Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois-féle Year’s Best kötetek megkésve jutnak el hozzám, és lehetetlenül vastagok, évről-évre vastagabbak. Annyira vastagok, hogy a novellák elemzése is hat részletben jelent meg az SFportálon [1]. Az év legjobbjai válogatások esetében a minőség – elvileg – garantált: megjelent novellák kötetbe szerkesztéséről van szó, két szűrőn is átmentek, szerkesztők két echelonja gondoskodott arról, hogy a legjobbak kerüljenek itt egymás mellé. Dozois ismételt szerkesztői Hugo és egyéb díjai garanciát kell, hogy adjanak arról, hogy adott kötet az évi termés javát kínálja. Más szempontból: nincs ésszerű ellenérv azzal szemben, hogy EZ a kortárs angolszász SF. A racionalitás tagadása az értékítéletben további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Ezért az antológia novelláinak ismertetői végén, és most a kötetet tartalomjegyzékében is jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán tájékozódás végett: az Irodalmi Térben a hat alatti pontszám gyenge (valójában hasznavehetetlen), a közepes írás 6-9 pontot ér, a 9 pontnál többet érő szöveget már jónak számítom, 15 fölött „remekműnek”, annak a fényében, hogy a maximális pontszám 17,25. Felmerülhet a kétség, hogy korrumpálhattam a saját magam által adott pontokat, kényemre-kedvemre, az elméleteim igazolására, azonban ha megnézed a részletes novellaértékeléseket és összeveted a pontszámokkal, meglepődve tapasztalhatod, hogy egyes leszólt novellák magas pontszámot, személyesen szeretettek kicsit kaptak – a novellák pontszámai alapján a köteten belül kialakult rangsor és ponthatárok közé sorolt írások jellemzői statisztikailag összevethetők (a statisztikát ábrákkal részletesen lásd itt). Nem lepődtem meg, hogy a novellák több mint fele átlagosnak vagy átlag alattinak bizonyult – régóta ez a számszerűen alá nem támasztott tapasztalatom: zsinórban a 2006-2007-2008-2009 Year’s Best válogatás ugyanezt mutatta. Az már inkább mellbevágó elsőre (elvégre az Év Legjobbjait látjuk), hogy remekmű csak egy akadt, Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban című kisregénye. Nyilvánvaló a szakadás az átlagos/átlag alatti és jó művek számában. Az ember valamilyen normálishoz közeli eloszlásra számítana, a két szélén kevés gyenge és még kevesebb kiváló írással, valahol középen szimmetrikus maximummal a középszerrel kitöltve. Ehelyett itt szakadékot találunk két púp között – a mennyiségi-minőségi átcsapás elmélet kiváló demonstrációjaként. Látszik, hogy milyen nehéz meghaladni a középszert – valami titkos többlet kell hozzá. Malcolm Caldwell szerint a tehetségnek egyszerűen csak tízezer órát el kell tölteni valamivel – jelen esetben írással –, hogy ilyesféle ugrás megtörténjen. Vegyük észre, hogy az ugrás nem automatikus, kell hozzá a belső potenciál, ami képessé tesz rá – jelen esetben az írói tehetség. A javuló minőségű középszerű írások száma ugyan monoton nő, de a minőségi ugrást csak kevesen képesek megtenni. Ez az ugrás is inkább valamiféle homályzónában (9-11 pont) ténfergés, hogy az igazán jó írások és remekművek efölött kristálytisztán és egyértelműen ugorjanak elő. Megfigyelhető, hogy a jóból remekmű előállása itt is ugrásszerű, de úgy tűnik nem a javuló minőségű írások számának egyszerű, monoton növekedése a kulcs, hanem az írói mesterség gyakorlása, a(z ön)fegyelem fokozódása. A cselekményvezetést elemezve már egy picinyke visszaemlékezést is a linearitás megtörésének vettem. A novelláknak jócskán több mint a fele nem a korszerű, nemlineáris cselekményvezetés szerint íródott. Az átlagos és átlag alatti írásokban erősen dominál a linearitás – nagyjából azt jelezve, hogy szerzőik még nem igazán magabiztos írók. Az átlagon fölüli művekben a nemlineáris cselekményvezetés jellemzőbb. Érdekes viszont, hogy a legjobbnak és legrosszabbnak ítélt írás egyaránt a korszerű szemléletet követi. Az írások döntő többsége egyetlen cselekményszállal operál, és ebből a szempontból nem sok különbség tapasztalható az átlagos/átlag alatti és a jónak mondható munkák között. Egészen ellentmondásos a legjobb és legrosszabb viszonya: a legjobb mű ebből a szempontból teljesen maradi, míg a legrosszabb használja az