Richard A. Knaak: Kaz, a minotaurusz

Részlet: 1. FEJEZET Egy kis tábortűz körül kuporogtak tizenketten, és még egy. Fontos volt ez a megkülönböztetés, mivel mind a tizenkettő ezt az egyet, a vezérüket követte ugyan, mégis ugyanannyira megvetették, mint amennyire az megvetette őket. Csupán a szükség meg valamiféle becsület terelte össze és tartotta őket együtt oly régóta már.
Ez az egy ogre volt, goromba, állatias alak, hat lábnál jóval magasabb, és igencsak széles. Lapos, csúf képéből hosszú, gonosz fogak meredeztek, melyek egyforma vadsággal marcangolták akár a lakoma, akár az ellenség húsát. Fakó bőrét foltok tarkították, haja pedig a fejére tapadt. Mindössze egy koszos szoknyát és övet viselt. A hátára szíjazott hüvelyben akkora kardot hordott, hogy az egy embernek kétkezesnek számított volna, az ogrénak azonban remekül megfelelt egykezesnek is: háborúban szerzett emlék. Az övébe szúrva, az óriási pengéhez képest jelentéktelennek tűnő két kést viselt. Az ogrét Moloknak hívták, és miközben rettenetes, véres karmaival húscafatokat tépett le a zsákmány ráeső részéből, lopva a többieket méregette.
Legtöbbjük álló helyzetben jó egy fejjel az ogre fölé magasodott, de ez a tény nem izgatta Molokot. Szakított a kezében tartott csontról egy újabb cafatot a csaknem nyers húsból, betömte a falatot szájába, és közben nézte a szintén falatozó tucat minotauruszt. Az ogréval ellentétben, ezek lassabban és megfontoltabban ettek, bár azért bizonyos állatiassággal, amelytől az emberek vagy az elfek megrettentek volna. Kilenc hím és három nőstény alkotta a csapatot, és mindegyikük fegyvert viselt. Kettőnél lándzsa volt, másik háromnál pedig kard, hasonlóan a nem szívlelt társuk fegyvereihez, a többiek azonban mind hatalmas, kétfejű csatabárdot hordtak maguknál. A hímeknek egy lábnál is hosszabb szarvak ékesítették a fejüket, a nőstényeké valamivel rövidebbre nőtt.
Túlságosan is nyugodtak a minotauruszok, állapította meg Molok. Ez nem volt az ínyére. Azt akarta, hogy izgatottan és nyugtalanul várják, hogy túl legyenek ezen a feladaton, ha másért nem, hát azért, hogy aztán ne kelljen többé egy ogréval folytatni az útjukat.
–Közel egy hete, Sebhelyes, hogy nem találtál egy árva nyomot sem. – Molok kipiszkált egy darab húst két elsárgult agyara közül. – Lehet, hogy a gyáva féreg ravaszabb nálad? Lehet, hogy túljárt az eszedenő
Erre a recsegő hangra mind a tizenkét minotaurusz felpillantott, a tűz izzó, kísérteties tekintetet ültetett a szemükbe. Az egyikük, akinek megtépázott külseje sok kemény csatáról árulkodott, ledobta a húst a földre, és elkezdett feltápászkodni. Egy kisebb, egy nőstény, megragadta a karját.
–Ne, Scurn! – szólt rá halkan. Mély hangja volt, de egy mino¬tauruszhoz képest egész kellemesnek számított.
–Engedj el, Helati! – dörögte a Scurn nevű. Úgy hangzott, mint egy rettenetes vihart megelőző mély, dübörgő mennydörgés. A harci fejszéje, amely mellette feküdt, még az ő fajtájához képest is hatalmasnak tűnt. Molok látta már igencsak hatékonyan dolgozni, de nem izgatta magát. Tudta, hogyan viheti át az akaratát erre a csapatra. Hiszen már több, mint négy éve sikerül életben tartania az üldözést, nem igaz?
–Nyugi, Scurn! – dörmögte egy másik minotaurusz Helati mellől. Ezek ketten erősen hasonlítottak egymásra. Hecar testvére, bátyja volt Helatinak. Az ogre legjobb tudomása szerint, ők jelentették a gyenge láncszemeket. A négy év során elszánt üldözőkből szolgalelkű csodálóivá váltak a szökevénynek, akinek a nyomában jártak. A szökevénynek, aki nélkül ezek a minotauruszok soha nem térhettek haza.
