Földünkön számtalan felfedezetlen hely vanmég, kezdve az esőerdőktől a tengereken át egészen az égig nyúló, hófödtehegycsúcsokig. Bár a tudósok többsége látványosan hárítja az ilyesfajtafeltételezéseket, ezeken a sosem látott, titokzatos helyeken olyan állat ésnövényfajok élhetnek, amire álmunkban sem gondolnánk. Vagy legfeljebb csak ott.

1886}Ám akadnak olyanok is, akik időt,fáradtságot és pénzt nem kímélve bolygónk titkainak nyomába erednek éskutatásaik célja nem más, mint mesékben, legendákban élő állatfajok. Az őtudományukat kriptozoológiának nevezik. Ezen tudósok bizony a Loch-Ness-iszörny rejtélyét kutatják, hozzájuk tartozik a vérszívó csupakabra és mindenolyasfajta élőlény, amire a szakmabeliek többsége csupán egyetlen módon reagál,vagyis hasukat fogják a nevetéstől. Magának a nagy havasi jetinek is hasonlósors jutott, vagyis bizton számíthat minden kriptozoológus kitüntetettfigyelmére.

Bár az emberiségegész történelmét végigkísérték a titokzatos majomemberekről szóló mesék éstörténetek, az első hiteles és dokumentált eset az 1400-as évek elejérőlszármazik. Egy világutazó, név szerint Schiltenberger, Mongóliából hazatérve különös vademberekrőlszámolt be hallgatóságának. A meséje az úgynevezett almaszokról szólt, azon aterületen így hívták a majomembereket. Ez a fajta alig hasonlított azemberekhez, testüket szőr borította, állatok módjára éltek, beszélni nem tudtakés az erdő különféle terméseivel táplálkoztak. A következő beszámolók már a 19.század elejéről valók. Nem csoda, hisz ez volt a nagy utazások korának kezdete,a bátor felfedezők olyan tájakra is eljutottak, ahol fehér ember még sosem jártazelőtt. Az 1800-as évek elején egy Baumon nevezetű prémvadász és barátjaigencsak közeli ismeretségbe kerültek a hegyekben élő titokzatos lénnyel.Olyannyira közeli találka volt ez, hogy egyikük nem is élte túl. A két és félméter magas, emberszerű lény több ízben megtámadta a „békésen” vadászgatóférfiakat majd a táborhelyükön is rajtuk ütött. Az Újvilágban nem ez volt azegyetlen eset, mikor a titokzatos majomember közéleti szereplésre ragadtattamagát. A vasutak építésénél segédkező munkások több ízben azon kapták magukat,hogy óriási, szőrös teremtmények kövekkel dobálják őket. Az aranyásók isgyakorta találkoztak vele, különösképpen vízeséseknél és folyók partján.

A 20. század beköszöntével egyre szaporodtak amajomemberekről szóló beszámolók, és mondhatni, a titokzatos lények mind atudományos, mind az egyszerű emberek életében egyre több figyelemreszámíthattak. A világ megismerhette a jeti kifejezést, amely a tibeti yeh-tehszóból származik, jelentése: „kicsi, emberszerű állat”. Ez a lény a Himalájaterületén bukkant fel jó párszor, többnyire a helyi serpák /bennszülött hegyivezetők/ előtt, ám néhányszor külföldi kutatóknak is megmutatta magát. Alegelső rajzok az őslakosok beszámolói alapján készültek, a kétembernyi magas,barna szőrzetű, vad majomszerű lény sokak fantáziáját megragadta. Az igazijetiláz mégis akkor tört ki, mikor 1952-ben Eric Shipton angol alpinista éstársa, Michael Ward, rá is bukkantak a titokzatos majomember lábnyomaira. Azezekből készült gipsznyomatokat szakemberek vizsgálták és arra akövetkeztetésre jutottak, hogy egy igen nagy testű, emberszabású majomtól származnak.Az elkövetkezendő években sem hagyott alább a jetiláz, sőt, ha lehet mégvadabbul tombolt. Sorra érkeztek a különféle egyetemek és társaságok általpénzelt expedíciók, mind jobb és modernebb felszerelésekkel. A lábnyomokrólkészült felvételek úgy elszaporodtak, hogy akár már tapétának is használhattákvolna őket, néhány kutató személyesen is találkozott a rettegett havasiemberrel, ám ezekből nem születtek fényképek. Az 1960-as expedíció tagjait márautomatikus kamerákkal látták el, ennek az lett az eredménye, hogy mindeneddiginél többet megtudhattunk a Himalájában élő fajokról és a helyiekszokásairól, ám a jetinek híre hamva sem volt. Bár keringtek különféle pletykákazon kolostorokról, akik jeti bőröket és csontokat őriztek, ám ezeknek semsikerült a nyomára bukkanni. Az utolsó expedíció 1986-ban indult útjára,lábnyomokon kívül ezúttal sem kaptunk többet.

