Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik… 

1886}
 

11.

Fájós tagokkal mászott át a tüköraranyszínűre mázolt keretén. Mikor kitornázta magát a veremből, a fájdalomtólmeggörnyedve heveredett el a földön, s hosszú pillanatokig csak feküdt hevesenzakatoló szívének lüktetésére figyelve. Ahogy lassult szívverése, úgy enyhült afájdalom, és úgy tűnt tova a tehetetlenség is.

Felült, majd nagy nehezenfelállt, testének minden porcikája sajgott, s tiltakozott a további mozdulatokellen. Nem érdekelte, hogy minden lépésével újabb vércseppekkel pettyeziArtissa szobájának drága szőnyegét, most mindennél többet ért számára, hogylélegzett. Leült az ágyra, majd gyertyát gyújtott, s fényében sérüléseit kezdtevizsgálni. Az oldalán és alkarján felhasadt a hegedni látszó seb, fején,felsőtestén megannyi zúzódás éktelenkedett a fallal való találkozásoktól, ámami a legjobban aggasztotta, a vádlijában lüktető, párhuzamos, négy, mélyhasadás. Nem volt életveszélyes, úgy sejtette, kellő pontossággal a csontjáighasíthatta volna a bestia a húsát, ám Sidhel nem volt benne biztos, hogyellenfele nem hordozott semmilyen szentségtelen fertőzést.

Artissa mosdótálába merítette azegyik asztalterítőt, s törölgetni kezdte a sebszéleket. Arról ismegfeledkezett, hogy visszacsukja a titkos ajtó. Úgy vélte, az úrnő hajnalnálelőbb úgysem tér vissza.

Nem is tévedett nagyot.

A pislákoló gyertyafényben végülelégedetten ejtette az éjjeliszekrényre a vértől karmazsinba váltó fehérterítőt, s azon volt, hogy újból kifújja magát, mikor kattant a szoba zárja ésnyílott az ajtó. Sidhel azonnal az ágy mellé óhajtotta vetni magát, hogybegördülve alá eltűnjön a belépő elől, ám mindebből csupán annyi lett, hogy féltérdre rogyott a hatalmas baldachinos ágy mellett.

Az ajtó résén félénken kukucskáltbe egy angyali teremtés, s amikor megpillantotta az ágy mellett szitkozódó,meglehetősen rútul festő halidot, ijedten ejtette el a kezében tartott csöppnyigyertyát. A földre koppanó viaszrúd csaknem lángra lobbantotta az értékesszőnyeget, törékeny mezítelen láb taposott a vad táncba kezdő lángnyelv után,majd fájdalmas szisszenés következtében a lány maga is a szobába lépett, s abecsukódó ajtónak dőlve, fájó talpát kezdte masszírozni.

– Te meg mit keresel itt?

Lyenn hangos suttogása súrolta akérdő, s vádló hangnem határmezsgyéjét. Sidhel csak állt szótlanul, soha nemlátta ilyen gyönyörűnek a lányt. Lyenn maga volt a megtestesült természetesség.Arcát nem takarta finom smink, haja egyetlen hajtűvel megtűzve, rakoncátlanulomlott hátára. Hófehér selyemblúz lógott éppen hogy keblei alá, az ugyanabból azanyagból készült nadrág alighogy tökéletes combjának közepéig lógott. Sidhelmaga is eltűnődött, hogy a vaskosabb formákhoz szokott, halid lénye mit találennyire észvesztően vonzónak Lyennben, de ahogy megcsapta a lányból áradótisztaság, s halovány gyöngyvirágillat, már nem is érdekelte. Halkanfelkacagott a lány rémült arca láttán, majd fintorogva tápászkodott talpra.

– Ezt én is kérdezhetném tőled! –jegyezte meg a lánynak, miközben a tükörhöz lépve becsukta a rejtekajtót. Lyenncsak most vette észre a halid testét borító sebeket. Válaszolni akart, hogylátta a fényt, s lefekvés előtt meg akarta kérdezni, szüksége van-e mégvalamire az úrnőnek, de a rosszallás arcán féltésbe fakult, s meglehetősennyárias öltözékével mit sem törődve karolt Sidhelbe. Egy eleddig fel semfedezett helységbe vezette a fekete harcost, aki megadóan engedelmeskedett alány óhajainak. Zöld márványból csiszolt kád fogadta, benne pillanatok alattforró víz gőzölgött, miként Lyenn felizzított egy tűzhelyet, melyen edényeksorakoztak. Úgy tűnt, jómaga is tisztában van vele, Artissa úrnő, nem térvissza egyhamar, s talán nem haragszik meg, ha kicsit kölcsönveszik szobájakényelmét.

