Jurassic Park III után újra itt vannak a dinoszauruszok. A hűhafaktor ugyan megnőtt, de a futás és a sikítás maradt a régi.
A Jurassic Park széria a második kedvenc franchise-om. Akik régebb óta ismernek, azok tudják, milyen voltam, amikor 1997-ben moziba került az Elveszett világ: Jurassic Park. Ennek ellenére az első részt először a videotékából kihozott VHS-en láttam, moziban csak 2013-ban, a húszéves, 3D-sített újra bemutatón volt alkalmam megtekinteni. Persze VHS ide vagy oda, azonnal megszerettem. Hát hogy a fenébe ne tettem volna, nyolc éves voltam.
És nem zavart az sem, hogy miután (talán most már bevallhatom ezt) lemásoltuk a kazettát, sötét és csíkos lett a kép. Sőt, bár azóta megvettem VHS-en, majd DVD-n és Blu-rayen, a film közben a mai napig felidéződik bennem az a rettenetes képminőség, és elfog az a gyermeki rácsodálkozás. Ugyanez az Elveszett világnál már nincs meg, holott az a kedvenc részem. Azt már moziban láttam először, aztán gyári VHS-en, s bár ahhoz is kötődnek kellemes emlékek, nem ugyanaz. Ami a Jurassic Park III-at illeti, nos, az érzés halványan sem volt meg, egyszerűen csak tetszett, hogy dinoszauruszok rohangásznak benne. De hát akkor már tizenhat voltam, és finoman fogalmazva, a film sem olyan jó.
Hogy mégis miért ezzel kezdem a kritikámat? Nos, azért, mert így súlya van annak, ha azt mondom: a Jurassic World előhozta belőlem azt a nyolcéves kisfiút. Amikor beültem a filmre, haverommal megegyeztünk, hogy nekünk már az is elég, hogy végre újra dinoszauruszokat láthatunk a moziban. Én magamban még állítottam egy kritériumot: legyen jobb, mint a harmadik rész.
Nos, ezt a nem túl magasra tett lécet a Jurassic World valahol a tízedik perc környékén ugrotta meg, toronymagasan. Amikor nyílik az ismert kapu, felcsendül John Williams klasszikusa, és mi ott találjuk magunkat az élő, lélegző, hihető és 3D-re rendezett parkban, nos, akkor már nem egy harmincéves, hanem egy nyolcéves nézte a székemben a filmet.
A Jurassic World szerkezetileg követi a sorozatra jellemző szerkezetet. A „hűha, aztán jön a futás és a sikítás” felállását csak annyiban újítja meg, hogy a futás és a sikítás már a hűhával párhuzamban elkezdődik. Ez hullámvasúttá teszi a mozit, mert egymást váltják az akciódús, néha hátborzongató jelenetek és az ámulatba ejtő, a parkot bemutató momentumok. Az egyik pillanatban Owen (Chris Pratt) menekül az Indominus rex elől, a következőben Gray (Ty Simpkins) és Zach (Nick Robinson) békésen száguldozik egy halom növényevő között. De mindez csak a film közepe, hiszen a szálak összefutnak, és végül már mindenki csak fut a dinoszauruszok elől.
Biztos vagyok benne, hogy ez a kettőség sokaknak nem fog bejönni, mert olyan hatása van, mintha a készítők nem tudták volna eldönteni, mi legyen a film. Horror, kaland vagy akciófilm? A Jurassic Park lassú, vagy a jelen korunk igényeihez jobban alkalmazkodó Jurassic Park III gyors mesélési formáját kövesse? A Jurassic Worldben ezek között hullámzik a sínpálya. Pedig Colin Trevorrow pontosan tudta, mit akar és azt is valósította meg. Egy szakértő rajongó áhítatával nyúlt a témához (remélem, J. J. Abrams hasonlóan tesz az Ébredő Erővel). A film minden rezdülésébe érezni, hogy Trevorrow nem csak a három filmet, de Michael Crichton két regényét is betéve ismeri.