A Bigfoot, azaz Óriásláb a jeti rokona, csak ő kevésbékedveli a zord időjárást, ezért inkább Amerika nyugati részén vált őshonosfajtává. A sasquatch indián eredetű szó, Amerika őslakosainak elnevezése amajomemberre. Felbukkanási területe az Államok északi régiói. Óriásláb hasonlónépszerűségnek örvend, akárcsak a Himalájában élő testvére, mondhatni, egésziparág épült rá, a pólótól kezdve egészen a hamutartóig mindenféle termékkeltalálkozhatunk, amin az ő képe díszeleg. Óriásláb valamivel jobban kedveli aközéleti szereplést havasi rokonánál, róla több fénykép is készült, sőt, egyvideofelvétel is. Ezt a bizonyos filmet egy Roger Patterson és Bob Gimlinevezetű úriember követte el 1967-ben. A felvétel hatalmas vihart kavarttudományos körökben, rögvest mindenki neki esett és kockákra szedve éveken átelemezték, hogy a csalást lelephezhessék. A filmen egy nőstény sasquatchlátható, amint sietős léptekkel áthalad a tisztáson, majd mielőtt bevetné magáta sűrű erdőbe, jelentőségteljesen vissza is néz az őt filmező kamerába. Aszakemberek, hosszas vizsgálódás után, hitelesnek minősítették a felvételt,nincs benne vágás, avagy trükk. Magának az óriásmajomnak a járását is elemeztékhozzáértő személyek, ebből a szempontból is hitelt érdemlőnek találták abizonyítékot. A történet fintora azonban, hogy mostanában, úgy néhány évejelentkezet egy férfi, aki azt állította, hogy ő maga bújt annakidején abba a bizonyosmajomjelmezbe, néhány dollárért cserébe. Nem tudom, ha jól megnézzük, már aforgatás helyszíne is gyanús: Bluff Creek. Ha valakinek kedve támad effélebizonyítékokat kreálni, akkor jobb volna más helyet választani. Mondjuk olyat,amiben nem szerepel a blöff szó.

Hogy a filmfelvétel valós, vagy hamisítvány, mindenki döntseel maga, ám nem csupán ez az egyetlen bizonyíték, ami perdöntő lehet amajomember rejtélyének felkutatásában. Vadászok, kirándulók több ízbenbukkantak olyasféle szőrszálakra az amerikai erdők mélyén, melyek bizony még alegtiszteletreméltóbb kutatókat is megdöbbentették. A tudomány legmodernebbeszközeit bevetve DNS vizsgálatnak vetették alá a mintákat és nem egyszerkaptunk olyasféle választ, hogy a szőrszálak azonosíthatatlanok, semmiféleállatfajhoz nem köthetők. Bár ilyesféle megállapítással igazán tudományosszaklapban még nem találkozhattunk, azért mindenképpen gondolkodóba ejtő.