Percek múltán puha női kezeksimították féltőn a halid ébenszín bőrét, s Sidhel sziszegve, süppedt el a kádforró vízben. Lyenn egy cseppet sem zavartatta magát, hogy az izmos harcosanyaszült meztelenül olvad el karja közt, miként egy ronggyal maga istisztogatni kezdte a sebeket.

Szótlanul élvezték ki egymásközelségét, egyikük sem akarta megtörni a pillanat varázsát, mellyelmegjutalmazta őket a sors. Egészen kihűlt a víz, addig pátyolgatta Lyenn akisgyerekként elaléló harcost, s végül belátva a helyzet reménytelenségét, aszobába sétáltak, hogy felöltöztesse Sidhelt. A halid hagyta, hogy a gondos nőikezek folytassák dolgukat, aztán, mikor az utolsó gombot is begombolta Lyenn aki tudja honnan kerített férfiingen, hatalmas kezével tenyerébe zárta a lánypuha kezeit. Tekintetük összeakadt, majd Sidhel lágy csókkal illette a háláskezeket. A hold közben föléjük kúszott, a rózsaablak vörös-arany tükrén átcsodálta az egymásra találó párt. Sidhel magához húzta a lányt, érezte, amintLyenn megfeszülő keblei alatt lüktető szíve heves kalapálásba kezd, végül egyforró csókba kovácsolva mindent, mit mondani kívánt, szelíden döntötte le atörékeny testet az ágyra.

A törődés puhaságával ölelte őketa szerelem bölcsője, s eldobva az észt, az ösztönnek engedelmeskedve mozdultak;ujjuk, később ajkaik, a gyönyör pontjait keresve érintették egymás tűzben égőtestét. Végtelen lassúsággal váltak meg ruháiktól, majd az egymásba fonódó kéttest ringó ritmusú táncba kezdve tette meg azt, melyre az éhes hús az elsőpillanattól kiéhezve vágyott. A gyönyör tengerének hullámain siklottak avégtelennek tűnő időbe feledkezve, újra és újra.

 

12.

Sidhel ujjával a párduckéntheverő Lyenn köldöke köré festett tetoválást simogatta. A meztelen lány ajkábaharapva mosolygott, s élvezte a hatalmas kéz játékát.

– Mi ez? – kérdezte a halid avirágot mintázó szimbólumba feledkezve. Hangja mély tónusú, simogató volt,Lyenn beleborzongott lágy rezgéseibe.
– Feketeliliom – mondta, s közbenSidhel tűnődő arcát fürkészte. – Egy virág, mely meglehetősen ritka abirodalomban.
– Ismerősnek tűnik! – mélázottSidhel, miközben kezeivel tovább cirógatta a lány bársonyos bőrét.

Lyenn halkan felkuncogott,lerázva magáról Sidhel kezeit, féloldalt fordulva könyökölt fel, egész közelhúzódva a harcoshoz. Csókot lehelt ajkaira, mielőtt bármit is mondott volna.

– Láthattál belőlük párat, hajártál a Sóhajok Parkjában. A hetekben virágoznak. Csak egyetlen napra hajtankki az életükben, aztán elpusztulnak. Virágzásuk tetőpontjának napj a – melybármelyik pillanatban bekövetkezhet -, messze földről vonzza az embereket.
– Egy virágszálért áldoznak időtaz életből? – élvezte ki a lány megjegyzésének romantikus voltát Sidhel, svégigsimított a még mindig kipirult arcon.
– Úgy tartja a mondás, hogy akiiszik a virág főzetéből, soha nem fog meghalni, aki pedig testére pecsételvehordja a nyolcszirmú csodát, örökké fiatal maradhat.

Sidhel elmosolyodott, smegcsókolta Lyenn mézédes ajkait, majd egymás karjaiba fonódva pihentek el azágy lágy ölelésében. Sidhel tekintete a falat borító festményekre tévedt, s nemesett nehezére felfedezni köztük annak a másolatát, mely az ő falát is díszíti.Újból elmélyedt a kiváló technika varázsában, ám továbbra is felzaklatta azŐsök terén összegyűlt ítélőszék színkontrasztja, s hiába kereste, képtelen voltolyan kapaszkodót találni, mellyel egy cseppet közelebb hozhatja magához az alkotást.A gyertya lágyan pislákoló fényében táncoló alakokat figyelte.

– Az a figura megdöbbentőenhasonlít Arthar bácsira – bökött végül a kép irányába, mire Lyenn felemeltefejét a hatalmas mellkasról, s maga is a képre nézett. Egy ideig elveszett azalakok közt végül állát Sidhel mellébe fúrva közölte:
– Az ott Arthar bácsi. A fiatalArthar bácsi – simogató keze a mellkasról a hasra, majd az ágyék irányábamozdult, végül ismét győzedelmeskedett az ösztön, s a két test ismét egymásbaforrva áldozott a gyönyörnek.

