Felfokozott várakozás előzte meg Zack Snyder moziját. Hasonlót már láttunk, ilyet azonban még biztos nem, legalábbis ezt állította a trailer, a plakát, a producerek, és a rendező. Aztán a múlt héten megérkezett a film, és a kritikusok elkezdtek epét hányni, ami bizony igen csak elvette a kedvem a megtekintésétől. Egészen addig, mígnem kiderült, hogy alig akad olyan kolléga, aki ne ütné az Álomháborút (Sucker Punch).
film hőse Babydoll, akit mostohaapja elmegyógyintézetbe zárat, hogy rátehesse kezét felesége tekintélyes vagyonára. Így a valóságban (?) csupán pár percet töltünk, utána egy hagymázas, zavaros álom ránt minket a mélybe, ahol Babydoll és néhány örökjegyes bentlakó – Sweet Pea, Rocket, Amber és Blondie; mind kívánatos, tüzes szépség – elhatározzák, megszöknek az intézetből, mielőtt a lányon lobotómiát hajtanának végre.
A kijutáshoz azonban különféle tárgyakra lesz szükségük, amiket látványosabbnál, látványosabb módozatokon kell megszerezniük, legyen szó középkori szamuráj dojóról, első világháborús csatatérről, netán Mordor hegyeit idéző kilátásról. Egyszerűen hihetetlen hová tudták ezt a filmet fokozni, az ember másra sem vágyik, minthogy egyre többet lásson.
Mindeközben olyan fényképezésnek, operatőri bravúrnak lehetünk szemtanúi, amit bizony tanítani fognak még egyszer. A szűrés, a színek használata, a különböző kameramozgások, és a trükkök – lassítás, forgás, képek egymásba úsztatása, stb. – mintha csak azért születtek volna, hogy lehetetlen helyzeteket meséljenek el. Különösen ezért érthetetlen, hogy azok, akik tavaly az Eredetre azt mondták, túl szürke álmokkal operál, most ezen filmben a túlzásba vitt harsányságot kérik számon. Persze, aki kellő mennyiségű rajzfilmen, képregényen, vagy videojátékon szocializálódott, vagy aki kicsit merészebb álmokkal álmodik, mindezt könnyebben be tudja fogadni.
A lányok ennivalóak, szexik, dögösek, és iszonyatosan jól áll a kezükben minden gyilkoló szerszám, bár a prímet Emily Browning és Abbie Cornish viszi. Mindenki, még a gonosz doktornő is igen jól domborít, s a lányok ruhái is kellően szellősek ott, ahol kell. A férfi szereplők legtöbbje a végletekig elrajzolt, már-már kellemetlen, s egyértelműen a nők ellenségei.
Sajnos a film mégsem tökéletes, ezt pedig egyértelműen annak köszönheti, hogy a kerettörténet, amelyben az akcióparádék helyet foglalnak teljesen felesleges, erőltetett és töltelék. Ezekben pillanatokban a szereplők többnyire értelmetlenségeket beszélnek: ebben élen jár Scott Glenn „bölcselője” aki egyfajta irányítója is a csajkommandónak. Bár elképzelhető az is, hogy szánt szándékkal mond hasznavehetetlen „tanácsokat”, mintegy paródiaként.
Szerencsére azonban meglepően kevés szöveg található a filmben, sokkal inkább dominálnak a zenék, ami az idei év legerősebb albuma eddig, és nagyon durván megalapozza az őrült elme vallomásait. Olyan számokat hallhatunk, mint a Sweet Dreams, vagy a White Rabbit, s mindezt igen egyedi hangszerelésben.
Snyder szerencsére mert szembemenni az árral, de az erkölcsi megdicsőülés azzal is jár, hogy kevesen tudnak ráhangolódni, ami egyet jelent az anyagi buktával. Sajnos ez minden film osztályrésze, amely messze megelőzi korát. Véleményem szerint az Álomháború minimum 2020-ból jött, de az is lehet még későbbről. Úgyhogy mielőtt beülsz a székedre, légy kíváncsi arra is, amit a film mondani akar, s ne csak arra, amit te várnál tőle.
Sucker Punch (amerikai, 2011, 120 perc) forgalmazza: Intercom rendezte: Zack Snyder forgatókönyv: Steve Shibuya, Zack Snyder szereplők: Emily Browning, Jena Malone, Vanessa Hudgens, Jamie Chung Pontszám: 10/9
Scal
]]>
