Antal Nimród új filmjéről kijőve az első gondolatom az volt, hogy „naa…majdnem!” Mint azt saját keserű tapasztalatainkból tudjuk, a predátorok és alienek témájához a 90-es évek óta nem tudott senki eredményesen nyúlni, mégis hazai rendezőnk alkotása messze az eddigi legjobban sikerült próbálkozás volt. A sztori ezúttal egész egyszerű és nem valami érthetetlen és erőltetett maszlag, ami ígéretes indulás egy jól kidolgozott scifi-akció filmhez, hiszen van idő a karakterekkel és a cselekménnyel foglalkozni, ahelyett hogy a feleslegesen egymásba bonyolódó szálak agyonmagyarázására mennének el az órák. Az első részben már látott dzsungel helyszín plusz kommandósok kombinációhoz visszanyúlni is jó elgondolás volt szerintem, annak ellenére, hogy sokszor látott klisék és kiszámítható fordulatok köszönnek vissza innen-onnan. Szerencsére ezek finoman és nem túl szembetűnően bukkannak fel. Az események gördülékenyen pörögnek, van izgalom és a néhány merengős, lassú jelenet ellenére sem válik a film unalmassá. Érződik az európai szemlélet és ötletesség, de sajnos az még jobban érződik, hogy mégiscsak az amerikai piacra szánt hollywoodi produkcióról van szó. A magyar kreativitás kilátástalan küzdelme a hollywoodi klisék és kompromisszumok ellen. És itt térjünk rá, hogy a majdnem miért is lett csak majdnem. A színészek kiválogatásával kapcsolatban két apró kérdésem lenne. Egy: kinek az ötlete volt, hogy Adrian Brody jó akciófilm színész lenne? És kettő: a többiek miért nem verték agyon?? Körülbelül annyira tudta hitelesen játszani a harcteret megjárt zsoldos kommandóst, mint amennyi hitelességet Steven Seagal alakításában fedezhetnénk fel, mint Hamlet. És ezen az sem segített túlságosan, hogy láthatóan egy-két hetet konditeremben töltött kocka has gyártással. Arnoldhoz képest, de akár Danny Glover mellett is csak csontsovány zongoristának tűnik! A női főszereplő (Alice Braga) bájos arcára és törékeny alkatára nézve ugyancsak nehéz elhinni egy szót is a katonai múltról, de még azt is, hogy elbírja egyáltalán a számára kiutalt mesterlövészpuskát. A többiek viszonylag hitelesen alakítják a kiosztott mellékszerepeket, Danny Trejo és Oleg Taktarov még üde színfoltot is jelentettek a szokásos karakterüket játszva. Sajnos Laurence Fishburne néhány perces szerepeltetése is csak kárára vált a filmnek. Az a néhány jelenet, amíg a számára kiutalt karaktert próbálta – sajnos hiteltelenül – előadni, annyira zavaróan oda nem illő volt, hogy nagy erőfeszítésbe telt utána visszazökkenni a film hangulatába. A főszereplők számára megírt sekélyes és semmitmondó párbeszédek túl színpadias előadásmódja is sokat rontott az összképen, és bár szentségtörésnek érzem, hogy ezt leírom, de egy jól sikerült szinkron emiatt csak javíthat a film hangulatán. Összegezve, a Predatorsnak nem sok hiányzott, hogy jó film legyen. Kikapcsolódásnak, szórakozásnak jó, és ha a szerencsétlenül kiválogatott A-listás neveknek kiutalt pénzt egy ügyesebben összerakott és párbeszédben erősebb forgatókönyvre költik, akár maradandó alkotás is lehetett volna. A legutóbbi próbálkozásoknál jobb, a kultikus filmekhez még felnőni nem tudó, de ígéretes próbálkozás.]]>