Miután kimerülten, de elégedettenbújtak egymáshoz, akarva akaratlan is elnyomta őket az álom. Békés álmoknakindultak, ám talán az este történteknek köszönhetően újabb torzan csavaródó,groteszk valósággá sűrűsödve zavarták fel Sidhelt, aki egy pillanatraelveszetten kereste az igazi valóságot. Későn eszmélve találta csak meg ArtissaYle-Syntan szobájában, s a mellette szuszogó tüneményben, kinek karjaibólkihámozva magát, pőrén az erkély irányába lépett. Kitárta az ajtót, arcábacsapott a meleg esti levegő, s nem is bánta, hogy egy pillanatra elmossák Lyennészveszejtő illatát. Gondolkodnia kellett, volt min.

Gondolatait megpróbálta akatakombák útvesztője, s a halálkutya irányába terelni, aki a biztos áldozatothagyta ott valamilyen megmagyarázhatatlan – vagy épp teljesen egyértelmű -indok miatt, ám minduntalan Artissához lyukadt ki, aki oly kegyetlenül bántVernarral, s akitől oly sok kérdésre várt ma választ mindhiába. A korlátbakapaszkodva nézett alá a legfelső szint alatt tátongó mélybe, egy pillanatrameg is szédült, s talán át is bucskázik a korláton, ha nem fonják át mellkasátkarcsú női kezek.

Lyenn egész testét Sidhelneknyomva ölelte a fekete harcost, aki hálásan fogadta a lágy női kezeket. Hosszúpillanatokig álltak így szótlanul.

– Mi a baj, kedves? – Lyennhangja hihetetlenül lágy és hihetetlenül féltő volt, Sidhelt megriasztotta egypillanatra mindez, ám hamar békesség költözött lelkébe, nem érdekelték már akövetkezmények, úgy érezte, ennyi év után végre el kell mondania valakinek. Nemtudta miért, de érezte, a lány ártatlanságából fakadó bizalom feneketlen kútjalesz gondjainak, legalábbis azoknak, miket fellibbent Lyenn előtt.

– A múlton tűnődtem – vallotta beSidhel, s megfordult, hogy keblére ölelhesse a fázósan megrázkódó forró testet.
– Adrian miatt szomorkodsz igaz?

Sidhel nagyot sóhajtott, a lánytermészetesen mit sem tudhatott a testőrkapitány és Artissa románcáról.

– Adrian valaha az uram, abajtársam volt és azt hiszem – nehezen találta a szavakat –, a barátom is.

Lyenn karjai szorosabbra fonódtakkörülötte.

– Mi volt oly rút, mi szétzúzta aszéttéphetetlennek hitt köteléket? – a lány szavaiban valódi érdeklődéslappangott.
– Nagyon nehéz beszélni erről –vallotta be a halid, s szorító öleléssel próbált erőt szipolyozni Lyennből avallomáshoz. Innen már nem volt visszaút, hiába adta meg a lány a lehetőséget.
– Nem kell! Nem akarom, hogyfájjon – nézett fel tündöklő zöld szemeivel a hatalmas harcosra.
– El akarom mondani – s Sidhelvégleg elveszett a tekintetben. – Túl soká rejtegetem bánatom, s talán ez állútjába minden boldogságomnak. Te vagy a kulcs a titkos rekeszhez szívemben.

Lyenn meghatódott a harcosszavaitól. Nem várt hasonló érzékenységet egy Sidhel féle férfitól, ki szavakhelyett fegyverrel keresi kenyerét. Hirtelen mindenre kíváncsi lett, mi Sidheltjelentette, és sajnálta, hogy kettejük románca a szörnyű ügy végén mindenbizonnyal emlékké fakul. Szinte itta a halid lassan felszínre bukkanó szavait.

– Régi história már a Silmariháború, bennem mégis oly elevenen él, mintha tegnap ért volna véget, pedig márhét esztendeje. Meglehetősen fiatalon kerültem másodmagammal Vernarhoz, akimaga is elég fiatal volt még ekkor, ám teljes joggal birtokolta századosirangját. Eleinte, a régi tapasztalatokból kiindulva, rettegtem a marnfajtájától, ám lassacskán rá kellett döbbennem, hogy ő más, mint a többi. Asátorban égő tűz melegében mindig népemről, s regéiről faggatott, míg ő magasajátjáról mesélt. Nem csupán a fegyvereit cipeltem, de megtanított a karddalis bánni, s pár esztendő alatt olyan harcost faragott belőlem, aki bármely máslégióssal felvehette volna a versenyt. Soha nem vált meg tőlünk, olyanokvoltunk neki, mint most ő a Syntanoknak. A megbízható testőrök.

