Phillip Messier: A Vihar Éve (részlet)

„Senki sem legyőzhetetlen. El?bb vagy utóbb jön valaki, aki erősebb nálad, és te alulmaradsz.” – Telarion.
Alább egy kedvcsináló részlet olvasható Phillip Messier A Vihar éve című regényéből, mely az Elshaan-sorozat negyedik köteteként a Beholder kiadó gondozásában nemrégen látott napvilágot.

    A fény vörös volt, mint a Farro szemhéjában lüktető vér, ijeszt? képzeteket idéz?en lobogó negatívja az öntudatát felperzselő kék áradatnakÂ… Vörös, mint a Suukay Lángja, amely bele-belekapott az elméjét rabul ejt? sötétségbe, és foszlányokban szaggatta le róla, hogy végül meztelenül álljon a megalázó valóság előtt:
    LegyőztekÂ…
    „A Becsületed az életed…” – lángoltak a Suukay bet?i lehunyt szemei előtt, beleégetve lelkébe mondanivalójuk évezredes múltú igazságát – „… halott vagy ha elveszted.”
    A kegyetlen szavak hosszú lángcsóvát vetettek, vörösl? fényük kettészakította a létezés világmindenségen átkígyózó fonalátÂ… Farro életének fonalát. A jövő végtelen ?rként ásított felé, híján mindannak, ami őt jelentette. Az álmok, remények és félelmek vége volt ez, a lélek halála az élő testben, amely szörny? módon fogja követni az elmúlásba. Az elveszített újjászületés fölött érzett gyász zsibbasztó ködként töltötte ki az ürességet, csak a várakozás kínját hagyva megÂ… A várakozásét, hogy mikor ragadják meg a kíméletlen kezek, hogy a kudarcért járó büntetést végrehajtsák rajta.
    Rohanó lábak zaja, mint saját rettegéstől verg?d? szíve dobogásaÂ… hideg, puha felület nyomása a hátán, kényelmetlenül hátracsavarodott karjában szúrós jégszilánkok zsibongó tömegeÂ… A rémület és a düh hangjaiÂ… Pokoli örvénylésük a megvadult világ káoszát zúdítja ébredez? öntudatáraÂ… Aztán a mindent betölt? vörös fény lassan halványulni kezd.
     LegyőztekÂ…
    – Emeljétek! Dög nehéz ez a vacak! – az anyanyelvén kimondott szavak élesen hasítottak szinte közvetlenül a fülébe. Hirtelen összerándult, ahogy a lábára zuhant egy súlyos, kemény tárgy belepréselve a küzd?tér ruganyos felületébe. Orrába ózon és fém jellegzetes szaga hatolt.
     – Â…mondtam, hogy emeljétek ostoba barmok!
    A hangok lassan eltávolodtak, és beleolvadtak a mindent átható lármába. A résnyire nyitott szemei előtt táncoló homályos foltok makacsul próbáltak valami felismerhet? alakot ölteni. Minden mozgásban volt, nyüzsg? élet áramlott körös-körül, és közömbösen kerülte ki földön heverő testét, mintha csak egy itt felejtett poggyász lenne. Sugárfegyveres nimbai katonák rohantak el mellette, csak fényes fekete arcuk látszott az áttetsz? sisaklemezek mögött, és szinte azonnal el is tűntek a látóteréből.
    Hol a fenében lehetekÂ… és mi ez a felfordulás?
    Árnyék vetült rá és ő végre képes volt felé fordítani a fejét.
    Az árny közelebb hajolt egy hinamori harcos jellegzetes alakját öltve magára, éles, szögletes arcvonásokkal, halványsárga egyenruhájának vállán vörösen és feketén tekerg? szörny stilizált rajzával. Egy test?rgárdista a Vithian dinasztiájának jelével.
    A pánik marokra szorította Farro gyomrát: értem jöttek!
    Szemei tágra nyílva meredtek az ?rülten háborgó külvilágba, a fölé magasodó alakraÂ… Annak háta mögött az acél kékesen villanó fényére, amely szemébe t?zött a sötét ruhás hinamori dolgozók közül, amint valami nehéz tárgyat próbáltak a vállukra emelni. Az egyik android test?r – ismerte fel Farro, majd döbbenten látva annak merev mozdulatlanságát, azonnal helyesbített – Nem, már nem az. Csak egy halom ócskavas. KülönösÂ…
    A harcos elfordult tőle, és intett valakinek. Farro lehunyta a szemét. Legalább büszkén fogadja a sorsát. Hamarosan vége, mégis hosszú, és gyötrelmes lesz az út odáig. Próbált nyugalmat erőltetni magára de a félelem újult erővel támadott, ahogy emlékezetéből előbukkantak Blaur hideg sárga szemeiÂ… a Parancs, ami azelőtt hangzott el, hogy lábát a nimbai Világok Terének küzd?terére tetteÂ…
    Legszívesebben felugrott volna, hogy beleüvöltse a világba – Mindent megtettem! Mindent elkövettem, hogy legyőzzem azt a vigyorgó fattyút! Azt a szörnyeteget, aki felperzselte körülöttem a világotÂ… aki elvette a becsületemet, és ezzel a legszégyenletesebb halálra ítélt.
