Nagy nemzedék nagy képviselője távozott a napokban, követve csak néhány nappal korábban elhunyt feleségét, Varga Edit színművésznőt. Egy-két nemzedék biztosan ismeri ifjúsági regényeit, Az ágasvári csatát, A Hóvirág másodkormányosa jelenti címűt; legtöbbünk gyermekként vagy felnőttként olvasta az Időtojást. És ott a kesernyés-komor regény a magányosságról, Az utolsó ember, ami sci-fi munkásságának kétségtelenül a legjobbja. De magát az írót kevesen ismerték. Most, halála után az internetet ellepték könyveinek borítói: ám fényképet róla nem találunk. Szavakkal próbálok meg róla portrét rajzolni. Munkában telt az élete, újságíróként-íróként, utóbb dokumentumkutatóként betöltötte a napjait az írás. Ám egész személyiségét az élet kívánsága és szeretete határozta meg. Rá tudott csodálkozni a nagyvilágra (utazásai emlékeit idős korában is élénken őrizte), nagy élvezettel tudott írni az élet kisebb-nagyobb örömeiről. Igazi szerelme és szenvedélye a mikrovilág volt, az emberi lélek, és benne a nő, számára a végeérhetetlen csoda, logikátlan logikájával, megérthetetlen vonzerejével. Gyönyörű, vonzó, veszélyes és végzetes női alakokat mintázott meg kiadott és kiadatlan regényeiben. (Gondoljatok csak rá, egy igazán vonzó nő mellett még a számítógépről is kiderült, hogy hímnemű!) Hallatlanul nagy és széles műveltségét nem villogtatta olcsó fogásokkal, de ha írt, kiviláglott a soraiból. Minden író közül, akit ismerek, ő tudta legjobban utánozni más korok írásstílusát: nemcsak a szavak és mondatok, hanem a gondolkodásmód szintjén is. Utolsó éveiben, 2005-ben készítette el A lélek halhatatlansága címmel Csokonairól szóló regényét, a felvilágosodás és Csokonai stílusának törés nélküli hangnemében, de írt a 19. század második fele (A romantika alkonya) és a spanyol arany évszázad modorában is. Nagyra becsülte az emberi elme teremtő lehetőségeit, de világszemléletének alapja az irónia volt az egyes ember, az emberi gyöngeségek iránt. Nem hitt semmi transzcendenciában, patetikus fogalmakban, intézményesített gondolatrendszerekben, de bízott a gyönge és esendő ember világot megtartó erejében. Ugyancsak idős volt már, amikor elérkezett az informatika forradalma, de megtanult a számítógéppel bánni, utolsó évtizedében megkísérelte számítógépre átírni korábbi műveit, s az újakat már eleve azon készítette. Tovább tartott ki alkotó energiája, mint a publikálás után járás fáradalmait elviselő fizikai ereje, így számos munkája vár még kiadásra, legfőképpen az életműve sajátos csúcsának is tekinthető Időzavar, amelyben annyi kedves témája és hangja összegződik: az időutazások játékos csavarja, a stílusutánzat szellemessége, az ókori (és biblikus) kultúrához való fölényesen magabiztos és egyben ironikus viszony. Temetésén a saját szavaival – hangfelvételről – búcsúzott a hátramaradottaktól, a rá jellemző, pátosz és póz nélküli hangon. A halottnak, mondta, már semmije sincs: „még az emléke sem az övé. Hanem a tiétek.” Ha egyáltalán van, ami vigasztal a gyász napjaiban, akkor az éppen ez: hogy az emléke a miénk. A személyiségéből áradó életszeretet fennmarad, mert művei megőrzik.
BOGÁTI PÉTER 1921. december 15. – 2012. október 17.
Írta: S. Sárdi Margit
]]>