Tipikusan az a film, amit lehet szeretni azért, ami, és lehet nem-szeretni azért, ami. Két dolgot azonban mindenképp el kell ismerni: semmi köze a történelemhez és látványban egyedülálló. A 300 egy remekül felépített kétórás videoklip, remek ritmussal és képekkel, élvezhet? mindenkinek, aki szereti a képregényeket és/vagy a vért. Természetesen mindkettőt mérhetetlen mennyiségben. Nem hiszem, hogy felénk bármelyik szereplőt (Gerald Butler, Lena Headey, David Wenham, Dominic West, Rodrigo Santoro…) jól ismerné az átlag mozinéző, vagy annyira közszájon forogna a görög-perzsa háborúk története, illetve a görög városállamok katonáinak h?siessége, hogy azonnal rákattanjon a sztorira a filmkedvelő közönség. A moziba leginkább a netre felkerült trailerek és Frank Miller neve vonzza be majd a rajongókat. Bizalmat szavazni ezek alapján talán hiba lenne (nem egyszer a trailer jobb, mint a moziba kerülő egész estés film), ám a 300 tényleg egy egyedi alkotás, amely leginkább a történelmi fantasy címkét viselhetné magán, de ne címkézzünk, mert bármely besorolással melléfognánk. A Leonidász vezette 300 spártai története az igazi legendák közé tartozik. A 60-as, 70-es években a nagykosztümös filmnek divatja volt, ha akkor talán Liz Taylorral és Richard Burtonnel elkészítenek egy ilyen témájú történelmi filmet, akkor még emlékeznénk rá (Rudolph Maté 1962-es alkotására kevéssé emlékezünk). De a technika fejlődése és a képregények határtalan szeretete a 21. század elején szintén a filmes partokra vetette a témát, így aztán Zack Snyder neki is láthatott a megfilmesítésnek. Frank Millernek világszerte nagy a rajongótábora. Utóbb eljött az idő, hogy itthon is az legyen, ezt egyszerre hozták el a Miller-képregényekből készített filmek és a hazai képregénykultúra fellendülése. (A film hazai bemutatójára a képregény is megjelent a Képes Kiadó gondozásában.) Miller képregénye tökéletes alap volt a filmhez – ez meg is látszik a 300-on, mind jó és mind rossz értelemben. Képregényfilmet kapunk, melyben a látványvilág erőteljesebben dominál a sztori fordulatainál, a szereplők karaktere pedig semmiképpen sem idéz fel összetett drámai jellemeket. Egy a cél, és nincs más út: csak előre. A dramaturgia is alárendelődik a képi világnak. Így a csatajelenetek a legdominánsabbak: a kissé elmosódott fény-árnyék játék, a leveg?ben megdermed? vércseppek, lelassuló és megálló képek, körbejárt sebek, premierben mutatott torzók adják a hatásvadász szándék alapját. Mindig új és új szörnyetegek lépnek elő a homályból, hullahegyek épülnek fel, és persze míg Leonidász és serege egyszerű testiségében férfias, addig Xerxész eléggé metroszexuális, katonái leginkább rondák, Ephialtész – az áruló görög – meg leginkább Quasimodo bátyjának tűnhet. Aki rossz, még ronda is, nem veri őket eléggé sors. Viszont a spártaiak!… De végül is, ha túllépünk azon, hogy a hullák és szörnyek mennyisége néha böfögtetően töményre sikeredett, és elássuk mélyre a színészi játékról alkotott elképzeléseinket, akkor élvezhetjük a gyönyör?en festett jelenetek ritmizált sorrendjét. A 300 a látványról szól, és nem is akármilyen eszközzökkel. A látványról és nem a h?siességről, mert a legendákban bizony kevéssé néznek ki így a hősök – az önfeláldozásnak ritkán van köze a pózőrséghez. Így aztán – habár Leonidász király a Miller-változatban szeretné, ha a világ emlékezne rá – nem biztos, hogyha feltámadna, nagyon örülne ennek a feldolgozásnak. De ezt már csak a sz?rszálhasogatás mondatja velem.

Kapcsolódó anyagok:
Hamarosan a mozikban: 300 – http://www.sfportal.hu/content/view/2478/320/
Amit a 300-ról tudni lehet – http://www.sfportal.hu/content/view/2499/146/]]>