A sebhelyes minotaurusz leült, de Molok látta, hogy már ezzel is elérte a célját. Felkavarta a kedélyeket. Ahogy mindig, a banda most is a legutóbbi kudarcról kezdett el beszélgetni.
–Nem tagadhatod, hogy Kaz ravasz.
–Még a gyáváknak is van eszük!
–Gyáva? életben maradt a silvanestiek földjén!
–Scurn azt mondta, hogy ez csak szóbeszéd, nem így volt, Scurnő
A megtépázott fej kurtán előrebillent. A szarvain még az egyetlen hold, a Lunitari fényében is egészen jól látszott, hogy mennyire megviselte már őket a sok harc. Scurn harcos volt, olyan valaki, aki, ha az esze is olyan erős lett volna, mint a teste, mostanra már vezére lett volna ennek a csapatnak. Scurn nyakas volt. Tökéletesen megfelelt Molok céljainak.
–Kaz soha nem jutott el a silvanestiek földjére – horkantott megvetőn Scurn. – Gyáva és becstelen. Csak egy újabb húzás, hogy eltérítsen minket az útról.
–Amit viszont nagyon is jól csinál – jegyezte meg félvállról Molok.
Scurn rámeresztette vérvörös szemét. Szerette volna elkapni az ogre nyakát, és addig szorítani, amíg el nem hagyja az élet. Csak¬hogy nem tehette meg. Addig legalábbis nem, amíg végére nem járnak az útnak, és vagy végeznek Kazzal, vagy fogságba ejtik.
–Nem sokat segítettél, Molok. Mást nem is tudsz, csak mondogatni nekünk, hogy milyen rosszul csinálunk mindent. Ugyan mit tettél, amivel felgyorsítottad ezt a küldetést, hogy Sargas vinné el! Mi ugyanúgy rosszul vagyunk tőle, hogy a korcs fejedet bámuljuk az elmúlt négy évben, mint amennyire te a mienktől!
Az ogre közömbösen megvonta a vállát, és még egyet harapott a húsból.
–Úgy tudtam, hogy remek nyomolvasók, és remek vadászok vagytok. Ebből egyelőre semmit sem láttam. Szerintem kezditek elveszíteni a hiteleteket. Hát ilyen keveset jelent nektek a becsületetek? Na és Tremoc? Kevesebbek lennétek nála?
Az ogre szeretett előhozakodni Tremockal az ilyen alkalmakkor. A minotauruszok egyik kedvenc története volt ez. Tremoc a becsületéért négyszer szelte át Ansalon kontinensét, hogy igazságot szolgáltasson a társa gyilkosának. Több mint húsz éven át tartott a hajsza. Ezt a történetet két okból is hasznosnak találta. Először is, bikafejű társait emlékeztette az elszántságra, és arra, hogy mi a legfontosabb az életükben, másodszor pedig, új erőt adott nekik. Egyikük sem akarta ezt újabb húsz évig foly tatni.
épp eléggé felkavarta őket. Eljött az idő, hogy a vadászatra terelje a gondolataikat.
–Ha nem az elfek között, Scurn, ugyan hol lehető
Hecar válaszolt.
–Akár eljutott Kaz a silvanesti elfek földjére, akár nem, és előfordulhat, hogy megtette, valószínűleg nyugatnak fordult.
–Nyugatnak? – Scurn a másik minotauruszhoz fordult. – Qualinesti felé? Az legalább olyan őrültség, mint a silvanestiek földjére lépni!
Most Hecar horkant fel.
–Thorbardinra gondoltam. A törpék valószínűbb, hogy nyugton hagyják. Onnan eljuthat arra a vidékre, amelyet Ergothnak neveznek.

{mospagebreak title=Részlet – 2. oldal} 

Az ogre mindkettejüket elgondolkodva nézte, és nem szólt semmit. Meg akarta hallgatni, hogy mit válaszol erre a sebhelyes minotaurusz.
Scurn felállt, letépett egy darab cupákos porcogót a zsákmányukról, és behajította a pislákoló lángok közé. A tűz fellobbant, és a zsír sistergő, sercegő hang kíséretében szétolvadt. A csúf minotaurusz kellemetlen hangon felnevetett.
–Vagy kezd elmenni az eszed, vagy annyira csodálod már Kazt, ahogy menekül és bújik, hogy el akarsz minket téríteni!