Filmjét pedig ennek szellemében úgy építette fel, hogy az utolsó képkockáig beleilljen a Steven Spielberg és Crichton teremtette filmes univerzumba, miközben beemelt a könyvekből új dolgokat, tovább gondolta azokat, plusz hozzátette a magáét is. Például Claire (Bryce Dallas Howard) asszisztense, Zara (Katie McGrath), akit pesztrának jelölnek ki a gyerekek mellé, egyértelműen Ed Regys filmbeli megtestesülése. Hogy ő ki? Az Őslényparkban ő volt Hammond asszisztense, de nem csak munkájában, jellemében és sorsában is közös a két karakter. És ez csak egy példa. Már az megérdemelne egy külön cikket, hogy összeszedjük, mit honnan emelt át Trevorrow.
Persze a film nem csak egy rajongó kedvenc jeleneteinek gyűjteménye. Van bőséggel újdonság is, ami leginkább a parkban érhető tetten. Ez egy működő őslénypark, és bizony nem aprózzák el a bemutatását. Meglátogatunk látványosságokat a dinoszaurusz simogatótól a Mosasaurus showig, de bejárjuk az alkalmazottak területét is, így az új vezérlőt és a labort, valamint kitérőt teszünk a látogatóktól elzárt Velociraptor és Indominus kifutókhoz.
Apropó, hibrid Indominus rex és idomítható Velociraptorok. Valószínűleg ez a két pontja a filmnek, amin ha nem sikerül túljutni, akkor elégedetlenül távozunk a moziból. Az előző epizódok ezt a két témát nem igazán boncolták, de mint írtam, Trevorrow a könyveket is ismeri, és ezeket Crichton alapjaira építette fel. Ennél fogva a könyvek ismerete segíthet e két tényező könnyebb megemésztésében, bár szerintem a Jurassic Parkból visszatérő Henry Wu (BD Wong) tökéletesen megfelelő magyarázatot ad mindenre – illetve a korábbi filmekben is elhangzott annyi infó, hogy a dolog érthető és emészthető legyen. De ha mégsem, mind az idomítható Velociraptoroknak, mind az Indominus rex létjogosultságának szenteltem egy-egy cikket, ezek talán magyarázattal szolgálhatnak – na, ennyit az önreklámról.
A film egyik nagy erénye a sejtetés. Akárcsak az első részben a T-rexet, itt sem kapjuk az Indominust egyből meg. Kezdetben csak a sziluettjét látni a fák között, a szemét a levelek mögül kikandikálni. Később is csak a lábát, a pofája egy részét, a karját, a hasát és a farkát mutatják. Bár nem néztem az órámra, érzésem szerint úgy fél és egy óra között láthatjuk meg teljes eleven valójában. Ráadásul az információkat is fokozatosan adagolják róla. Ez nagyon hangulatossá teszi a jeleneteit, megalapozza félelmetes mivoltát. Az egyetlen dolog, ami ebbe belerondít, az az, hogy a trailerrel az egészet tönkre vágták, hiszen már rég megmutatták az I-rexet. Sajnos ezt finoman szólva is elcseszte a film marketing felelőse.
Viszont nagy taps azért, hogy az utolsó húsz percből semmit sem mutattak be, az kárpótol a másik fiaskóért. Nem spoilerezem el, legyen annyi elég, hogy a film utolsó szakaszában a fülemet leverte a vigyorom.
Mindezek mellett a Jurassic Worldben van néhány érdekes megoldás, például néha a Velociraptorok perspektívájából is láthatunk eseményeket. Emellett utalásokat találhatunk olyan filmekre, mint a Bolygó neve: Halál vagy a Cápa. Mindezen felül, a negyedik Jurassic-mozinak van egy nagyon finom öniróniája. Trevorrow egyaránt kiszól saját filmjére, a sorozatra és a közönségre, ami további hullámokat ad a vasút pályájának. Néha egyértelmű, néha épp csak érzékelhető, máskor meg simán félreérthető.
