozzánk egy napon.
– Úgy lesz! –szorította magához az egyre álmosabb Sidhel a lányt – Mesélj még! – kérteaztán.

S Lyenn mesélt.

Sellőkről éskalózokról, szeretőkről, s mostoháikról regélt. Soha nem látott tájakra kísérteSidhelt, ki hálásan járta a képzeletbeli vidékek zöldellő mezőit, hófödtehegycsúcsait, nevetve lubickolt Lyennel a melegvizű hegyi tavakban, együttgyőzték le az uralkodni vágyó efil mágust, úri istállók szénaboglyáibanszeretkeztek, majd yirmek hátára pattanva hódították meg a kék eget, magasabbraszárnyalva, mint addig bárki más tette. Lyenn csodás álmokat hozott aszörnyűségekkel telített lelkű harcosnak, s meséjének végén maga is az álmoktengerének habjai közé vetette magát.

Csak Arthar bácsinézett alá rosszallón a falon lógó festményről.

 

Közjáték

 

Mint a legtöbbéjszaka, ez is eseménytelennek bizonyult a roa Csónakos számára. Eskogját aPiac tér szomszédságában kikötve, a kényelmes vánkosok közé hemperedvehortyogott magában. Nem aludt, szervezete nem igényelt annyi pihenést, mint egymarné, s életviteléből fakadóan amúgy is hozzászokott, hogy keveset alszik.Zöld lámpásának fényében egy pipaszárat rágcsálgatott; a fej rég letört róla.Még nagyapjától kapta a holmit, ami egy kisebb csetepatéban sérült meg annyira,hogy lehetetlenné vált a javítása, ám a roa mégsem vált meg tőle. Már csakbabonából is megtartotta, s unalmas pillanataiban görbe agyarai közöttrágcsálgatta, ahogy most is.

A hold elbújtAcorian tornyai mögött, csak a sűrű feketeség, s a tenger morajlásai maradtakaz épületek közt megbúvó sikátorokban kergetőzve. Az ördögképű roa kedvelteezeket a holdtalan pillanatokat. A békés sötétség ilyenkor mindent elfedett azistenek szeme elől, szépet, s rútat egyaránt, mi a fővárost gazdagította.Mindent, mi sara volt a városnak, mert hogy akadt, ahhoz kétség nem férhetett.

A császárság almájaférges volt. Mindez persze nem számított akkora újdonságnak, hisz a hídkéntívelő idő ritka töredéke volt csupán kiegyensúlyozottnak mondható. Az efilekhataloméhsége gyakorta fertőzte meg a marn gyümölcsöt, néha rengeteg férgetplántálva bele, de most hemzsegett tőlük az alma. A fő ok a császár személyevolt, ki meglehetősen gyengekezűnek bizonyult. Sokak szerint egyszerű báb voltcsupán, több akarat megtestesítője egy személyben. A példakép, kire a népfelnézhet, s fenntartja a hagyományos államforma látszatát.

A roa nem ígygondolta, de mivel nem marnnak született, véleményét megtartotta magának. Még acsónakját bérlő külhoni utazókkal sem osztotta meg ez irányú véleményét,senkinek nem tett volna jót az ascoriani színház függönyeinek fellendítése,pedig a mostani gyilkosságokkal repedés hasított végig a mindent elfedőkárpiton. A magasztos gondok mögött pedig ott voltak az apró problémák, a kevésbevétel, a kevés tisztelet, a nagy felelősség.

Hát ezért rágcsáltaa Csónakos törött pipaszárát.

Valahol agigantikus házak magasában, szunnyadó yirm pikkelyes teste mellett lépett el azárnyalak. Testének minden porcikája a homályból született, maga volt az éjszakalényege. Súlyos csuklyájának homályában mindent elnyelő üresség gomolygott,azzal tekintett az alant ringatózó csónak irányába. A természet törvényeitáthágó érzékei az eskog körül keringő lidérceket figyelte, miként azok éjjelilepkemódjára örvénylettek a halovány zöld lámpás fényében. Kezeikkel a Csónakostestét marcangolták mindhiába, képtelenek voltak már ártani az élőnek.

Az éjalakfélrebillentett fejjel figyelte leendő áldozatát, az ezüstösen csillogó páncélúpókot, ki a semmibe vesző fonalak csomópontjában üldögélt. Nem hitte volna,hogy ily nehezen bukkan csak rá, s remélte, hogy a pók barátját is az eskogbanleli, ám a feketepárducnak nyomát sem találta. Nem érzett csalódottságot, haurai úgy akarják, elébe vezérlik majd a dzsungelek kegyetlen ragadozóját.Számára teljesen megfelelt az érdekes, apró ékszerként tündöklő pókocska is.

