Maróthy László kritikája.
Tegnap (október 2. a rend kedvéért) végre bemutatták az első dupla részt, a sorozat háromrészes pilotjának első két részét, ami a keresztségben az „Air” címet kapta. Kevés olyan sorozatepizódot tudnék említeni (legyen az Stargate, Star Trek vagy BSG), aminek a cselekményét tulajdonképpen két mondatban össze lehet foglalni, mégis szívesen emlékszem vissza rá. Az Air pont ilyen. Sok minden kiderült, mégsem derült ki benne a világon semmi sem, és ha akarnék nagyokat spoilerezni, akkor sem tudnék.
Tartottam tőle, hogy a készítők sablonkaraktereket fognak kreálni az SG-1 és az Atlantis alapján, ahol ez bejött és működött, de harmadik nekifutásra nem biztos, hogy szerencsés lett volna. Mindkét sorozatban volt szarkasztikus katonai vezető (O’Neill – Sheppard), kissé kirekesztett tudós, akihez képest Data technoblablája általános iskolás olvasmány (Carter – McKay), hősi halált haló orvos (Fraiser – Beckett) és „idegen a csapatban” (Teal’c – Teyla/Ronon).
Ezek helyett kapunk egy olyan csapatot, akik valójában nem is egy csapat, hiszen legtöbbjük sosem találkozott még egymással, egyszerűen összegyűltek az Icarus bázison, hogy megfejtsék a Csillagkapu kilencedik ékzárjának titkát. Miután a bázist megtámadják, és a bolygó megsemmisülni készül, egyetlen út marad a menekülésre – az ismeretlen, vagyis jelen esetben a Destiny nevű ős hajó, ami több milliárd fényévre jár a Földtől.
Ráadásul nem indul könnyen az „együttélés”. dr. Nicholas Rush (Robert Carlyle) és a katonai vezető, Young ezredes (Louis Ferreira), akik mellesleg az első pillanattól nem kedvelik egymást, nem tudják eldönteni, ki legyen a főnök. Young kőkemény katona, aki haza akarja juttatni az embereket, míg Rush az egyetlen, aki örül a kialakult helyzetnek. Úgy tűnik, mindent elvesztett, semmi sem húzza vissza a Földre. Zseniális az a pillanat, amikor rájön, hogy nincs visszaút. Míg mindenki pánikol, ő egy szinttel feljebb egyszerűen elereszt egy elégedett mosolyt. Young nem bízik benne, a helyettesét, a fiatal Scott hadnagyot (Brian J. Smith) rá is állítja. Szintén a katonai kontingenshez tartozik Greer őrmester (Jamil Walker Smith), aki engem az Atlantis második évadára némileg becsavarodó Fordra emlékeztet. A korai forgatókönyv-vázlatokban a Psycho „becenevet” kapta, úgyhogy szerintem még szemtanúi leszünk egy-két húzásának. Amikor az Icarusról menekülni kell, akkor is épp a fogdából engedik ki; nem éppen erőssége a fegyelem. Bízzunk benne, hogy nem fog ártani senkinek, hiszen orvos híján az egészségügyi teendőket Tamara Johansen hadnagy (Alaina Huffman) látja el, akinek csak „mentős” képesítése van.
Érdekes figura Eli Wallace (David Blue), egy huszonéves srác, aki mellesleg egy matematikai és számítógépes géniusz. Ő úgy csöppent bele az egészbe, hogy megfejtett egy számítógépes játéknak álcázott programot. Természetesen nem hiszi el a Csillagkapu-sztorit, amikor meglátogatja Rush és O’Neill tábornok. Erre ők gyakorlatilag elrabolják őt (nem is Jack O’Neill lenne, ha nem ezt tennék), felsugározzák őkt a Carter ezredes által irányított USS. George Hammond fedélzetére. Az Icaruson még nem érti az egészet, mókának fogja fel, majd a menekülés után rájön, hogy ez a játék most az életben maradásért folyik. A csapatot kiegészíti Chloe (Elyse Levesque), az Icarus bázist nagy mértékben támogató, és szintén a fedélzeten tartózkodó Armstrong szenátor (Christopher McDonald) lánya. Hogy a civilek-katonák-politikus ellentét még fokozódjon, velük van a Csillagkapu Programot felügyelő bizottság (IOA) egyik tagja, Camile Wray (Ming-Na) is, bár egyelőre nem sok vizet zavart. A pilot alapján úgy tűnik, ők lesznek a meghatározó karakterek.
Két dolog volt nagyon szembetűnő az első két rész megtekintése után. A beígért sötétebb hangvételt úgy tűnik, megkapjuk. Mind hangulatban, mind képi világban. A Destiny díszlete alapból sötétebb árnyalatú, kevés megvilágítással. Az első részekben a szereplők komorak, néha töri csak meg ezt egy poén, vagy egy romantikus szál (ebből 2 is van kibontakozóban). A karakterek a korábbi Stargate sorozatokhoz képest komolyabbak, szűkszavúbbak, és szinte senkit sem tudunk beazonosítani egy-egy korábban megismert karakterrel. Rush a lángész, azonban a „cél szentesíti az eszközt” elvet vallja. Young kemény katona, és egy pillanatra sem oldódik fel. Wallace az ifjú géniusz, ugyanakkor félénk, és inkább visszahúzódó. Ezek mind ígéretes momentumok, amik érdekes konfliktusok forrásai lehetnek. A szereplőgárda egyébként lényegesen fiatalabb, mint a korábbi szériákban. Nagy hangsúly kerül azokra a fiatal katonákra és civilekre, akik életükben talán először néznek szembe a félelmeikkel, kétségeikkel. Brad Wright és Robert C. Cooper pont azt adta, amit ígért – minden eddiginél sötétebb hangvétel, ugyanakkor fiatalabb, lendületesebb karakterek.
Ennél többet nem árulnék el, javaslom mindenkinek, hogy nézze meg, és döntse el, tetszett-e vagy sem. Azt előrebocsátom, hogy aki arra vágyik, amit SG-1-tól vagy az Atlantistól kapott, az ne fűzzön sok reményt a sorozathoz. Azonban akik egy teljesen új, mégis a régiekhez több ponton és cselekményszálon kötődő szériát szeretnének látni, azoknak tetszeni fog.
Kulcsszavakban, hogy kinek és miért ajánlom az Air-t:
SG-1 rajongók: O’Neill, Carter, Daniel Jackson, Walter, dr. Lee, USS. George Hammond
Atlantis rajongók: Carter hosszú hajjal
Mozifilm rajongók: Young egy kicsit olyan, mint a Kurt Russell-féle O’Neil (aki ‘l’-lel írja, de ő nem olyan vicces figura)
Sőt, BSG-rajongók: sok közeli + handycam, főként Rush magányos jeleneteiben]]>
