Kései sirató (levéltöredék a Preyer zsűrizésről)

… és akkor, most amit ígértem, a Preyer zsűrizésről. Remélem, lehet még vele valamit kezdeni, bár tudom, nincs régebbi, mint a tegnapi újság, vagy a tavalyi divat. Ez az igazság – lehet – erre az írásra is áll, hiszen a pályázat már régen lezajlott, a díjakat kiosztották, a győztesek megjelentek nyomtatásban, és lassan minden a feledés jótékony homályába vész. Reménykedem azonban, hogy némi tanulságot még fel tudok mutatni, talán vannak időtlen igazságok, amik később is jók lesznek valamire. Anyagot küldtek bőven, ha mindent kinyomtatunk, három könyvet lehetett volna összeállítani, de erős válogatás után kettő még biztosan kitelt volna. Ezek a könyvek olyan 320 oldalasak lennének, nyomdai ívben számolva. Ahogy a díjátadón Kósa Kati is mondta: 110 novellát küldtek, tehát „kaptunk bőven”. Persze vegyes volt a színvonal. Rögtön az elején megemlítem, hogy akadtak ide nem illő írások. Például: az egyik témája arról szólt, hogy állítsunk szobrot Szegeden Szent Johannának, mert ő inspirálta az ötvenhatos forradalmat. Azután itt is felütötte fejét EzoTerike, mert ő most nagyon divatos, akárcsak az ősmagyarság. Volt egy hosszú írás egy magyarázgató sámánról, meg a Vén Istenről, és a novella végén, hogy valami science-fiction is legyen, a révült öreg valami csillag felé mutogatott, ahonnan az ősmagyarok jöhettek. És volt örökéletű Paracelsus, meg síron túl is kitartó szerelem. Még az sem lett volna igazán baj, hogy ezek nem tartoztak a meghirdetett tematikába, inkább az volt a probléma, hogy nem voltak jó írások. Persze – gondolom – más pályázatoknál is történek ilyen malőrök, hiszen sok szerző csak írni akar, de azt szinte minden áron. A novelláját még talán a kutya-magazinba is beküldi, csak valahol nyomtatásban lássa, azzal sem törődik, hogy volt valami kiírás-féle…. Mint minden ilyen alkalomkor, itt is volt pontozás: hárman követtük el, egymástól teljesen függetlenül. Be kell vallanom, én nagyon szőrösszívű voltam, mert az összehasonlításnál kiderült, hogy én adtam mindég a legalacsonyabb pontszámot. Biztosan a kritikusi lelkem buzgott fel állandóan. De azért a végére kialakult egy mezőny, amit elég jól lehetett rangsorolni, már csak kicsit kellett a dolgokat összesimítani, és készen is voltunk. Én egyébként is készen voltam, mert ennyi írást igen kimerítő elolvasni figyelmesen. És ha az olvasás közben még az ember a javításait, javaslatait is beirkálja a szövegbe, igen lassan halad. Meg is fogadtam, soha többet nem teszek ilyet, mert ez senkit nem érdekelt. Csak „egy legény volt talpon a vidéken”, aki vette a fáradságot, és megkért, hogy ugyan mondjam már el az írásáról a véleményemet. És elgondolkodtam azon, kik is olvassák ezeket az írásokat? Most nem arra gondolok, hogy három elgyötört zsűritag halált megvető bátorsággal olvas, miközben imáik az ég felé szállnak, bár néha felüdülhetnek, ha egy-egy jó anyag kerül a szemük elé. Inkább arra gondolok, hogy az író megírja a novellát, jó esetben elolvassa, még jobb esetben barátaival elolvastatja, a legjobb esetben pedig az ellenségeivel is. De maradjunk annyiban, hogy ő elolvassa. Utána végigolvassa a három zsűritag, és itt vége is. Tehát egy írás négy ember kezén megy keresztül, és az ő véleményük számít. Az íróé mindenképen, hiszen