Bevallom, az utóbbi időben többször neveztem a magyar sci-fit élőhalottnak és egyebeknek is, amely megnyilvánulásaimért rendre kaptam a megrovásokat, néha olyanoktól is, akik észrevehetően nem értették, mit mondok. Az utóbbi hetekben aztán a hazai SF-t más irányokból is támadások érték – vagy legalábbis olyan a témával kapcsolatos megszólalások, amiket a sci-fi önjelölt és harcos védelmezői támadásnak értékeltek, valószínűleg főként azért, hogy hangjukat hallathassák… De kell-e, van-e értelme megvédeni a sci-fit; végeérhetetlen vitákba keveredni mindenféle látszatproblémákon, ha már az arra hivatottak semmit nem tudnak tenni a műfajért? Mert a magyar SF életből (és nem egy-egy kivételesen jól sikerült irodalmi alkotásról beszélek) hiányzik a megújulás, a haladás képessége: minden utánérzés csupán, egy valaha élő dolog kínos utánzata. Így van ez akkor is, ha eme vergődésnek első pillantásra tetszetős mozzanatai is akadnak: események, pályázatok vagy éppen egykori alkotókról elnevezett díjak. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy a felszín alatt ekkor is csupán kínos erőlködést találunk… Júliusban idén is megrendezték a HungaroCont, miközben a könyvszakma hivatalos folyóirata kiemelten foglalkozott a sci-fivel; ez a két tény örömmel tölthetné el a rajongókat. Ám aztán (jókora késéssel) megkaptuk a hírt, hogy elhunyt dr. Horváth Sándor, a VÉGA Egyesület, a nyolcvanas években működő hazai SF-mozgalom egyik alapítója, aki a tavalyi Conon még maga emlékezett régi társaira, Trethon Juditra és Preyer Hugóra. És persze Zsoldos Péterre. Mi említhetjük még Kuczka Pétert is, aki szintén már vagy tíz éve nincs közöttünk. És szólnunk kell a régi Galaktika magazin másik főmunkatársáról, Szentmihályi Szabó Péterről, aki régóta nem publikál sci-fit, akárcsak a VÉGA egy másik alapítója, Szatmári Jenő István. Ők ketten ma is aktívak, ám a műfajtól messzire távolodtak. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy (néhány társukkal együtt) ezek az emberek rakták le a mai magyar SF alapjait. Közülük az írók nemcsak írtak, hanem antológiákat szerkesztettek társaik munkáiból, a szervezők pedig igyekeztek összefogni a rajongókat, sokszor egymás ellenében is – de ezt most inkább hagyjuk. A lényeg, hogy munkájuk eredményeként a magyar sci-fi változott, pezsgett, mozgolódott, vagyis élt. Akkoriban voltak díjak (szemben a mai egy díjjal) és igen, akkoriban sem értett egyet mindenki a díjakat odaítélő zsűrikkel. Olyannyira, hogy az elégedetlen rajongók megalapították és kiosztották a Pléh Meteor-díjat az Arany Meteor– és a Galaktika-díjak mintájára. Sőt, ha valaki ezek után is elégedetlen volt, megírhatta a véleményét valamelyik fanzinba. Ma már nincsenek fanzinok, kivéve az AVANA Arcképcsarnokot, amely a VÉGA utódjának nevezhető egyesület kiadványa, ám ahogyan az egyesület sem képes összefogni a rajongókat a maga nagyjából 20 fős létszámával, úgy a fanzin sem teljesíti be hivatását. Ez utóbbi ugyanis nem elsősorban az amatőr alkotók számára biztosít fórumot, ami pedig egy ilyen jellegű kiadvány célja és feladata lehetne. Irodalmi próbálkozások (kis túlzással szólva) elvétve fordulnak elő benne, helyettük a sci-fihez egyáltalán nem köthető témákban olvashatók elnagyolt eszmefuttatások és többnyire elavult hírek, valamint mindenféle civil szervezetek elérhetőségei és reklámanyagai. Csupa olyasmi, aminek valójában semmi köze a sci-fihez vagy a hazai SF élethez. Csupa olyasmi, amiről más hivatalos fórumokon, hírportálokon és