Részlet az Árnyak ébredése című regényből

Pár nappal ezelőtt látott napvilágot Anthony Sheenard legújabb Mysterious Universe regénye, az Ãrnyak ébredése. A Gin Bowman sorsát nyomon követő regény a 24. század végén a földön játszódik. A könyvet a Graal könyvek kiadó jelentette meg, és alább olvasható belőle egy részlet.

Részlet a műből: A pápa a Sixtus-kápolnában fogadott. én nem akartam, Annabeth nem akarta, Carney és Jessica Kerwin akarta. én pedig mentem, hogy legalább értelme legyen a mai estének.
     Kettőnk beszélgetését megelőzően, az éjféli misén XVIII. Benedek Krisztus születésének egyetemes jelképéről beszélt, s hogy ez az örömteli esemény az ember szabadságát testesíti meg, a jövőbe vetett hitet jelenti, s hogy amíg hisszük, addig a mienk a legnagyobb hatalom. Amint mienk az Ige is.
     Nekem mindez túl elvont. Gyakorlatias gyermek voltam, akit anyám elhagyatott templomokban némán elrebegett imádságai sem töltöttek meg hittel. Mert miben higgyen az a gyerek, aki nap mint nap azt látja, hogy míg körülötte család, állandó lakás, iskolai barátok és ünnepek járnak mindenkinek, addig őt városról városra vonszolják, és az összes öröme az életben az, ha találkozik valakivel, aki egy kicsit figyel rá, és megosztja vele személyiségének töredékeit. Aki nem lát nyugalmat, örömöt és ünnepet. Akinek a karácsony azt jelenti, hogy nézheti, mások hogyan ünnepelnek.
     A Szent Péter-bazilika közepén állva, a távozó tömeg fölött a baldachinos főoltárt, a jászolt és a szenteket, festményeket figyelve, nézve fel a magasba, és még feljebb, a kupolába, ahol csillag ragyogott, úgy éreztem, életemben más se voltam, csak magányos és elhagyatott. Sosem éltem meg ilyen intenzíven az ellopott gyermekkor érzését. Sosem gondoltam úgy gyerekéveimre, hogy menthetetlenül rosszak voltak… most igen.
     – Ott voltam a Santa Maria Maggiore templomban az első karácsonyi misén – súgta nekem az a férfi, akit Jacques Demaret-nak hívtak. Nyilván a Katedrális intervenciósa volt. – Attól félek, hogy mire ennek elérkezik a kétezredik évfordulója, már nem lesz pápa, aki megtegye. Legyen elnéző XVIII. Benedekkel szemben, Mr. Gillian!
     – énő?? – Mire ránéztem volna, már elsodorta a tömeg. Helyette Jean-Philippe Carney fogta meg a karom, és közölte, hogy XVIII. Benedek a Sixtus-kápolnában szeretne beszélni velem.
     – Nem kell menned, ha nem akarsz – suttogta a másik oldalról Annabeth.
     – Kíváncsi vagyok – mondtam a lánynak, majd visszafordultam Carney felé. – Mehetünk.
     – Egyedül megy – mondta Carney. – Monsignore Pasquale fogja átkísérni oda.
     Meglepetten néztem rá, és valami olyasmit láttam a tekintetében, amit még eddig nem. A küzdelem gyönyörét. Akármi miatt is hozott ide, egyben biztos lettem: az Jean-Philippe Carney malmára hajtja a vizet.
     Monsignore Pasquale udvariasan fejet hajtott előttem, és közölte, hogy két lépéssel lemaradva kövessem őt. Elindult, és nem tudom, hogyan csinálta, de egyszerűen szétnyílt előtte a tömeg. Még azok is félreálltak, akik nem láthatták, hogy közeledünk. Úgy mentem mögötte, mint halászcsónak a romboló mögött. A kápolna előtti folyosórészen azonban már csak a svájci gárda két katonája tartózkodott. Ott álltak kék-narancs ruhájukban, tollas sisakjukban, kardjukkal, mintha csak a reneszánszból léptek volna ki. Monsignore Pasquale félreállt előlem, és intett, hogy menjek be.
     A kápolnába érve olyan erővel csapott le rám a korok változása, hogy elakadt a lélegzetem. Mindenünnen meztelen és félmeztelen alakok tekintettek le rám, különböző élethelyzetekben, mindennapi foglalatosságok és cselekedetek közben. Színesek voltak és elevenek, erőtől duzzadók. Körbefordultam, és megint csak tömegben éreztem magam, de egy nyolcszáz évvel ezelőtti tömegben. Felnéztem a mennyezetre, és megláttam ott is a festményeket – bibliai történetek: Mózes a kőtáblákkal, Noé, Ãdám teremtés közben, a bűnbeesés, szentek…
     Hirtelen elfelejtettem, hogy XVIII. Benedeknek is itt kell lennie valahol. Csak bámultam fölfelé.