Kétségtelenül a jeti és óriásláb a leghíresebb majomemberelnevezés, a világsajtó is elsősorban velük foglakozik. Ám ezen kívül még jópár fajta létezik, vagy legalábbis másként hívják őket az adott területeken. Afentebb már említett Almasz elsősorban a mai Oroszország vidékeinél, voltaképp vele is foglalkoztak eleget a helyi tudósok, csak a rendszerszigorúsága lehetetlenné tett mindennemű közlést és kommunikációt a sajtóval.Állítólag mé g el is fogtak egy majomembert a negyvenes években, de hát azoroszoknak ufójuk is van, mint tudjuk. A sisimit Dél-Mexikóban őshonos, aGuyanák vidékein pedig didi névvel illetik az ismeretlen, majomszerűvadembereket. A világ legtöbb országában a majomember nem örvend nagyobbtiszteletnek, mint mondjuk Miki egér a tévéből, csupán mese, avagy mondabeliállatnak tartják. A Himalájában ezzel szemben a jeti, mint élő, valóságos faj olyannyiraelfogadott, hogy védett állatnak nyilvánították, tilos tehát vadászni éselfogni. A serpáknak ráadásként nem is egy, hanem mindjárt három különbözőszavuk van a jetire. A dzuteh főként nyájak megdézsmálásávalfoglalatoskodik /a kutatók szerint ez az őshonos kékmedve lehet/, a telma máregy emberszerű, vonító kis mitugrász, a mihteh pedig valami feketeszőrű, óriási vad majom.

A világon rengeteg ember hisz a jeti létezésében, ám talánmég többen vannak, akik szkeptikusan szemlélik a világsajtóban felröppenőhíreszteléseket. Az viszont bizonyos, a téma olyannyira népszerű, hogy valódi,tudományos értekezések is születtek arról, honnan is származhat a majomemberrendkívül félénk, ám tagadhatatlanul népes családja. Természetesen a „népes”szó leginkább arra vonatkozik, hogy a világnak szinte minden részén találkoztakvele, hisz egy-egy populáció lélekszáma aligha haladhatja meg a 10-20 főt. Alegvadabb elmélet szerint a havasi embert nem mások, mint a földönkívüliekhozták magukkal, hogy mi célból, az rejtély. Talán egyszerűen csak meg akartakszabadulni a bűzlő szörnyetegtől, mivel a beszámolók szerint Óriáslábnak olyanszaga /lábszag?/ van, hogy már mérföldekről érezni. Mások szerint a jeti ésrokonsága voltaképp egy genetikai kísérlet részeként kerültek bolygónkra, ésmi, emberek, a belőlük kitenyésztett egyedek vagyunk.

Komolyabb vizekre evezvekövetkezzék a tudományos körökben is elfogadott elmélet. Ennek értelmében ajetik és egyebek valójában a délkelet Ázsiában őshonos Gigantopithecusleszármazottai. Ez az ősmajom körülbelül 200 ezer éve halt ki földünkről, ámazelőtt hatmillió éven át gyakori lakója volt a mai Kína tartományainak. Pontosadatokat maguk a kutatók sem tudnak, hisz a Gigantopithecusnak eddig csupánfogazata és állkapcsa került elő, teljes csontváza sosem. A rekonstrukciókbólannyi elképzelésük van, hogy ez a faj a ma élő gorillákhoz lehetett hasonlatos,csak épp háromszor akkora volt. King Kong nem is olyan hülyeség, mi? Az óriásmajom négy lábon járt, és főként bambusszal táplálkozott. Elképzelhető, hogy aGigantopithecus is hasonló fejlődésen ment keresztül, akárcsak őseink, és maélő leszármazottaikat ismerik jeti, avagy óriásláb néven.