jónak ítélte az írást és elküldte, a zsűri pedig hivatalból olvas. Nem kell őket sajnálni, amikor a mérgezés tünetei kezdenek előjönni, akkor lesznek a legigazibbak a pontszámok. Bár olvasás közben sokszor eltöprengtem, hogy a szerző ugyan elolvasta-e az írást, vagy csak leírta és beküldte, arra gondolva, hogy a zsűrinek ez is jó. Pedig kár a szegény zsűrit szenvedtetni, hiszen egy rossz írással – amit nem is nézünk át rendesen, és elküldünk -, sajnos magunkról állítunk ki bizonyítványt. Mert a hivatalos olvasó egy idő után, ha akarja, ha nem, átmegy mindenevőbe. Mindent elolvas, de azért a pontozást nem felejti. És még az is megeshet, hogy az írások egymás esélyét rontják. Tudom, a szerzőnek minden gyermeke aranyos, de keresni kellene egy kívülállót, aki nem ájul el a csemete láttán, hanem kritikával illeti. Mert akkor nem a zsűrinek kellene elájulni a csemete láttán, teljesen ellentétes előjellel, és emlegetni „a jóédes” szülőjét. Tehát meg kell állapítani, ha csak a szerző és a zsűri olvas, az nagyon kevés. Jó volna valamiféle szerkesztői előválogatás, már csak azért is, hogy a zsűri ne őszüljön bele a szörnyűségekbe. Mert a jó írás az olvastatja magát, de a rossztól még az ember életkedve is elmegy. Persze lehet arra hivatkozni, hogy akkor nem kellett volna beülni zsűrizni. Nem azt kérem én, hogy a bíráló bizottság helyett zsűrizzen valaki, csak azt, hogy a témába nem illő írásokat válogassák ki, azok már ne zavarjanak bele az értékelésbe. Az biztos, hogy még egyszer nem irkálok ajánlatokat a sorok közé, már csak azért sem, mert ezeket senki nem olvassa. Ezeket inkább a szerzővel kellene megbeszélni, de mivel a szerző nincsen kéznél, marad a magányos dörmögés! Ám ha esetleg a szerző elolvasná őket, lehet, hogy a billentyűzetébe dőlne. Ugyanis ezek a kis jegyzetecskék, közvetlen az olvasás alatt születnek, amikor az ember elírásokkal, egyeztetési hibákkal, és rosszul összerakott mondatokkal találkozik. Amikor – mondjuk – oda nem figyelés miatt a férfi főhős szakálla a női főszereplő arcát keretezi. Vagy az egyeztetés hiánya miatt nem tudom, hogy a mondat melyik része kire is vonatkozik. Ilyenkor aztán elszabadulnak a kritikusi indulatok. Az pedig már tapasztalt tény: igen nehéz úgy véleményt mondani, hogy a szerző ne sértődjön vérig. Mert azt mindenki tudja – persze csak titokban -, hogy ő egy zseni, amiből csak egyet hordott a hátán a föld eddig. Ezzel én is így vagyok, de mélyen szoktam róla hallgatni. És ha valaki belebeszél az alkotásba, hát az egy gyilkos, megöli a szerző lelkéből edzett és vérével táplált gyermekét. Mert azt lehet mondani, hogy Bözsi ez az étel sótlan, és a hagymát nem pirítottad, hanem oda égetted, ez így ehetetlen. És ebből Bözsi tudja, hogy a következő főzésnél mire kell vigyázni. De ha mondjuk Bözsi ír, és ezt egy novellával kapcsolatban próbálom mondani, akkor Bözsi megsértődik. Mert ő úgy érti, hogy lehülyéztem, és azt mondtam, hogy egy béna alak, akit ki kellene tiltani a konyhából, de leginkább az irodalomból. Pedig én csak az égett hagymát, (az idegesítő egyeztetési hiányokat) és az elsózást, (mondjuk a szereplők béna viselkedését) tettem szóvá. És akkor már arra nem is hivatkozom, hogy nehéz a kritikus és a zsűri élete. Arról meg csak álmodozok, hogy mindég ehetőt tálalnának elénk! Hogy