     – Egyetlen ember – hallatszott a pápa fáradt hangja. – Egyetlen ember álmodhat ilyen csodát? Mire képes egy emberő
     Szemközt állt az oltárnál, gyertyák között, teljes karácsonyi díszöltözékben. A fények játékában úgy tűnt, mintha a feje feletti freskó maga lenne a kék ég, mint a mennyország, tele élő alakokkal. Ekkor, csakis ekkor értettem meg, mit keresett az anyám a templomokban, és mit nem talált meg.
     Közelebb mentem.
     – Az államtitkárom szerint csak egy tizenhét éves gyerek – mondta a pápa. – De mi tudjuk, hogy Krisztus megszületésével az Ige született meg, nem kellett a Megváltónak férfivá érnie ahhoz, hogy az Ige közöttünk legyen. Nem a kor számít sem Krisztus, sem az Antikrisztus esetében. A kor… az csak az idő terméke, és az idő nem változtat a Lelken.
     Vártam, hova fog kilyukadni.
     – Fárasztó és nehéz hónapok állnak mögöttem, Mr. Gillian. Krisztus földi helytartója is elfárad, ha az évek elszállnak felette, és ha nem alhat négy óránál többet naponta. Jelentések és felvételek százait néztem át önről, meghallgattam kéttucatnyi ember véleményét, de nem tudom, hogy kicsoda is valójában. Nem ismerem az arcát, nem tudom eldönteni, hogy arc-e vagy maszk. Mondja el nekem, kicsoda ön!
     Nem léteztek előttem soha ikonok, nem néztem fel senkire, nem csodáltam senkit annyira, hogy elakadjon a szavam, amikor előtte állok. Most sem azért nem válaszoltam, mert a pápa jelenlétében meghatottság öntötte el szívemet, hanem mert nem tudtam mit válaszolni. Feltettek egy egyszerű kérdést, és nem volt olyan válaszom, amiben hinni bírtam volna.
     XVIII. Benedek persze félreértette.
     – Most ne a pápához beszéljen, beszéljen csak egy öregemberhez, aki arra kíváncsi, ki az a tizenhét éves fiatalember, akit az élet eléje sodort. Mire számíthat tőle? Jóra, rosszra?…
     – én csak itt vagyok – vontam vállat, és körbeintettem. értettem ez alatt a Sixtus-kápolnát, az éjféli misét, Rómát, Európát… – Ãgy éltem anyámmal, és így élek most is. Ãgy kerültem Jean-Philippe Carney kastélyába, és ide a bazilikába is. Ha olvasott rólam, ismerheti az életemet. Nem vagyok más, mint az, amit ön e lé tettek.
     – értem.
     Sok mindent elárult ez az egyszavas válasz, de még többet homályban hagyott. Ezek itt mind hisznek rólam valamit, tulajdonítanak nekem valamit, és nem értettem, mi alapján teszik ezt. Tizenhét éves múltam, nem tettem semmi rosszat és törvénybe ütközőt, s ha hagynak, akkor a hadsereg állományában nem is fogok semmit tenni ellenük. Miért vagyok más az ő szemükben, mint a magamébanő A szüleim miatt? Itt lenne a titok nyitja? De akkor miért nem akarnak megismerni, miért játszadoznak velem?
     Ezt hangosan is kimondtam.
     – Miért játszadoznak velem?
     XVIII. Benedek meghökkent.
     – Higgye el, Mr. Gillian, senki sem játszik önnel. Egymással játszunk… Egymással, mi, akik a Novus Ordo Seclorum mindennapjait igazgatjuk. A politika már csak ilyen.
     – és mit keresek én a közepébenő
     – Ezt magától kérdezze! Hirtelen megjelenik, és mindent felborít.
     – énő Azt hiszem, nem én vagyok itt a probléma, hanem apám és anyám régi közössége. – Tiszta vizet akartam önteni a pohárba. Egy órája Jessica Kerwin azt tanácsolta, kérdezzem meg azokat, akik részt vesznek a játszmában. Most itt volt a lehetőségem, hogy feltegyek egy kérdést a pápának. Olyan lehetőség, ami hirtelen ajándékként került hozzám.
     Karácsonyi ajándékként.
     – Mit tett a szüleim gyülekezete, hogy ez még rám is kihat? Mitől rettegett anyám?
     A pápa egy hosszú pillanatig merőn nézett, talán a választ fontolgatta. Aztán elszakadt a kápolna oltárától, és két lépéssel közelebb jött.
     – Nem a szülei miatt van itt – felelte. – és nem a szülei miatt vagyunk mindannyian kíváncsiak önre. Ehhez semmi köze Michael Gilliannak, és az ön anyjának… Ez csakis ön miatt van, Mr. Gillian.