Slussz kulcs klán borítóA Libri tavalyi megjelenése a Slusszkulcs klán, amely egy igen merész lépés a magyar piacon az igényes képregények (graphic novelek?) terén egy igen fiatal kiadótól. A szerző grafikus, a nevét talán a Tex & Mex kockák révén ismerhetjük a néhai Exitből, amiről nem állítanám, hogy emlékezetes dolog volt. Nincs ez így a mostani alkotásával, ezzel a száznyolcvan oldalas magnum opussal, amelyen hét éven keresztül dolgozott. Ezt a kötetet bizony újra és újra érdemes elővenni, beleszippantani az atmoszférájába, elveszni a kompozícióiban. A fülszöveg filmes hatást ígér, aminek némileg ellentmondanak a vaskos kontúrral kihúzott rajzok, az átmenetek nélküli, sokszor meglehetősen unalmas szürke árnyalatok. A stílus nem is ezekben a kézjegyekben rejlik, hanem a valóban moziszerű, aprólékos beállításokban, a képekben elmesélt történetekben. A figurák gesztusai, a mozgásuk, a testtartásuk mind rengeteget árulnak el a személyiségükről. Az olyan emlékezetes karaktereket, mint a dzsessz-zenész Eddie Lo-Mót senki sem onnan fogja megjegyezni, hogy az orra alatt búsong a családjáról, hanem mert rezignált arckifejezéssel pöccinti ki a csikket az ablakon. Mérföldekkel jobban működnek azok a részek, amelyek szavak nélkül beszélnek a szereplőkről, mint a fölösleges belső monológok. Egy jó történetbe persze elkélnek az üresjáratok is. Egy leleményes párbeszédnek meg lehet bocsátani, ha nem lendíti előre a cselekményt, de itt ezeknek híja van. Helyette kapunk étterem-tulajdonosnőt, aki egy oldalon keresztül bevásárol, egy másikon meg taxival fuvaroztatja magát sefüléből sefarkába. Kapunk az élethelyzetükön siránkozó, két lábon járó noir-toposzokat, akikhez semmit sem tesznek hozzá a belső monológjaik, ellenben minden mozzanatuk fejezeteket regél a jellemükről. Nemcsak a karakterek építésére, a cselekményvezetésre is jellemző itt-ott a céltalanság. Az egymástól függetlenül zajló szálak találkozása inkább esetleges, mint érdekesen spontán. Ahhoz túlságosan ötleteszerűek az odáig vezető események, hogy azt lehessen mondani, hogy tudatosan építkezik a végkifejlet felé a regény. Valamivel több ok-okozati viszonyrendszer jót tett volna a struktúrának. A dramaturgia mégis bámulatosan működik. Szép tempót diktál a füzet, olvastatja magát, és tudja, mikor kell ötösbe kapcsolni és nagy lendületet venni. A sebességet csak töri meg állandóan, hogy a széles képeken nem vezeti a szemet kellőképpen a szövegbuborékok elhelyezése. Felülről lefelé kéne olvasnod őket, de automatikusan balról jobbra kezded el, és a szöveg felénél jössz rá, hogy valami hiányzik. A finálé kellőképpen nagyszabású, hatásos (apró spoiler – itt egy kicsit sajnáltam, hogy a rajzokra amúgy jellemző aprólékosság a nagytotálokban elveszett, pedig igen kielégítő lett volna szemlélni a pusztítás nyomait). A lezárás alkalmaz némi deus ex machinával megbolondított szájbarágást, de annyira elvetemült módon teszi ezt, hogy muszáj voltam megbocsátani neki. Az epilógus az utolsó jelenetet leszámítva úgy kell, mint egy falat kenyér, mert különben néhány karakter csak lógna a levegőben. Igaz, az ő történetszálaikról ez sem tudja elfeledtetni, hogy erőltetett módon inkább azért kerültek be, hogy egy újabb műfaji jegy ki legyen pipálva. A Slusszkulcs klán bravúrosan kivitelezett, hangulatban, olajszagban és dohányfüstben fürdőző stílusgyakorlat. A cselekményére ráfért volna, ha egy sűrű fésűvel kiegyengetik, de minden hibája ellenére figyelemreméltó darab. Magasra teszi a lécet, csak akadjon bátor utód, aki követi a kijelölt utat. A képregénybe beleolvashatsz a Könyves blogon.]]>