mi minden volt science-fiction ürügyén, az is megér egy misét. Az összes szokvány séma elő lett vezetve. Ezzel nem volt baj, hiszen nem most és itt kell vadonnatos új ötletekkel teleszórni a világot. Maradhatnak a régi ötletek, csak újképpen kellene őket elmesélni. Mert ugyan a történetek száma véges, de a mesélés módja végtelen. Voltak olyanok is, akik más formákat választottak, például sima kalandtörténetet írtak át science-fictionnak. Vagy szecessziós mázzal öntöttek nyakon egy ezoterikus írást, amit úgy tálaltak, mintha szabad vers lett volna. Csak éppen a történetnek nem volt se füle, se farka. Vagy esetleg heves és lédús pornográf történetet tálaltak, kicsi sf beütéssel, hogy azért látsszon, ők a kiírást is figyelembe vették. Mások „Mézgagézás” rajzfilm forgatókönyvet írtak, csak pont a humor hiányzott belőle. Az nem baj, ha más formákat használunk fel az írás megkönnyítésére. Esetleg egy Hemingway novellát sci-fisítünk meg, abból még egy jól olvasható iparos munka ki kerekedhet, és majd egyszer eljutunk a saját stílusunkhoz is. (Itt is volt olyan írás, aminek a formáját és a jegyeit az író máshonnan vette, de nagyon jó „keringős” írás lett belőle. Hogy ez nem csak gyanú, az is bizonyítja, hogy két írást küldött be, és amiben „magát is meg akarta mutatni”, az már egyáltalán nem lett ilyen olvasható)! Persze nem az erőltetett humort kérem számon, hanem a vidámságot, hiszen az életben is vannak vidám pillanatok, vagy órák. A legjobbak azok a novellák voltak, ahol az író az ismert mai problémákat vetítette ki a jövőbe, vagy nagyította fel. Mert kiderült, ha ismerem a szereplőket és a világot, amit el akarok mondani, abból nem lehet nagy baj. Viszont a láthatár szélén lebegett egy nagy segítség, úgy az írók, mint az olvasók számára. Ez a támogatás a sok látott és nem látott science-ficton film volt. Nem kellett az írónak leírásokkal bajlódni, mert mindketten tudtuk – mármint ő az író, és én az olvasó -, hogyan is néz ki egy űrhajó, esetleg a nagy Fekete Kozmosz. Nem is vacakolnak újabban az írók leírásokkal, rábízzák magukat az olvasók, meg a filmesek fantáziájára. Ez sokszor jó, hiszen így az olvasó megmenekül egy csomó szájbarágós leírástól. De az meg a hátulütője, hogy semmi egyéni világ nem kerekedik ki. Az olvasó „tipusmanga” hátterekben gondolkodik. De egyszer majd ez is változik. Az nem volna baj, ha valaki úgy írna novellát mintha az egy jól megírt forgatókönyv lenne, sok vágással, ráközelítéssel, és képváltással, még a lassítások is beleférnének. Izgalmas modern próza keletkezne. Persze nem annyira modern ám, mint hinnénk, csak el kell olvasni figyelmesen – mondjuk – Arany János Vörös Rébék című versét vagy pár balladáját, és megfigyelni, milyen modernül használja a képeket. Bármelyik filmes példát vehetne róla. A Vörös Rébék a mellett, hogy egy zseniális vers, még egy jó forgatókönyvnek is elmenne. Tessék elolvasni, és megfigyelni! Én, mint zsűri is szeretnék ilyen jól szerkesztett novellákat olvasni. Persze mindig is álmodozó fajta voltam! Nem csak az a fontos mi történik, hanem az is miért történik! Ezen a sok írás elolvasása után gondolkodtam el. Ez most talán kicsit furcsán hangzik, de van magyarázat. Az írók állandóan azzal foglalkoznak, hogyan zajlik le a sztori. Mint a közepes krimikben, csak cselekvés