A másik elmélet magával a Neander-völgyi ősemberrelazonosítja a titokzatos majomembereket. A Neander-völgyiek ie. nagyjából 300ezertől 30 ezerig lakták Eurázsia vidékeit. Ez a fajta olyan hirtelen tűnt el atörténelem színpadáról, hogy sok tudós értetlenül áll az eset előtt. Az elméletszerint ősünk, a cro-magnoni ember űzte el otthonaikból, sőt talán le ismészárolta őket egytől egyig. Elképzelhető, hogy a Neander-völgyiek egy kisebbcsoportja megmenekült és elrejtőzve harcos, vad támadóik elől, zárt, nehezenmegközelíthető vidékeken újabb életteret találtak maguknak. A jeti és családjaaz ők kései, és némileg visszafejlődött utódaik. Ugyanis a leletek alapján aNeander-völgyi ember már valóságos közösségekben élt és szerszámokat használt,készített, míg a jetiről ilyesfajta értesüléseink nincsenek. A témában járatostudósok szerint a titokzatos majomemberek inkább közelebb állnak az állatokvilágához, mint az emberéhez, beszédre képtelenek, eszközeik nincsenek ésóriási, fára épített fészkekben laknak. No és persze barlangban a zordabbvidékeken, mint például a Himalájában.

Bizonyos értesülések arra is rámutatnak, hogy az ember és ajeti közt rokoni kapcsolat lehet. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy akét faj képes az utód nemzésre. A Zanának elnevezett nőstény majomembert a40-es években fogták el Kaukázus területén. A furcsa teremtményt kezdetbenketrecben tartották, majd „szabadulása” után Tkhina falucskában tengettehátralevő napjait. Segített a helyieknek a házimunkában, valószínűlegfavágásnál is rendkívül nagy hasznát vehették. Ezen kívül egy férfi még aszörnyeteg külső alatt megbúvó asszonyi lelket is megláthatta benne, /vagy csakrészeg volt/, mivel Zanának több gyermeke is született ettől az embertől.Néhány évtizeddel később kutatók felkerekedtek, hogy megvizsgálják azállítólagos utódokat. Az azóta felnőtt egyedek sötét bőrükkel, előreugróállkapcsukkal és méretes fogaikkal tűntek ki az átlagból, bár már határozottanemberformájuk volt. A másik különös eset a Genesh Himal hegységben történt, ittserpák találtak rá egy gyermekre, aki a vadonban élt. A kisfiút későbbKatmanduba vitték, egy alapos mosdatás után arra is rájöttek, hogy a helyiektőleltérően európai vonásokkal rendelkezik, szeme kék, haja szőke. Az őt befogadóangol milliomos hölgy nyomozásba kezdett és hamarosan tudomására jutott egyamerikai turistanő eltűnése, akinek néhány éve veszett nyoma a térségben.Fényképek alapján hasonlóságot is fölfedezett az eltűnt asszony és a fiú közt.A gyerek azonban nem sokáig élvezte a civilizált társadalom „vendégszeretetét”.Fogvatartói egyik nap arra ébredtek, hogy eltűnt a ketrecből, ahová zárták. Azőröket brutális módon megölték, egyiknek leharapták a fejét, a ketrec rácsaitpedig szétfeszítették. Apu eljött az ő kisfiáért. Nincs valós adat arra, hogyezek a történetek igazak volnának, de minden esetre érdekesek.

Igaza van annak, aki hitetlenkedve fogadja a különféle, sefüle se farka beszámolókat, az állítólagos bizonyítékokról nem is beszélve.Hisz valljuk be, a legtöbb már messziről bűzlik, akárcsak az ufó felvételekesetében, és ez bizony nem a nagylábú jellegzetes szaga. Azt viszont nefeledjük el, hogy mindig van új a nap alatt. Mikor már azt hinnénk, hogyföldünkön mindent ismerünk, juszt is előkerül valami nyavalyás kukac, vagypillangófaj, amit senki sem látott azelőtt. Csak néhány példa. Ki gondolná,hogy a gorilláról is hasonlóan vélekedtek a huszadik század elején, mint most ajetiről? Bizony, a gorilla fajt csupán 1901-ben fedezték föl, az állatok nagyszerencsétlenségére, hisz azóta már csaknem kihaltak az ember áldásostevékenysége folytán.

A bojtosúszós őshal pedig sokáig csak a történelemkönyveklapjain szerepelt, mint több millió éve kihalt faj. Erre föl a negyvenesévekben nem kifognak egyet a tengerből?

]]>