szakfolyóiratokban avatott – hozzáértő és profi – szerzők jóvoltából értesülhetnek az érdeklődők. Ráadásul mivel az Arcképcsarnok mindössze 300 példányban készül és zárt terjesztésben forgalmazzák, eleve csak a sci-fi rajongókhoz juthat el, akik nem feltétlenül szeretnének SF helyett minden mást olvasni egy elvileg SF kiadványban. Értem én, hogy az új Galaktika mintájára tematikus számokat akar készíteni az egyesület, csakhogy arra is figyelniük kellene, hogy a Galaktikában még mindig a novellák javára billen a mérleg az egyéb írásokkal szemben. (Még akkor is, ha már nem irodalmi, hanem ismeretterjesztő magazinként forgalmazzák a lapot.) És ha már a „nagyokat” utánozzuk, csináljuk azt jól… Vagy uram bocsá’, jobban, mint a követendő orgánum! Ez a kihívás, kérem, nem a Challange Day! Tegyünk a fanzinba kritikai rovatot, irodalomelméleti cikkeket, SF híreket, beszámolót, mindent, ami a Galaktikából hiányzik. Mindent, amit a régi folyóiratban is megtalálhattunk. (Akkoriban vitriolos tollú kritikusunk a Galaktikában például szabadon megírhatta a elmarasztaló véleményét a szerkesztőség saját kiadványairól is, míg manapság észrevehetően elfogult a Metropolis Média és a Tuan kiadók irányában; már-már szánalmas igyekezettel dicséri termékeiket az új főszerkesztőjén keresztül szintén a Galaktikához köthető félprofi antológia-sorozatban. Ha pedig figyelmeztetjük erre, a csúsztatásoktól sem riad vissza, ahogyan ezt itt is tapasztalhatjuk a 6. hozzászólástól kezdve.) Tegyünk a fanzinba mindent, amivel a rajongók jobb híján a blogjaikban foglalkoznak. Közülük bizonyára sokan örülnének, ha nyomtatásban láthatnák a nevüket, mert az internetes közösségek részben pótolhatják ugyan a régi fanzinvilágot, mégsem képesek ugyanazt az élményt nyújtani… Úgy is mondhatnánk, hogy az SF életnek ez a része szintén csupán utánzata a régi, élő világnak, működőnek tűnik, de aligha szolgálja a mélyebb igényeket. És ha már itt tartunk, van nekünk egy – fentebb már említett – félprofi magazinunk, az Új Galaxis, amely a régi Véga magazin utánérzésének tekinthető, amiben többnyire rajongók publikáltak. Mindkét magazin az ún. amatőrök igényeinek kielégítésére szolgált professzionális külsőségekkel – noha profi kinézetről (borító, tördelés, tipográfia, illusztrációk) sajnos az ÚG utóbbi két számánál már nem beszélhetünk. Ennek az antológiának az új főszerkesztője félresöpört mindent, amit az alapító felépített, a Véga rossz hagyományait vette át, ennek nyomán pedig belterjessé fajul a kiadvány. Antal József láthatóan a saját igényeit kiszolgáló, hajbókoló gárdát igyekszik maga köré gyűjteni; ők meg is jelennek minden számban. Az sem zavarja, hogy ezen alkotók (tisztelet a kivételnek) irodalmi értéket nem tudnak nyújtani, de még művészi fejlődés sem vehető észre náluk – bár tegyük hozzá, az igazi tehetségek kivételével ez utóbbihoz két számnál többre volna szükség. Ez sem változtat azonban a tényen, hogy SF életünknek ez a szegmense sem mutat túl elődjén; a félprofi magazinok világa nem fejlődött a húsz évvel korábbihoz képest, sőt megjelenési gyakoriságában, minőségében kevesebb, mint valaha volt. Ez sem több tehát halovány utánzatnál, rossz szagú élőhalottnál… Van aztán nekünk egy évente megrendezett HungaroConunk, amelyre oly büszkék szervezői, hogy a nevét is szeretnék levédetni. Nos, elhiszem, hogy valóban sok munka rejlik az éves találkozó megrendezése mögött, de vajon ez ugyanaz a régi Con, amelyre több száz rajongó zarándokolt el évente az ország