Hecar feltápászkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy a két teremt¬mény egymásnak esik. A többiek közül is sokan feszültek lettek, hangosan horkantgattak izgatottságukban. Helati újra megpróbált békét teremteni, sietve felállt a bátyja elé, és szembefordult vele.
–Ne, Hecar! – sziszegte halkan.
–El az utamból, nőstény! – morogta a bátyja összeszorított fogakkal.
–Scurn meg fog ölni – suttogta a nőstény. – Te is tudod!
–A becsületem…
–A becsületed elviselhet egy kis büntetést. Ne feledd, az a bölcs minotaurusz, aki tudja, mikor keveredjen harcba. Egy másik alkalommal, talán.
–Nem fogom ezt elfelejteni. A többiek…
A magasságkülönbségük ellenére a nősténynek sikerült vala¬hogy egyenesen a szemébe néznie.
–A többiek tökéletesen tisztában vannak vele, hogy bármikor legyőznéd bármelyiküket.
Hecar elbizonytalanodott. Vetett egy pillantást az ogre felé, aki látszólag elmélyülten nézegette a kezében tartott csontot, abban a hiú reményben, hogy akad még rajta valami hús, és csendesen horkantott. Ezzel az alakkal kapcsolatban semmi sem biztos. Végül bólintott és leült. Helati követte a példáját. Scurn olyan diadalittas vigyort küldött felé, amilyen csak egy minotaurusz, marhára emlékeztető vonásaitól kitelik. Az arckifejezése leginkább csak az éles fogai kivicsorításából állt. Hecar alig bírt uralkodni a dühén.
–Kaz nem fog nyugatra menni, sem keletre. Délen fog maradni, abban a reményben, hogy kikerül az utunkból. – Scurn Molokhoz fordult megerősítésért.
Az ogre úgy bámult végig a körülötte lévő minotauruszokon, mintha csak most ötlött volna az eszébe, hogy ő szította ezt az utálatos vitát. Ideje a helyére rakni a dolgokat, döntötte el Molok. Szőrös mancsát a szoknyájába törölte, lenyúlt a lába között fekvő zsákba, és kihúzott belőle egy gyűrött pergamendarabot. Egyetlen lendületes mozdulattal odalökte Scurnnak.
A meglepett minotaurusznak sikerült elkapnia, mielőtt a hirtelen fellobbanó tűz megperzselte volna a papírt és a kezét is.
–Mi ez?
Molok kettétörte a csontot, amit eddig rágcsált, és elkezdte kiszívni a velejét. A minotaurusz idegesen széthajtogatta a lapot, és megpróbálta kivenni az írást a tűz halvány, villódzó fényében. Elkerekedett a szeme, és dühösen nézett az ogréra.
–Ezt a kiáltványt maga a solamniai lovagok nagymestere írta alá!
A gyülekezetben ismét moraj támadt itt-ott. Miután négy éven át üldözték a zsákmányukat az emberek vidékein át, mostanra többet tudtak a solamniai lovagokról, mint bárki a fajtájuk¬ból, Kazt kivéve.
–Mit mond, Scurnő – kérdezte türelmetlenül az egyik minotaurusz.
–A nagymester jutalmat kínál a különböző fajok több egyedéért. Az egyik közülük Kaz! – Ez utóbbit teljes hitetlenkedéssel mondta. – Keresik, azt írja, azért mert összejátszott a lovagság ellen, egész pontosan részt vett a nagymester elleni gyilkossági kísérlet kitervelésében. Gyilkosságról is szó esik benne, de hogy pontosan kit és mikor öltek meg, azt nem írja.
Scurn hangja elárulta, hogy némiképp zavarba ejtette, amit olvasott.
–Akkor a lovagság legalább annyira el akarja kapni, mint mi – állapította meg valaki.
–Honnan szerezted ezt a kiáltványt? – förmedt Hecar az ogréra.
Molok megrántotta a vállát.
–Tegnap találtam. Leesett a… fáról… ahová valaki kitűzte, gondolom.
–Miért kellene a lovagoknak Kaz? Hiszen a bajtársuk volt! – kérdezte az egyik nőstény a csoport egészétől.
–Ahogy ezek közül a többiek közül is néhányan – tette hozzá Scurn. Odalökte a papírt az egyik társának, aki lassan olvasni kezdte. A minotauruszoknak erős büszkeségre adott okot, hogy talán az elfeket kivéve, minden faj közül ők bírták a legjobban az írást-olvasást. Igaz, hogy a társadalmukban a fizikai erő játszotta a végső döntő szerepet, de a tudás tette igazán élessé ezt a fegyvert.
