42 évvel ezelőtt egy írói szimpóziumon feltettek tizenegy kérdést hivatásos amerikai SF-íróknak és szerkesztőknek. A kérdéseket és Philip K. Dick válaszait megtaláljuk az Agave kiadó Csúszkáló valóságok című kötetében – mi most ezt a kiadó engedélyével közzétesszük az SFportal.hu oldalain. Emellett azonban megkérdeztünk három magyar SF-írót és szerkesztőt, illetve feltettük nekik ugyanezeket a kérdéseket. Mint térben, mind időben messze vagyunk már 1969-től, mégis – úgy véljük – érdemes volt ezt a kísérletet elvégeznünk. A válaszaikat a következő három nap olvashatjátok majd.
1. kérdés: Milyen okkal vagy okokkal tudná magyarázni, hogy a többi irodalmi műfajjal szemben a science-fictiont részesíti előnyben?
Az SF közönségét nem bénították meg a középosztályban uralkodó előítéletek, és fogékony az igazán új ötletekre. A stílus ebben a közegben kevésbé hangsúlyos, inkább a tartalom számít – és ez a normális. Férfiműfaj, így nem elvárás a happy end, szemben a fikció más, nők uralta területeivel. A sci-fi a komoly irodalom azon kevés zsánere közé tartozik, ahol a humor nagyon fontos szerephez jut (ez gazdagabbá, teljesebbé is teszi, hasonlóan Shakespeare életművéhez). Lévén a science-fiction a nyugati világ által ismert műfajok egyik legrégebbi képviselője, megtestesülnek benne azok az ősi, kollektív és nagy horderejű álmok, eszmék és törekvések, amelyek a gondolkodó embert jellemzik. Lényegében az SF a fikció legnagyobb területet átívelő zsánere; lehetővé teszi a legkülönfélébb és legösszetettebb gondolatok megfogalmazását; semmilyen ötlet-fajtát nem vet le magáról, ezen a közegen belül minden elképzelhető.
2. kérdés: Ön szerint mivel igazolható a sci-fi létjogosultsága, mi a legfőbb értéke?
Hogy fikciós formában olyan új ötletek átadására képes, amelyek egyelőre túl bonyolultak vagy elnagyoltak ahhoz, hogy tudományos tényként terjesszék őket elő (pl. a pszionika). Továbbá meg tud fogalmazni olyan ötleteket is, amelyeket se most, se később nem lehet igazolni tudományos módszerekkel, de ettől még lenyűgöző elképzelések – vagyis egy lehetséges, alternatív tudományos rendszerhez járulnak hozzá. Ezek mellett olyan világképeket képes közvetíteni, amelyekben ugyan nem tudunk „hinni”, de ettől még érdekesek számunkra (ahogy például a középkori világfelfogás is izgalmas, de egész egyszerűen nem tudjuk manapság „igaz”-nak elfogadni). Az SF az éppen megfogalmazott világkép mellett sokféle „mi lenne, ha”-típusú ötlettel is szolgálhat. Ezek birtokában pedig egyre rugalmasabb gondolkodásra lehetünk képesek: számos alternatív nézőpontot fogadhatunk el, amelyeket a sajátunkkal egyenrangúnak tekinthetünk.
3. kérdés: Hogyan ítéli meg a sci-fi és a „fősodorbeli” irodalom viszonyát?
Az SF nem tudja feltárni az emberek közötti kapcsolatok mélységeit, és ez nagy hiányossága; ha viszont tisztán intellektuális szempontból közelítünk hozzá, láthatjuk, mennyi eredeti elképzelést, ötletet tartalmaz, és ebben a tekintetben felülmúlja a fősodorbeli vagy az úgynevezett minőségi irodalmat. Továbbá (ezen felül) nem feltétlenül kell ragaszkodnia magához a stílushoz, a tartalmat tekintve rengeteg lehetőség áll előtte. Igaz, az SF (Bradburyt kivéve) fiatalabb, optimistább embereknek szól, akiket még nem nyomorított meg az élet, míg a minőségi irodalom hajlamos inkább – jogosan – a legyőzöttekkel foglalkozni, akik már túl vannak az első virágzásukon… a fősodor tehát érettebb a sci-finél. Sajnos.
