Anthony Ryan A vér éneke című regénye a 2014. év nagy fantasy sikere volt, írtunk is róla csupa szépet meg jót. A második kötet valamiért mégis egyszerűen a polcomra került, és érthetetlen módon egy éven keresztül várt a sorára. Talán mert A várúr vaskos regény (van vagy 900 oldal), de mint kiderül, úgy beszippantja az olvasót, hogy az észre sem veszi, és már az utolsó lapoknál jár, miközben nevek és helyszínek kavarognak a fejében. anthony_ryan_varur_egeszElőször egy kis ismétlés: a Hollóárnyék trilógia első kötetében megismertük Vaelin al Sornát, a harcost, akit a vér éneke vezérel, a Rendeket és az Egységes Királyság más figuráit. Az első rész egyfajta beavatástörténet volt, amelyben Vaelin felnőtté vált, és megtanulta használni a vér énekét. Egy ilyen felvezetés után A várúr magán hordozza a trilógiák második részének minden jellegzetességét, már csak azért is, mert a szerző eleve három kötetben gondolkodott, nem csak az anyagi siker láttán kezdett gyorsan folytatásokat írni. A várúr így cselekményében egy monumentális előjáték a harmadik részhez (már az is megjelent, A tűzkirálynő címmel).  A történet nagyon röviden összefoglalható: a Volári Birodalom lerohanja az Egységes Királyságot, amelyik kétségbeesett védekezésre kényszerül. A regény nagy részét egyetlen város ostroma teszi ki, és hogy a főhősök embereket, szövetségeseket próbálnak összeszedni az ellenálláshoz. Voltaképpen készülnek a mindent eldöntő nagy csatára, miközben felsejlik valami emberinél gonoszabb erő a háttérben. A várúr szerkezetileg az első regényhez hasonlóan a történetszálak, nézőpontok váltakozására épül. Míg az első kötetben két nézőpont volt, a történetíró Verniersé és Vaelin Al Sornáé, most négy (és fél) van. Vaelin visszatér, és az Északi végek parancsnokaként gyűjti össze a királyság erőt. Frentis testvér útja a rabszolgavermekből vezet egy kis ellenálló csapat élére. Lyrna, az újdonsült uralkodó húgaként utazó követ, amíg a volári támadás egészen másra nem kényszeríti. Új karakter a történetben Reva, egy harcos, akit Sötétkard Vaelin megölését kapja feladatul, de a regény legerősebb, legpozitívabb szereplőjévé válik a végére. Végül szinte mindenki Alltorban találkozik, és egyesül erőkkel indulhat a nagy csatába. A harmadik kötetben… A cselekmény jó részét az teszi ki, hogy a szereplők mennek A-ból B-be, de ez nem válik unalmassá. Egyrészt azért, mert jó módszer arra, hogy megismerjük az Egységes Királyság népeit, mint a lonakok, a Seordah Sil vagy a Meldenei-szigetek hajósai. Másfelől az első kötethez hasonlóan a karakterek nagyon erősek, és az erőviszonyok, kapcsolati rendszerek dinamikusan változnak. Külön öröm, hogy a regényben a nők nem csak csinoska dekorációk. A két önálló történetszálat kapó nő, Lyrna és Reva különböző módon, de ellenállhatatlan erőt képvisel. Reva harcosnő, akit az Atya áldása kísér, Lyrna igazi uralkodó, aki nem karddal harcol, hanem ésszel. De a világ és a csaták sorsa a regényben mindenhol a nők kezében van. Boszorkány, harcos, királynő, bölcs tanácsadó, irányító feleség, démoni csábító – mindegyik történetszál középpontjában ott áll a gyengébbiknek mondott nem egy alakja, ráadásul ők sokszor jobban megírt, élettelibb, plasztikusabb karakterek, mint a férfiak. Stílusában A várúr kicsit lazább, mint az első kötet volt, még humornak is van hely néhol, amely jól is jön kilencszáz oldalnyi vérontás mellett. De senki se számítson térdcsapkodós nevetésre, csak egy-egy mosolyra a fanyar megszólalások után. Amivel nehezen békélek meg, az a borító. Esztétikus, kékes-szürkés árnyalatú, egy tünde kastélyt idéző épülettel a háttérben, de mindez nem igazán kapcsolódik a regényhez, ami ennél – jobb szó híján – egyszerűen durvább. És van még valami, amit nem tudok szó nélkül hagyni: meglepő párhuzamok figyelhetőek meg A várúr és a Trónok harca között. Északi végek vannak, ahol becsületes, de öntörvényű népek élnek, mint a vadak a Falon túl. A Volári Birodalom rabszolgaságra épülő világa Mereenre hajaz az elit rabszolgahadseregével, a Meldenei-szigetek kalózainak Vas-szigetek felel meg… A mágiának a Hollóárnyék trilógiában ugyanúgy csak marginális szerepe van eddig, miközben a vallások nagy jelentőséggel bírnak. Ráadásul a királyságok, hűbérurak, árulások hasonlóan működnek, mint Westeroson… Persze mindez sok fantasy világra igaz lehet, talán csak így volt ennyire erős a párhuzam, hogy egyszerre olvastam a regényt, és néztem az sorozatot. Az meg kifejezetten pozitív, hogy az így kiprovokált Trónok harcával való összevetésben nálam A várúr nem marad alul, sőt egyes momentumaiban felülmúlja.]]>