van, meg helyzetértékelő párbeszédek. A külsőségeket könnyedén lehet követni. De ha arra is figyelne a szerző, hogy az a valami miért is történik, akkor eljutna oda, ahova a jó krimik: lehetne látni a cselekvés emberi oldalát, lelki mozgatórugóit. És közben még a szerző gondolatait is megismernénk, sőt esetleg a világról alkotott véleményét. Mert a science-fiction nem csak kaland, de gondolatnak is kellene lennie benne. Ezek nem a folyamatosan számon kért új és újabb ötletek, hanem az emberi gondolat, aminek a mélyén esetleg ott vannak az újabb és újabb ötletek. Ám ha az elmélyült gondolati ábrázolás elmarad, az ötletek is, bármennyire ujjak, csak csillogó, felesleges kellékek maradnak. Tehát, fontos a cselekvés, de a gondolatokkal is kellene valamit kezdeni. Persze nem azt kérem számon, hogy a szerző a történetből kilépve magyarázkodjon, mert attól minden olvasónak feláll a szőr a hátán, (és az olvasott novellák között is volt rá elég sok példa), amikor a novellából kiáltvány lett. Támasszuk fel a történetek alján szunnyadó gondolatokat. Persze, tudom, ez nehéz, mert ahhoz ismerni kell az embert, vagyis magunkat! Aztán van itt még egy dolog, amit az eredményhirdetés és a kiadvány megjelenése után tapasztaltam, és ez átvezet egy másik, igen komoly jelenséghez. A holtig cipelt novella. Ahogy a költő írja: „Vagy futkározva rongyig-cipeled” az írást. A „ha itt nem jelenik meg, majd amott, vagy egy most induló fanzinban, vagy felteszem a netre”. Egy pályázat után, a kimaradt, de még jó írásokkal, különböző helyeken lehet találkozni. Mintha valaki törtarany ékszereit akarná bármi-áron pénzé tenni. Ez igen sokat árt a meghirdetett pályázatnak, a zsűrinek, és sajnos az írónak is. A pályázat komolyságából vesz el, mert egy külső megfigyelő, ha ezt látja, elgondolkodik, milyen lehetett ott a zsűri, meg egyebek, hogy a szegény szerzőnek így kell házalni az írásával? A zsűrire is rossz fényt vet, hiszen a kívülállók nem tudják, mennyi és milyen írás lett beküldve. A beavatatlan csak azt látja, hogy van egy vándorló írás – ami még esetleg jó is -, és azt a szerzője kénytelen „rongyig-cipelni”. Az írónak azért árt, mert olyan dolog veszi el az önbizalmát, aminek nem kellene. És nem az írással foglakozik, hanem a helykereséssel, és saját sebei nyalogatásával. És ez nem jó. Inkább írnia kellene! Tehát van egy csendes ajánlatom, ami tudom sokaknak nem fog tetszeni, és különböző ellenvéleményeket keresnek majd, hogy bebizonyítsák, mennyire nincsen igazam. Lehet bizonyítani, de én azért leírom, hátha nem is annyira rossz. Bár már hallottam hangokat, és kifogásokat. Tehát mivel az interneten nincsenek terjedelmi korlátok, és egyéb megkötések, a következőt kellene tenni: van egy oldal, ahol a pályázattal foglalkoznak. Itt vannak történelmi visszapillantások, és feltett írások. Ezeket az oldalakat kellene felhasználni. A pályázat teljes anyagát feltenni, pontozással együtt, meg esetleg a zsűri értékelését is mellékelve. Az elejére a díjazottakat, utána pedig a „futottak még”-eket. Tehát mindenkit, aki beküldte írását. Vagy ábécé-rendben, vagy valami egyéb módszerrel. A végén minden írást lehetne komentelni is. Akinek fel kell emelni a fejét, az emelje fel, akinek le kell sunyni, az pedig sunyja le. De mindenki az utolsó darabig jelenjen