4. kérdés: Mit gondol, a rajongói összejöveteleken, konferenciákon való részvétel, a kapcsolattartás a magazinokkal segíti vagy akadályozza a leendő írókat?
Segíti, de csodát ne várjon senki. Az jobb lenne, ha a rajongók hagynák, hadd beszéljen a szerző, ahelyett, hogy próbálják terelgetni. Az író dolga az, hogy meséljen; nem szabad hallgatót csinálni belőle. Az SF-szerzők ötletei mindenesetre nem a rajongóktól származnak, legalábbis biztosan nem ennek a műfajnak a kedvelőitől, hanem – ideális esetben – a való világból, különösen a messzi partokról. Szóval bárhonnan, csak nem az SF-rajongóktól.
5. kérdés: Milyen forrásokat javasolna a kezdő íróknak, amikből esetleg az Ön tapasztalata szerint ötleteket lehet meríteni sci-fi történetekhez?
Olyan folyóiratokat, amelyek a klinikai pszichológia legfrissebb kutatási eredményeivel foglalkoznak, különös tekintettel az európai egzisztencialista analitikus iskola munkáira. Olvassanak C. G. Jungot. Keleti írásokat, mint a zen buddhizmus, a taoizmus tanai stb. Igazi, tekintélyes – nem kommersz – történelmi regényeket (mint például a The Brutal Friendship)1. Középkori munkákat, főleg azokat, amelyek különböző mesterségekről szólnak, mint például az üvegfújás; de hasznosak lehetnek még a tudományos, illetve vallási tárgyú és az alkímiával foglalkozó írások is. Görög filozófia, római irodalom minden mennyiségben. Perzsa vallásos szövegek. Reneszánsz művészetelméleti tanulmányok. Német drámaírók művei a romantika korszakáról.
6. kérdés: Ön szerint egy kezdő sci-fi író novellák vagy inkább regények írására koncentráljon?
Először írjon novellákat, hogy elsajátítsa ezt az egyszerűbb formát. Aztán nagyon lassan kezdjen el hosszabb szövegekkel dolgozni, jusson el mondjuk huszonötezer szóig. Végül próbálja ki magát egy igazi (vagyis olyan hatvanezer szavas) regénnyel; a szerkezetet lehetőleg egy szeretett író valamelyik könyvéből vegye át. Én például az A. E. van Vogt által használt struktúra szerint építettem fel az első regényeimet. Később, amikor már magabiztosabb voltam, eltértem ettől. Vigyázzunk azonban, oda kell figyelni, hogy olyan írót válasszunk, aki mestere a regényformának (Ray Bradbury például nem tartozik ide).
7. kérdés: Milyen tanácsokat tudna adni egy kezdő írónak a „valóságos” karakterek megteremtésével és a hiteles párbeszédek írásával kapcsolatban?
Olvasson modern, „minőségi” irodalmat, főleg Algren, Styron, Herb Gold novelláit, az úgynevezett „új iskola” szerzőit. Aztán ott vannak a harmincas évek remek baloldali írói, mint Dos Passos és Richard Wright, de érdemes visszamenni egészen Dreiserig és Hawthorne-ig – próbáljon amerikai írókat választani (a fentiek mellett persze még Hemingwayt és Gertrude Steint), mert hiteles párbeszédeket leginkább az ő írásaikban találni. A francia realista szerzőktől, mint például Flaubert, a cselekménybonyolítást és a karakterformálást tanulja el; Proustot meg a hasonlóan énközpontú szerzőket viszont messzire kerülje. És persze mélyedjen el James Joyce írásaiban; tőle olvashat bármit, a korai novelláitól a Finnegan ébredéséig.
8. kérdés: Mit gondol, egy hatásos regénynek feltétele az üzenet vagy a morális tanítás?
Egyáltalán nem! Az, hogy a regénynek üzenetre vagy morális tanításra van szüksége, burzsoá elképzelés. Az arisztokrácia fénykorában felismerték, hogy a művészetnek nem feltétlenül kell nevelnie vagy jobb emberré tennie a befogadót; sikeres lehet akkor is, ha egyszerűen csak szórakoztatni akar. Soha nem szabad lenéznünk a szórakoztatást. Mozart vonósnégyesei sem tanítanak semmire, és mutassa meg nekem valaki, hol a morál, az üzenet mondjuk Beethoven késői korszakában. A zene tisztán önmaga, és az irodalom is lehet ilyen; fokozatosan megtisztul, ahogyan ledobja magáról a közönség tanításának, nevelésének szándékát. Az író morális szempontból egyébként sem magasabb rendű a közönségénél – sőt, gyakran épp ellenkezőleg. Egyáltalán, milyen morált taníthatna nekik? Ő csak az ötleteit tudja felajánlani az olvasóknak.