    A fenébe Siljagen! Miért nem öltél meg?!
    Agyában szörny? táncra kelt a múltból előtör? vízió, az idegkorbács vonagló fehér színével hasítva szét a logikus gondolkodás repedezett burkátÂ… Fehér, a legerősebb fokozat, a legéget?bb fájdalom színével, amely a Vithian markából előtörve nem is olyan rég elviselhetetlenül rágta bele magát az idegeibe, megrendítve önnön méltóságába vetett hitét, új megvilágításba helyezve az élet és a becsület értékét.
    Becsület, barátság és bizalomÂ…
    A felháborodás elemi erővel öntötte el, ahogy hirtelen megvilágosodott előtte az igazság, és nyomtalanul kisöpörte agyából a tolakodó rémképeket. – Nem! Nem a tyront kell gyűlölnie, hanem azt, aki arra kényszerítette, hogy elárulja és megölje a barátját! Ki veszítette el ma a becsületét? ?, Farro, akit tisztességes küzdelemben győztek le, vagy aki ilyen álnok játékot ?zött vele?
    Nem d?lök be nekedÂ… Nem halok meg a kedvedért Blaur!
     Abban a pillanatban, amint Farro elhatározta, hogy harcolni fog, erős kezek ragadták meg a csuklóját és a bokáját, neki pedig még ahhoz sem volt ereje, hogy tisztességesen verg?djön, mikor felemelték a földről.
    Suhanók húztak el fölöttük éles sivítással, arra kényszerítve a gárdistákat, hogy terhüket a földre ejtve lelapuljanak. Farro nagyot nyekkent, és rémülten pislogott fölfelé, aztán egy pillanat múlva ismét a sárga egyenruhás harcosok markában himbálózott. A szeme sarkából látta, amint a nimbai rendfenntartó egységek katonái éppen egy forgó LANS löveget állítottak fel siet?sen a küzd?téren, egy másikból pedig már b?szen tüzeltek is a magasban boltosuló nézőtér felé. Meg is volt rá az alapos okuk: Koncentrált energianyalábok szaggatták fel a padlót itt is, ott is gyorsan kihunyó lángokat élesztve.
    Sikoltozás, ordítások és különös idegen hangok hasítottak a több százezer, különböző fajból álló közönség morajába a lelátók felől. A Vithianok csillapító befolyása úgy tűnt, nem fejti ki a hatását elég gyorsan, bár Farro az agyára telepedett fáradtságon keresztül tisztán érezte igyekezetüket.
    Ekkor fényes villanással a közvetlen közelükben csapódott be egy lövedék, és a lélekvesztve rohanó harcosok egy utolsó, kétségbeesett ugrással a küzd?tér körüli karzatok közé vetették magukat. Farronak még sikerült megpillantania a felé száguldó lépcs?fok éles peremét, mielőtt a világ felrobbant körülötte.
    ***
    Meglep?dött, milyen könny? volt kinyitnia a szemét. A koponyájában egyre erősebben lüktető fájdalom e lől vonakodva húzódott vissza a vibráló köd. Puhán töltötte ki a gondolatok nélküli ?rt az agyában. A csendbe ismerős zajok vegyültek, a működő elektronika, a leveg?cserélő surrogása, léptek halk nesze. Megmozdult, mélyet sóhajtott, hogy a maradék ködöt is ki?zze a fejéből, és ekkor rázúdult mindaz, ami az elmúlt órában történt.
    Azok a kétbalkezes hülyékÂ… hát nem leejtettek?!
    Egy arc lebegett fölé a helyiséget betölt? félhomályban. A test?rgárdistáé, aki elhurcoltatta a küzd?térről. Fürkész? tekintettel hajolt fölé, homlokán és sz?ke tüskehaján az elmaradhatatlan fémpántról a Suukay jele vicsorgott le rá kárörvend?en. A fickó szemlátomást egyedül volt, és valahogy nem úgy nézett ki, mint aki itt helyben végre akarja hajtani rajta a büntetést. Így talán hajlandó lesz szóba állni veleÂ… Bár ez nem szokás a hozzá hasonlóan becsületüket vesztett alakokkalÂ…
    – Ki vagy? és mit akarsz tőlem?
    – A nevem Fyll, és egy kiutat kínálok neked szorult helyzetedből.