–A lovagoknak elment az eszük! – dörmögte Hecar. – Megneveztek valami okot?
–Megnevezték bárminek is az okát, amit Kaz üldözése során láttunk? – pillantott körbe Scurn. – Lehet, hogy van rá okuk, vagy lehet, hogy nincs. Vannak olyan nevek azon a listán, akik a leghűségesebb szövetségeseik voltak… abban az időben.
Az „abban az időben” a háborút jelentette, amelyet a minotauruszok tőlük telhetően próbáltak kitörölni az emlékezetükből. Többen állatias, gyűlölködő pillantást lövelltek Molok felé. A minotauruszok rabszolga katonái voltak az ogréknak és az embereknek, akik a sötét istennőt, Takhisist követték, az ellenlábasa, Paladine, a fény ura elleni harcában. A solamniai lovagok ezt az istent képviselték, és végül az ő soraik közül egy, egy Huma nevű koronalovag kényszerítette szó szerint megadásra az istennőt. Csupán még egy maradt életben a nagy árat követelő győzelem szemtanúi közül.
Kaz. Nagyon kevesen tudták, hogy milyen szerepet játszott valójában a végső csatában. Az emberek nem szívesen dicsőítettek egy olyan teremtményt, akit leginkább szörnyetegnek tekintettek. A többi minotaurusz az évek során valahogy összerakosgatta a történetet, noha egyesek, ahogy Scurn is, kételkedtek a hitelességében.
–Ha a solamniai lovagok a fejét akarják – kezdte a megtépázott harcos –, akkor biztosan délen marad, ahol nem olyan erős a jelenlétük.
A többiek közül sokan bólintottak. Molok egyenként végignézett rajtuk, aztán megrázta a fejét.
–Még négy év elteltével sem tudtok semmit. Még ti sem, akik ismertétek Kazt.
Tizenként komor tekintet meredt rá, de ő, szokás szerint, nem törődött velük.
–A lovagok különösen viselkednek. A barátai most az ellenségei, még a lovagok ura is, aki, ha igazak az értesüléseink, háborús bajtársának nyilvánította.
Hallgatás következett. Most mindenki teljesen rá figyelt.
–Kaz északra fog menni, északra, Vingaardba, azt hiszem.
Szerencsére a vidék, ahol most barangoltak teljesen lakatlan volt, mert olyan üvöltözésben tört ki a társaság, hogy biztosan mérföldekre elhallatszott. Végül Scurn csendesítette el a többieket – Scurn és Hecar.
–Meglehet, hogy a solamniai lovagok kifordultak önmagukból, Molok – fakadt ki Hecar –, ahogy azt nemegyszer láttuk már, de ne vedd Ka zt egy kalap alá az őrültségükkel! Minden más ellenére, ő akkor is minotaurusz!
Scurn bólintott. Még ő sem hitte, hogy az üldözöttjük volna olyan ostoba, hogy északnak menjen.
Molok visszavette a kiáltványt, és vetett rá még egy pillantást. Vicsorgó, ragadozó vigyorral beledobta a tűzbe. Nézte, ahogy pillanatok alatt hamuvá ég, majd megint felnézett a társaira… a gyűlölt társaira.
–Nem ostoba. Sose mondtam, hogy az.
Lehajolt, összeszedte a kevés holmiját, aztán felállt. Megve¬téstől csöpögő pillantást vetett a minotauruszokra, amiért olyanok, amilyenek. Még most is, hogy már nem rabszolga katonák, egy ogréra volt szükségük, hogy a rút orruknál fogva vezesse őket.
–Csakhogy akkor is Kaz, és ezért fog északra menni, Vingaardba. Más oka nem kell, hogy legyen.
Az ogre sarkon fordult, és nagy léptekkel elindult, nyugtalanító tekintettel az arcán, amelyet a minotauruszok most nem láthattak.

Richard A. Knaak: Kaz, a minotaurusz
Dragonlance
Hősök
IV. könyv Eredeti cím: Kaz the Minotaur
Fordító: Zarándy Beáta

Kiadó: Delta Vision
2006
ISBN: 963 9679 11 9
Vonalkód: 9789639679115
Ár: 1990 Ft
Terjedelem: 336 oldal
 

]]>