9. kérdés: Ön szerint az egyes szövegek vizsgálatából milyen mértékben vezethető le a szerző álláspontja a politikát, a vallást vagy a morális kérdéseket illetően?
Ha egy jó íróról beszélünk, akkor semmilyen mértékben. Csak egy rossz író fogalmazza bele a személyes elképzeléseit a történeteibe. Persze mindig elképzelhető, hogy egy „tanító célzatú” munka egyben jó írás is, bár pillanatnyilag egy ilyen se jut eszembe (ott van Ray Bradbury. Kizárt, hogy a történeteiből ki tudjuk olvasni a személyes elképzeléseit; a szerző ebben az esetben teljesen eltűnik, hogy átadja magát a mesének. És ennek így is kell lennie.). Az irodalomkritika egyik komoly problémája, hogy néha megpróbálja levezetni az író egyéni nézeteit a szövegeiből; Freud például újra meg újra elköveti ezt a csúnya hibát. Egy tehetséges író bármilyen nézőpontot magáévá tehet, amire a karaktereinek szüksége van az aktuális történetben; ez a képesség, hogy függetleníteni tudja a munkáját a saját előítéleteitől, jelzi a szakmai tudását.
10. kérdés: Azokban az években, amikor még tanulta a szakmát, melyik író volt a legnagyobb hatással Önre? Továbbá milyen más tényezők, mint a családi háttér, oktatás stb. befolyásolták az írásban?
Van Vogt volt rám a legnagyobb hatással, illetve Tony Boucher (mármint a kritikai észrevételei, nem az írásai). Aztán komolyan érdeklődtem a Tokiói Egyetem francia tanszékének japán regényírói után, akik a második világháború után dolgoztak. Sokat foglalkoztam a pszichoanalízissel és a drogokkal. Illetve a „tudatfolyam”-típusú írással, például James Joyce műveivel. Ezeken kívül fontos hatás volt még – bár egy leendő írónak se ajánlom – a saját „idegösszeroppanásom”, amit először tizenkilenc évesen éltem át, majd huszonnégy és harminchárom éves koromban újra. Egy ilyesfajta szenvedésélmény nagyban befolyásolja az ember szemléletmódját, más kérdés, hogy ez esetben a saját, egyéni jólétünk a tét; lehet, hogy ettől valaki jobb író lesz, de túl nagy az ár.
11. kérdés: Ön szerint mi a kortárs sci-fi legnagyobb gyengesége?
Az, hogy képtelen feltárni a nemek közti finom, összetett viszonyrendszert. A férfiak a nőkkel való kapcsolataikban néha a legrohadtabb helyzetekbe sodorják magukat, és az SF semmibe veszi – vagy nem tudja feldolgozni – a felnőtt életnek ezt az alapvető részét. A sci-fi tehát megmarad a kamasz-szinten, így többé-kevésbé ennek a közönségnek fog szólni. Ha a műfaj megkísérelné feltárni a férfi-nő viszonyt, akkor sem veszítené el ezeket az olvasókat, mert egyszer ők is felnőnek. A sci-finek meg kéne már tanulnia továbblépni, vagy mindig is visszamaradott lesz; most legalábbis az. A Gépzongora című regény kivétel, ajánlom is, hogy minden SF-rajongó és leendő író újra meg újra tanulmányozza ezt a fantasztikus könyvet, ami kimondottan a főhős és a feleség kapcsolatával foglalkozik.
1 F. W. Deakin könyve, teljes címén Brutal Friendship: Mussolini, Hitler, and the Fall of Italian Fascism („Brutális barátság: Mussolini, Hitler, és az olasz fasizmus bukása”), melyben a szerző hiteles dokumentumok alapján írta meg a két despota kapcsolatát. (A szerk.)]]>