meg. Mert mindig lehet olyan hangokat hallani, hogy „pont ezeket tudták kiválasztani abból a rengeteg beküldött jóból”? Itt kiderülne, hogyan is néz ki az a rengeteg jó. A szerzők boldogok lennének, hogy valahol, „hivatalból- kinyomtatva” találják, olvassák magukat, és olvassák őket a barátok, ismerősök. A díjazottak megjelenése az már kicsit problémásabb, mert ugye azokat mi is meg akarjuk jelentetni egy újságban. Itt csak azt kellene eldönteni, hol van a nagyobb „példányszám”! Mindez az anyag a következő eredményhirdetésig olvasható lenne. Aztán amikor megvan az új hirdetés, akkortól már csak a díjazottak maradnának fent. Mert hihetetlenül gyorsan eltűnnek az írások az olvasók szeme elől. És abban sem szabad hinni, hogy ha én kiadom őket pár száz példányban, akkor mindenkihez eljutnak. Persze az is igaz, hogy az internet sem mindenkihez jut el, de a net legalább mindenkié. Ha akarom, ott megkereshetem azt, ami engem érdekel. És a lehetőség linkjét több helyre be lehetne tenni. Mindenkinek jó reklám volna. És évekre visszamenőleg meg lehetne találni a díjazottakat, a többit meg, aki akarja, letöltheti magának. Valami nyomot hagynánk a nagy elektronikus sivatagban. Hát ez van, és még sokáig ez lesz, bár jönnek az e-könyvek, de mi mindég is lassan szoktunk haladni. Persze az is nagyon érdekes volna, ha ingyért letölthető e-könyvet csinálnánk az anyagból, mintegy reklámozva a magyar science-fictiont. Bár lehet, ez inkább visszaütne, mint előre vinne. Bár azt is szokták mondani, minden jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának. És azt sem szabad elfelejteni, hogy igazán tanulni csak rossz írásokból lehet, mert egy tökéletes művet, azt csak elolvas az olvasó, de nem merül fel benne, hogy ezt ő hogyan tudná sokkal jobban megcsinálni, és nem is idegesíti fel. Tehát a megjelentetés lehetne úgy is tekinteni, mint az írók támogatását. Mert olvassák magukat, méghozzá valamilyen „hivatalos” formában, és ez nagyon jó érezés. Még utána a család és az ismerősök is elolvassák, és bíztatják az írót, hogy csak így tovább. Esetleg támad valaki, aki azt mondja, hogy csak tovább, de ne így, hanem másképpen, és esetleg ad pár jól használható tanácsot. És akkor lassan kialakul a szerzőben a szakma, mert az sokkal fontosabb, mint a nagy irodalmi zsenialitás. Az majd eljön, vagy az sem baj, ha nem, de legalább a szerző képes lesz olvasható dolgokat írni. És ha lesz egy csomó, jól működő szakmunkásunk, még két vállra is fektethetjük azt az annyira irigyelt angol science-fictiont. Hiszen gondoljunk bele, ha arányosan nézzük, már öt jó íróval és negyven kiváló szakmunkással, mi vagyunk előnyben. (Már ha a nyelvi elterjedést és a felületet vesszük! Mindég mondtam én, hogy a magyar egyszer még világnyelv lesz.)  Aztán már csak bíztatni kell mindenkit, mint ahogyan Rákosi Mátyás tette: „Írók, írjatok remekműveket” Hát ezt akartam megírni neked. Most pedig arról, hogy olvastam egy jó Boris Vian könyvet, ami még sf-nek is elmenne, és érdekfeszítő is, szabad szájú is, és polgárpukkasztóan pornográf. De ha figyelmesen olvasom, idegesítően sok hiba van benne. Hát úgy látszik senki nem tökéletes… Na de erről majd egy másik levélben. Inkább itt mondom el, hogy milyen jó vásárlást csináltam a múlt héten, amikor…

(És itt vége a levéltöredéknek…)