egész sokaságban a legtöbb szálat. A sokaság valamennyi darabja múlt időben íródott, nem mutatván semmi jelét modernista-posztmodern kísérletezésnek. Ebben a tekintetben az egész termés inkább XIX. századinak mondható. A teljes sokaságban nagyjából azonosan oszlik meg az E3 és E1 elbeszélésmód használata, bár az átlagos/átlag alatti darabokra inkább az E3 jellemzőbb. A kötet legjobbjai, és személy szerint a kedvenceim is E1-ben íródtak. Csak éppen például a Visnu a Macskacirkuszban narrátora egyáltalán nem törekedve a korszerűségre, a legklasszikusabb XIX. századi módon megszólítja az olvasót (hallgatót). Az írások érettségét leginkább az E1 használatának módja mutatja, amennyiben az író ezt az elbeszélésmódot választotta. E tekintetben szomorú a kép: az írók csaknem fele nem tartotta fontosnak, hogy indokát adja az elbeszélésmód választásának, hogy jelezze, nem egy őrült elme belső monológjáról van szó, hanem meséről, elbeszélésről, levélről etc. Megnyugtató viszont, hogy a legjobbak legalább nem követik el ezt a hibát. Az az elméletem, hogy a hibásan alkalmazott E1 a gyengébb írók (kezdők) attribútuma, itt megerősítést nyer, bár a jobb írások szerzőinek fele is ugyanazt a rossz gyakorlatot követi. Azt a kezdők körében megszokott butaságot – hála Istennek! – egyikük sem követte el, hogy a monologizáló elbeszélőt megölje az írás végén: ha ilyen írás került volna a kötetbe, teljes joggal mondhatnám, hogy az SF agyhalott. Ha a novellákban ábrázolt időtávlatokat tekintjük, a kép meglehetősen vegyes, de inkább konzervatív. Szem előtt tartva, hogy fantasztikus történetekről lévén szó, tetszőleges időtávlat szóba jöhetne, mégis csupán az írások harmada operál évezredes vagy hosszabb távlatokkal – a kép inkább konzervatív ebből a szempontból. Személyesen ennek örülök. A millió évek a hihetőségről szóló írói-olvasói közmegegyezés határait feszegetik – egyébként is, szerintem csupán Clarke nagyképűsége hozta ezt a szamárságot divatba (ő sem tudván mit kezdeni vele, természetesen), hogy írógenerációk kísérthető elméi millió évekkel licitáljanak egymásra. Ebben a kötetben is található több milliárd éves időtávlat, amely természetesen csalással operál. Jellemző, hogy a határ-feszegetés ellenére a közönség éppen ezt jutalmazta Hugóval 2010-ben, Peter Watts A sziget című, egyébként nagyon is átlagos írása. Látható, hogy a múltnak nincs nagy divatja, mindössze két írás merészkedik vissza a XIX. századba, egy pedig egyetlen epizód erejéig tízmillió évekkel visszább. Meglepett, hogy alternatív történelemmel, valósággal milyen kevés szerző operál. Kifejezetten örvendetesnek találom, hogy az írások meghatározó része a jelen, valamint a közel- és számba vehető jövő problémáival foglakozik – talán ilyesmi lenne a sci-fi dolga, ha van neki ilyesmije egyáltalán. Megdöbbentő, hogy a helyszínt illetően az angolszász szerzők személyes távlata mennyire nem terjed túl azon, amit az erkélyükről vagy teraszukról belátnak, esetleg a porcson ülve megkeresnek a Wikipédián. SF-ről lévén szó, természetes, hogy a helyszínek legalább harmadát a kozmoszba helyezzék – elvégre a csillagok az ablakból is látszanak. A Naprendszeren belül viszont azért léteznének helyek a Szaturnusz holdjain kívül is – de úgy látszik, ma eddig terjed a angolszász sci-fi látóköre. Ha viszont a Földön maradnak, még siralmasabb, és fantáziátlanabb a helyzet. A világtérkép az angolszász szerzők szerint az Egyesült Államokból (Alaszka nélkül), Nagy Britanniából [2] és Ázsia bizonyos részeiből áll – különös tekintettel Indiára. Kína, ahol a világ jövője érik, eszerint nem létezik és Európából csak Olaszország került elő, az is csupán Sterling mediterrán mániája okán. Oroszország, a Közel- és Közép-Kelet, Dél Amerika, Ausztrália, Afrika – az ördögnek sem kellenek. Az írások csaknem fele tartalmaz ugyan kifejezetten hosszú leíró részeket, de a harmaduk inkább karakter és/vagy cselekmény orientált, ötödük pedig kifejezetten megtalálta az egyensúlyt a leíró és epikai részek között – ez egyértelműen nem XIX. századi képet mutat. Az persze látszik, hogy az átlagos/átlag alatti írások inkább leíróak és az egyensúlyra törekvés inkább a jobb munkákra jellemző. A kötet