A látványról túl sokat nem szólnék, az egyszerűen pazar. A dinoszauruszok élethűek, függetlenül attól, hogy animatronikus bábok vagy éppen CGI jeleníti meg őket, ahogy azt az ILM-től már megszokhattuk. A zene telitalálat, Michael Giacchino már az utolsó két Star Trek moziban megcsillogtatta tehetségét, de most felülmúlta önmagát. Nagyszerűen ötvözte John Williams klasszikus dallamait saját szerzeményeivel.
A színészekkel sincsen különösebb gond, bár egyikük sem fog Oscar-díjat kapni munkájáért, de hát ez nem is olyan filmsorozat, ahol ez felmerülne. Chris Pratt remekül hozza Owen figuráját, ami kicsit olyan, mintha Star-Lordot keresztezték volna a Ragadozók (nem a Predators, hanem az 1996-os The Ghost and the Darkness) című filmből Michael Douglas karakterével. Bryce Dallas Howard szintén jól hozza a karót nyelt jégkirálynőt, ráadásul az ő karaktere mutat némi jellemfejlődést is. Szerencsére Claire unokaöccsei sem idegesítőek, sőt, Zach figurája az, aki igencsak unszimpatikus volt az elején, de a végére egész megkedveltem. Wu jelleméről többet megtudunk, Masrani kellemes csalódás volt és ő szolgálta a film egyik meglepetését, míg a Vincent D’Onofrio alakította Hoskins meg a kötelező, ámbátor bugyuta és ostoba emberi antagonista.
Egyik sem kiemelkedő figura, hátterük nem túl kidolgozott, de az eddigi Jurassic Park szereplők közül nem rínak ki. Szerethetjük, akiket szeretni lehet, utálhatjuk, akiket utálni lehet. Motivációik meg elférnek egy cetlin: a jók azért teszik, amit, mert ők a jók, a gonoszak meg azért, mert nekik meg pénz kell. És persze itt sem kímélnek meg a felesleges mellékszereplőtől, viszont pozitívum, hogy nem is akarják ránk erőltetni. Egész pontosan Owen társára, Barry-re (Omar Sy) gondolok. Trevorrow rájöhetett, hogy céltalan karakter, mert csak egy-két alkalommal bukkan fel, hogy ne csináljon semmit.
Van néhány felesleges sztori szál is, mint például a két gyerek szüleinek válópere, vagy Zach nőügyi gondja – gondolom, színesíteni akarták a karaktereket, de nem jött be. Pláne azért nem, mert Lex és Tim szintén azért ment el a rokonukhoz a Jurassic Parkba, mert a szüleik váltak. Jók az utalások, de azért néha átestek a paci túloldalára.
A Jurassic World minden hibája ellenére egy egész jól sikerült film. Nem tökéletes, és pláne nem olyan korszakalkotó, mint a Jurassic Park volt, de az nem is lehet, hiszen 2015-ben és nem 1993-ban készült, ráadásul a sorban a negyedik rész, nem az első. A Jurassic Park élvezi azt az előnyét, hogy egy olyan korban került a mozikba, amikor még nem jutott minden hétre egy látványos blockbuster, és a nosztalgia érzése elfeledteti velünk azokat a hibákat, amiket a negyedik résznek felróhatunk. A Jurassic World meg szenvedhet attól a hátránytól, hogy a nagy elődhöz fogják hasonlítani úton-útfélen. Ez van, ezen nem lehet segíteni.
Ettől független jó film, és ha hagyjuk, hogy magával ragadjon minket, hogy elvarázsoljon, ha sikerül újra gyerekké válni, akkor a nyár egyik legjobb mozis élményét nyújthatja. Nem okos film, nincsenek benne magvas gondolatok, de gyerekként nem is azokat szerettük. Gyerekként a dinoszauruszokat szerettük.
https://www.youtube.com/watch?v=Kjkx0JbE_fc]]>
Nosztalgikus hullámvasútra invitál a Jurassic World