Lejjebb ereszkedetta toronyépület falán, s egy a kövek közül kilógó keresztgerendán megkapaszkodvacsüngött alá, hogy szemvillanással később alávesse magát a feneketlen mélybe,egyenesen a csónak irányába.

A roa a szárnykéntverdeső köpeny suhogására lett figyelmes, és mikor az eskog ponyvája alólkipillantott, embernyi halálmadárral szembesült, ki hatalmas szárnyaival kavartörvénnyel tépi ki lelkét testéből, hogy csőrébe kapva a túlvilágra repüljönvele.

Az éjalakkatapultkő gyanánt csapódott az eskogba, mely csaknem derékszögbe billent ahirtelen beköszöntő súlyváltozásnak köszönhetően. Víz fröccsent a csónakba, aroa súlypontját vesztve bucskázott előre, egyenesen a bokáig érő víztócsába, ahalálmadár emberi alakká anyagiasuló árnyéka előtt. Hihetetlennek hatott, hogyhívatlan látogatója játszi könnyedséggel emelkedik fel guggoló pozíciójából, avisszabillenő eskogban egy pillanatra sem veszítve el egyensúlyát. éjből szőttköpenye alól fémes sziszegéssel siklott elő fegyvere – karom tán – s a roánaknem maradt több ideje szemlélődni. A penge villanva hasított torka felé.

Folyadék fröccsentaz éjalak ruhájára, miként a roa pozíciót váltva csapott tenyerével az eskogbagyűlt vízbe. A fantom villámgyors támadása szövetet hasított, majd fémescsilingeléssel siklott tova a kaotikus ruházat alatt rejtőző alkarvédő hidegvasán.

Az árnyalakmeghökkenve rántotta vissza fegyverét, hogy a magát távolabb lökő, az eskogperemébe kapaszkodó ezüstpókra sújthasson ismét. Az emberi teljesítőképességhatárát súroló támadás azonban újra célt tévesztett. A roa bő ujjasából tőröketrántott, s az utolsó pillanatban keresztbe téve őket, a feje felett változtattaártatlan szikrafelhővé a halálos támadást. A veszélyesen imbolygó eskogbantovábbra sem tudott talpra vergődni, így egy dühödt kiáltás kíséretében rúgottki az anyagtalanul kavargó éjalak felé, s bár igazán eltalálni nem tudta,taszított rajta annyit, hogy egy lélegzetvételnyi időt ismét nyerjen.

Kicsapott a ponyváttartó fapeckek irányába, s hagyta, hogy a szövet óvón hulljon kettejük közé. Aponyva sikoltva hasadt ketté az éjalak újabb támadása alatt, ám annyi időtnyert az ördögképűnek, hogy végre talpra kecmeregjen. Most először nézhetettszemtől szembe ellenfelével, ám nem nyugtatta meg, amit látott.

Az a valami azéjszaka szülöttje volt. Testét fekete tollakkal szegett köpeny takarta, melyetmintha még a hold fénye is került volna. Képébe omló csuklyáját kísértetiesenvonta körbe a félőn didergő lámpás zöld fénye, ám hiába erőlködött, képtelenvolt beférkőzni a csuklya alatt gomolygó sűrű feketeségbe.

– Mi a szar vagyte? – hangzott a roa döbbent költői kérdése, ám nem teketóriázott tovább.Tőreit ujjasába rejtve, két kézzel kapott az eskoghoz erősített evezőrúd után,s nagyot taszítva lökte el magát lábaival hajójától.

Az éjalakcsodálkozva figyelte, miként az ezüstpók a keskeny husángba kapaszkodva röppena háborgó víztömeg fölé. Az evezőrúd kipattant a tartóvasból, mely a csónakhozrögzítette, s a pók biztos távolban csobbant a hűvös tengervízbe. A fantom egypillanatra sajnálta, hogy ismét elvesztegette az értékes áldozatot, mellyelhosszú napok sikereit harcolhatta volna ki magának urai előtt, ám az alantosérzelem szinte azonnal tova is illant. Köpenye alá rejtette fegyverét, s némitétovázás után a partra vetette magát.

A felszínre bukkanóroa igyekezett lihegését magába fojtva levegőt nyelni, s elszántan tekintett atávolban derengő zöld lámpás irányában. Csak remélni merte, hogy ha az alakköveti is, jómaga jobb úszónak bizonyul nála. A sors kegyesnek bizonyult hozzá,s a hatalmas épületek közül előbukkanó hold fénye adta világosságbanmegbizonyosodhatott róla, egyedül maradt.

Az éjalak, mintvalami massza, folyva kúszott a csónak melletti épületek egyikének falán, hogyrút vízköpőinek társaságára lelve végre csatlakozzon lényegéhez.

A mindent elnyelőéjszak ához.

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódó anyagok:

Az elsőrészlet

Az előző részlet

Fórum: Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

 A Regény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

 

]]>