összképe és részletei engem továbbra sem győznek meg az angolszász SF felsőbbrendűségéről, irodalmi korszerűségéről, és általában kimagaslóan jó minőségéről. Éppen ellenkezőleg, nagyon is konzervatív, inkább XIX. század felé hajló képet látok, döntően átlagos színvonalú írásokkal, azt, hogy az angolszász SF írók kevéssé hajlamosak az irodalmi kísérletezésre, újításra, új dolgok átvételére. Egyetlen írás, mely egyben a kötet leggyengébb, szinte értékelhetetlen darabja, Jo Walton Szökj más világokba tudományos fantasztikummal című kollázsa, próbál mindenestül posztmodern fogásokkal operálni. Nyilván a szerző tehetségét demonstrálja, hogy nem járt sikerrel, de egészében az, hogy az összkép konzervatív, nem annyira az írókat, inkább a közönségüket minősíti. A piacorientált irodalom nagyon is tisztában van azzal, hogy mi kell a fogyasztónak, és azt is szállítja neki. A 2007-es, 2008-as és 2009-es a kötet a címlapon így reklámozza önmagát: „Több mint 300 000 szónyi fantasztikus írás.” [3] Bár általában nem becsülöm sokra a tematikai ítéletalkotást, utolsóként mégis el kell mondani, mi is hiányzik a kötet írásainak zöméből: az ún. mondanivaló és az eredetiség. Mintha a szerzők többsége csak alibiből írna, mintha nem akarna maradandót, általános – ne féljünk a nagy szavaktól! –, vagy örökérvényűt alkotni [4]. Mintha az – általában nem túlságosan eredeti, sokszor izzadságszagú – ötlet lenne a puszta mondandójuk, írói készségeik pedig jobbára kimerülnek a klisés megoldásokban, az állandó „könnyebb út” választásában. Öltöztetgetik, dédelgetik, ajnározzák, fényezik az ötletecskéket, halmozzák a kliséket és frázisokat, csak éppen eközben a szakma alapjairól feledkeznek meg – és természetesen az olvasóról. Azt hiszem, ez leginkább a creative writing tanfolyamok elburjánzásának „köszönhető”. Mondjuk már ki végre: nem mindenki író, aki kész receptek alapján, patikamérlegen kimért szavakat tetszetős elrendezésben képes papírra vetni! Az a scriptor. Az írások döntő többsége nem ad társadalomrajzot vagy kritikát, valamiféle reflexiót a jelenre a vagy a jövőre. Amelyik pedig ilyesmit tesz, megmarad a ténymegállapításnál, a rögzítésnél, mint egy biztosítási kárbecslő – megoldást még a hőseiken keresztül sem adnak, ajánlanak, jeleznek. Szomorú azt hinni, hogy talán nincsenek is megoldásaik egyáltalán, talán nem is gondolkodtak el megoldási lehetőségeken. A nem űroperett novellák hangulata, világképe végeredményben olyan sötét, olyan pesszimista, az emberiségnek csupán a sötét és szürke oldalát látó és láttató, hogy az olvasónak kedve lenne a kardjába dőlni. A karakterek ehhez illően hidegek, sterilek, érzés nélküliek. Sokan ahhoz az egyszerű fogáshoz folyamodnak, hogy mindenestül megszabadulnak az emberiségtől, hogy társadalmi kérdésekkel, összefüggésekkel ne kelljen foglakozniuk. A kamaradarab világa előnyös, mert a mesterséges, élettelen, papírkarakterek álságossága kisebb eséllyel lepleződik le. Azokkal az írásokkal a legkevesebb a baj, amelyek pusztán szórakoztatni akarnak, mint a kötet űroperettjei – legalább valamilyen örök emberi érzéseket, motívumokat, helyeztek a középpontba és szólaltattak meg, mint a szeretet, a szerelem, az igazságérzet, vagy a bosszú… Csak „Szó, szó szó…” Több mint háromszázezer. Jegyzetek: [1] Szélesi nagy nyilvánosság előtt, az Írószövetségben, hülyézett le burkoltan, amikor némi éllel a hangjában megjegyezte, hogy képes voltam nyolcvanezer karaktert írni a kötetről. Igaza volt, ablakon kiszórt idő: nagyjából ekkora kisregényeket szoktam írni. De nem lehetett kevesebbet. Nem érte volna meg. Egyébként ezzel az összefoglalóval az egész közelebb van a százezerhez. [2] Aki ismeri a kortárs nem zsáner amerikai vagy angol irodalmat, tudja, hogy ott sincsen másképpen. McCarthy, Ellis, Irwin, Palaniuk, Wharton, Proulx, etc. jóformán csak a szomszéd megyéről írnak. (A lektűrszerzők sokkal rugalmasabbak: Crichton, Clawell, Clancy Ludlum, vagy éppen McDonald ebben a kötetben, a világ sok sarkába elviszi az olvasót.) [3] 1992-ben még „csak” 250 000 volt. [4] Bármennyire elavultnak is hat egyesek szemében az Alapítvány trilógia, a szöveget újabb és újabb generációk fedezik föl maguknak – és élvezik.]]>