Történt aztán, hogy felderítőfeladatokra kapott parancsot, mellyel az anami határvadászok vonalai mögé kellettvolna nyomulni egy pár fős csapattal. Adrian akkor sem bírt kétségek köztvergődni, így saját maga vezetésével szervezte meg a felderítést, s tíz másikharcos mellett mi, a pártfogoltjai is helyet kaptunk a csapatban. Nem igazánfontos, hogy hogyan, de végül a küldetés kudarcba fulladt. Egy kóbor anamialakulatba futottunk, melynek szörnyű mészárlás lett a vége, s mirevisszatértünk a táborhelyre, az is lángokban állt. Míg távol voltunk, rajtunkütöttek.

A százados végül visszavonulótfújt egységének, de akkorra már teljesen körülvettek minket az anamifegyveresek, s végül oly közel kerültek kardjaik, hogy élük minket is elért.Adrian másik halid szolgálója halálos sebet kapott. Ledőlve lábáról, már semmitnem tehetett az anamik ellen. Végső kétségbeesésemben mellé léptem, hogytestemmel védjem szerencsétlent, s hiába kiabálta a százados, hogy ne hagyjamfedezet nélkül, semmi nem tudott eltántorítani elesett bajtársam mellől. Adrianvégül döntött. Saját kardjával sújtotta halálra a szenvedőt, s bevetette magátaz anami forgatagba. A vörös köd, mely bosszúért kiáltott, nem hagyta békébenlelkem. A kapitány után vetettem magam, s kaszaboltam mindenkit, ki a halid –Sidhel hangja itt megcsuklott –, a testvéremgyilkosa, s közém állt. Egyedül engem illetett a trófeája.

Síri csend telepedett rájuk.

– Sajnálom – bújt még közelebbLyenn Sidhelhez, s lényéből próbálta átsugározni a lelkét mardosó együttérzést.
– Ha Vernar nem teszi mindazt,amit akkor, mind ottvesztünk volna a rajtaütésben. Egyedül Vernar volt képeskihozni onnan az embereket, de ahhoz életben kellett maradnia, ahhoz pedigszüksége volt valamelyikünkre. Bármi áron! – folytatta S idhel. – Helyesendöntött, nem hibáztathatom tettéért, sőt, talán még hálásnak is kellene lennemérte, mégsem tudtam megbocsátani neki. Talán eljött a pillanat, hogy lelkemfortyogó része békét leljen.
– Már akkor tennetek kellettvolna egymásért – vélte Lyenn.
– Nem tudtunk. A harc hevébenmegváltottam szabadságom, noha nem szánt szándékkal tettem. Megmentettemvalakit, aki fontos volt a Birodalomnak – simított végig szemének kötésén -, sszinte azonnal elszólítottak a századtól, hogy magának Ymannak tekintete előttüssék rám a Parázspecsétet.

Lyenn meglepetten simított végiga férfi mellkasán lévő sápadt hegen, smaragd szemeiben kíváncsiság kristályoscsillanása játszott.

– Mégis kit mentett meg az énkedvesem, ki ily fontos Ascor végtelen birodalmának?

Sidhel az ajtó peremei felépillantott. A folyosókon fény gyúlt, árnyak mozdultak odakint. Belső sugallatrahasította le az erkély függönyét, s a lány mezítelen teste köré csavarta avásznat. Lyenn értetlenül kapkodta tekintetét, ám a nyíló ajtó neszére már ő isészbe kapva húzódott az erkély sötétbe bújó szegletébe. Sidhel villámgyorsmozdulattal húzta magára nadrágját, a testébe költöző ólmosság szellemek minthasoha nem is léteztek volna, így a betoppanó Adriant már a megtépázott halid harcosképe fogadta.

Sidhel megriadt Adrian holtsápadtábrázatától, a szemében lévő végtelen ürességtől. Sidhel nem firtatta, mikéntbukkant rá a testőrkapitány, vélhetőleg a gyertyaoltó cselédszolga árulta el.

Vernar arca azt tükrözte, hogymérhetetlenül csalódott, amiért az ajtó mögött Sidhelt találja, s pillanatokkalkésőbb ki is derült, miben reménykedett.

– Néhány gárdista holttestettalált a Vadak útját szegélyező kanálisban – a kapitány hangja nagyonmesszinek, más dimenzióból átszűrődőnek hatott.

Sidhel önkéntelenül is azárnyakból leselkedő Lyenn felé pillantott, s örült annak, hogy ilyen közelengedték ma este magukat egymáshoz, s hogy ha néhány röpke órácskára is, deelfelejthették a szörnyűségeket.

– Artissa tetemét halászták ki acsatornából.

Vernar könyörtelenül a képükbevágta a tényeket, de senkit nem érinthetett oly mélyen a hír, mint őt magát.

Még a homályból előszökkenő, sijedten Sidhelhez bújó Lyennt sem.

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Az első részlet

Az előző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

 ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

]]>