Szélesi Sándor egyik örökbecsű mondását felidézve, a szerző átnyergelhetne inkább a festészetre.

Krisztus küldetése trilógia címen fut amúgy a sorozat, amitől inkább meg kellene kímélni a magyar olvasókat, meg azok jobb sorsra érdemes pénztárcáját.
Kívülről amúgy étvágygerjesztő a kötet – vastag, keménykötésű, 432 oldal, 2699 Ft. Mondjuk olyan ez, mint például a Da Vinci kód hazai kiadása – simán megoldható lett volna egy vékonyabb, például Agave-stílusú kötetben 200 oldalon, de úgy tűnik, manapság ez kell az olvasó pénztárcájának kinyitásához. A szerző itthon teljesen ismeretlen, amivel amúgy nem lenne gond. A fülön olvasható információ szerint politikatudományban jeleskedik, Al Gore vetélytársa volt, és a Nemzetbiztonsági Hivatalban hírelemző. Ehhez képest meglehetősen vadak a jövővel kapcsolatos próféciái a könyvben – amivel megint csak nem lenne probléma, ha a szöveg olyan lenne, hogy el tudná hitetni a kitaláltakat az olvasóval.

De nem. A szöveg teljes mértékben töredezett, ad hoc jelleggel ugrál a különböző szereplők és helyszínek között, az anyag nincs normálisan megszerkesztve.
A cselekmény szintén hasonlóan spontán elemekből épül fel, a történéseknek nincs logikus váza. Úgy érződik, mintha a szerző egyik nap felkelt volna, fejében a Jézus klónozásáról szóló ötlettel – aztán ehhez próbált volna fabrikálni valami keretet. Majd ahogy írás közben jöttek az újabb és újabb ötletszilánkok, azokat előzetes átgondolás nélkül csak bedobálta a sztoriba… hogy néhány oldallal később el is felejtse őket. Több ilyen eset is van – például az egyik szereplőt, Decker Hawthornet, egy Jeruzsálembe küldött tudósítót elfognak arab terroristák. (Mert ez manapság ugye igen népszerű téma, miért is ne?) Majd’ három évig fogva is tartják, elzárják egy külön szobába… de hogy miért fogják el Jeruzsálemben, miért csempészik át Libanonba, mit akarnak tőle, miért vacakolnak vele 3 évet, arról nem derül ki semmi.

Ám hogy legyen durva dolog is, egyik napról a másikra kihal több száz milliónyi ember, szerte a világon. Magyarázat nincs, de 10 oldallal később már nem is érdekel senkit ez az esemény, mintha kollektíven elfeledkezett volna róla a világ.
Arról már ne is beszéljünk, hogy Jézus bőrsejtjei olyan virgoncak (az egyik mellékszereplő a könyv keretein belül logikusan kifejti, hogy idegen lénynek kellett lennie), hogy házilag tök lazán le lehetett klónozni (mert ezt azért titokban csinálta az említett mellékszereplő, hogy senki meg ne tudja, mert mekkora botrány lenne már az ügyből). Maga a regény több évtized történését öleli fel, egyetlen grandiózus(nak szánt) történetben. Főszereplők alapvetően nincsenek, talán az újságíró tekinthető annak – inkább kisebb-nagyobb mellékszereplő-hadak tűnnek fel, hogy aztán gyorsan el is süllyedjenek. Ez még Jézus klónjára is igaz, holott elvileg neki nem ártana kiemelkedően erőteljes karakternek lennie. Emiatt végeredményben nem regényt kapunk, hanem sok apró mozaikdarabot, amit időrendbe szedve tálalt az író – ez adja a zavaró töredezettséget is. A másik idegesítő eleme a "műnek", hogy a szerző nem tudta eldönteni, hogy mit is akar írni. Fiktív jövőképet a közel-keleti helyzetről? ENSZ berkekben zajló, intrikákkal átszőtt politikai drámát? Variációt a világvégére? Egyházi-vallási thrillert, szokásos templomos-szabadkőműves machinációkkal nyakonöntve? Háborús regényt? Sokat akart a szarka… Beauseigneur úr mindenből próbált csippenteni egy kicsit, és ezt összeturmixolni. No, de a túrósrétest se a hagymalevessel együtt eszem meg (holott egy helyre megy). Kicsit olyan érzésem volt a szöveget olvasva, mintha egy szerepjáték alapkönyvet tartanék a kezemben: ott ugyebár rövid helyen, kissé vázlatosan megírva kapunk egy világleírást. Mi történt, miért történt, mikor történt, kikkel történt. A különbség az, hogy az afféle szövegek élvezetesebbek, és ráadásul sokkal jobban el is hitetik az olvasóval, hogy létezik egy olyan világ. Egy szerepjáték könyvben néhány odavetett sorral sokkal jobban dimenzionálnak egy karaktert, mint itt a szerző 400 oldalon keresztül. Itt papírmasé figurák kavarnak egymással, akik ráadásul csak két színben léteznek: fehérek vagy feketék. Aki jófiú az jófiú, aki gonosz, az meg gonosz. (Na jó, van egy társulat, akikről csak a mű legvégén derül ki, hogy valójában nem jófiúkból áll, de ez része annak, hogy "kell-sok-jó-csavar-a-műbe".) Nagyon kellett volna egy szerkesztő ennek a regénynek, aki jó sokszor visszadobja a kéziratot, és átíratja a problémás részeket. (Úgy az elsőtől a négyszázadik oldalig.) Adott esetben pedig, ha ez reménytelennek látszik, ajánl egyéb művészeti ágat, kreatív energiáinak levezetésére. Akár a festészetet.

]]>