minden részéből? Aligha. Több száz érdeklődő helyett alig néhány tucattal büszkélkedhetünk napjainkban, tíz-tizenöt néző egy-egy előadáson, amelyekről az idén már a szervezők közül is azt találta mondani valaki, hogy színvonaltalanok, természetesen a pénzhiány miatt. Tulajdonképpen ott tartunk, hogy a Conra szinte senki nem az előadások miatt látogat el, hanem azért, hogy találkozzon a barátaival, és új kapcsolatokat alakítson ki. Ami nem baj, de felmerül bennem a kérdés, hogy egy hétvégi baráti sörözést és közös szalonnasütést illik-e nemzeti kongresszusként emlegetni? Ja, hogy ezen osztják ki a Preyer– és a Zsoldos-díjakat? Az előbbit ugye az amatőrök pályázatának nyertesei közt, csak itt meg az a baj, hogy a győztes alkotásokat csupán elvétve jelenteti meg az AVANA a már említett fanzinjában, amely pedig e célra kiválóan alkalmas volna. Így a helyezettek gazdagabbak lesznek ugyan valami emlékbigyóval, ám a zsűri által reményteljesnek ítélt alkotásuk mégis eltűnik a süllyesztőben, hiszen nem jut el a potenciális olvasókhoz. Még abban a 300 példányban sem… A Zsoldos-díj pedig nemcsak megosztja az SF rajongókat, de a sci-fin kívüli irodalmi körök – amennyire tudom – figyelemre sem méltatják. Aminek oka lehet a számos elhibázott döntés, amelynek egy részét már a zsűri is elismerte, bár bocsánatot nem kértek a megtévesztett olvasóktól és díjat sem vontak vissza, sőt továbbra is megkérdőjelezhető, egyéni ízlésükön és érdekeiken kevéssé túlmutató döntéseket hoznak. És most nem az idei két díjazott ellen szólok (Hackett regényét nem olvastam, Sheenardnak viszont voltak már színvonalasabb novellái szerintem), de lehetetlen nem észrevenni, hogy amíg a Cherubion könyvkiadó támogatta a HungaroCont, addig zömében az ő kiadványaikban napvilágot látott alkotások győztek, mostanság meg inkább a Galaktikához köthető embereket díjazzák, a Galaktika pedig támogatja a rendezvényt. Tehát a díj ma is olyan problémás, mint a régi díjak voltak, de amíg akkoriban nyomtatott orgánumokban lehetett azokat kritizálni, addig ma csupán az interneten tehetünk észrevételeket, ahol – ahogy látom – az érintettek és híveik rögtön személyeskedéssé silányítanak minden érdemi vitát. Az SF élet jellemzője, hogy az ilyen-olyan közösségek tagjai körbenyalogatják egymás hátsó felét, gratulálnak, dicsérnek és örvendeznek saját kiválóságukon, a HCon különböző zsűrijei pedig elkezdenek összefolyni, összenőni, mint ama bizonyos félprofi magazin legutóbbi számának címlapján látható alakok feneke, és ma már azok bírálnak képzőművészeti és irodalmi alkotásokat, akik rőffel mérik a művészetet. Ilyesmire a régi SF mozgalomban sem volt példa (csupán a leggyilkosabb szatírákban nevetgélhettünk olyan táblázatokon és grafikonokon, amilyeneket most az ÚG honlapján találunk. Ilyen az, amikor a dilettantizmus álcázni igyekszik magát.), holott abban is jónéhány visszásságot tapasztalhattunk, de mindvégig reménykedhettünk, hogy hazai sci-fi élet előnyére fog változni. Nos, tévedtünk. A magyar sci-fi változott ugyan az elmúlt húsz évben, de sajnos nem előnyére. Ahogyan Italo Calvino írta a Láthatatlan városok című kis remekművében: „Igen, a birodalom beteg, és ami még rosszabb, igyekszik hozzászokni sebeihez. Felfedező útjaim célja ez: a még fellelhető boldogság nyomait kutatva, felmérem ínségét. Ha tudni akarod, mekkora sötétség vesz körül, éles szemmel kell nézned a távoli, pislákoló fényekre.” — Bolyki Tamás — Kapcsolódó: L.N. Peters, a scifi.hu főszerkesztőjének reagálása]]>