    – Számomra nem létezik kiút! – mordult fel Farro ingerülten, és megpróbált feltápászkodni a fekhelyéről, de utálkozva kellett tudomásul vennie, hogy ereje bizony cserbenhagyta. – Átkozott tyron fattyú! – gondolta dühösen, és kitisztuló tekintete körbevillant a berendezésen. Világoskék falak, m?szerek, kijelzők és négy mentőkapszula. Egy kisméret? űrhajó orvosi kabinja. Nagyszerő. Legalább nem kell a kiköt?ből elrabolnia egyet. Sajnálatos módon saját hajóját harcosaival együtt a hinamori Fellegvár dokkjában kellett hagynia, mivel engedve a kényszerít? körülményeknek a Vithian Univerzálján tette meg az utat a NimbáraÂ… Fogolyként. HmÂ… hol vannak az ?rök? Mi ebben az egészben a cselő
    – Ne tégy úgy mintha nem tudnád, mi a sorsa a legyőzöttnek! – vetett egy megsemmisít? pillantást a harcosra – Az Urad mikor szándékozik beváltani az ígéretét?
    A szürke szemek szúrósan meredtek rá, magabiztosan, az őt megillető tisztelet legcsekélyebb jele nélkül.
    – Tehát feladod? – kérdezte a gárdista, és a hangjából kicsendül? gúnyos kihívás sehogy sem illett egy harcos megszokott viselkedéséhez a magasabb kaszt tagjával. – Csakugyan véged, Farro?
     A helf megütközve nézett vissza rá. Nem! Egy harcos sohasem beszél így! – gondolta – Sokkal inkább egyÂ… – Szemei tágra nyíltak a felismeréstől. Csak most döbbent rá, amit pedig egész idő alatt érzett: a férfit a közvetlen irányítás erővonalai lengték körül, mint egy polip köré tekered?, beléhatoló csápja – Â…egy közvetít?! Egy kívülálló, akinek a száján keresztül valaki más beszélÂ… Egy helf. Akárki lehet, akárhol lehetÂ… De miért nyúl ilyen eszközhöz? Miért nem lépett vele kapcsolatba közvetlenül? Erre csak egyetlen magyarázat létezhet: az illető titokban akarja tartani kilétét. De miért? Lehet, hogy ismert személyiség Â… vagy nem is emberő Lehet, hogy a Vithian játszik vele valamilyen ismeretlen célú, kegyetlen játékot!? – Ettől egy pillanatra belemarkolt a gyomrába a félelem – De vajon mi oka lehetne rá? Kérdések, kérdések, és megint csak kérdések! Még ha kap is válaszokat, akkor sem lehet egészen biztos benne, hogy az igazságot hallja.
    A hirtelen támadt izgalom még izmai remegését is képes volt legyőzni, és keservesen ül? helyzetbe tornázta magát. Vészesen imbolyogva támaszkodott meg, és mohón próbálta kifürkészni a férfi gondolatait, de – tulajdonképpen nem is várt mást – annak egész alakját halványan csillámló tükörpajzs lengte körül, elfedve a rajta keresztül kommunikáló idegen auráját.
    Tökéletes! én sem csinálnám jobban – állapította meg. Jelenlegi hullafáradt állapotában esélye sem lenne a pajzs áttörésére, és még ha sikerülne is, csak a közvetít? agya sérülne, az idegenhez egy lépéssel sem kerülne közelebb. – Logikai szintekÂ… – jutott eszébe a megoldás – Hát akkor játsszunk! – Néhány pillanatig összehúzott szemmel méregette a fickót, majd az első szót erősen kihangsúlyozva újra megkérdezte.
    – Ki vagy?
    – Már mondtamÂ… – A közvetít? elnémult, és szemöldöke kissé megemelkedett ahogy az őt uraló helf felfogta a hangsúly mögött rejl? célzást. – Â…értem. Szóval rájöttél. NosÂ… mondjuk úgy, a „Kéz” vagyok, ami érted nyúl a bajban.
    Farro lélegzete elakadt egy pillanatra, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne mutassa ki döbbenetét: A legendás „Segít? Kéz”! Hirtelen eszébe villant a Hinamori Birodalom tartományaiban az Információs Törvényt megkerülve újra és újra elsuttogott mendemonda, amelynek még a meghallgatásáért is szörny? halál járt a B?nh?dés Körében. Egy szentségtör? híresztelés az Elshaan kaszt előjogait kétségbevonó mozgalomról, melynek helf tagjai Renegátoknak nevezik magukatÂ… – Lehet, hogy itt rejlik a Vithian csapdája? De mi szüksége lenne ilyesmire, hiszen már így is a padlóra küldött… Valahogy nem logikus a dolog – és vajon mit értett azon, hogy kiút? A menekülés útját?
    Váltás: a csapdába esett vad logikai szintje. Nem lesz nehéz ráhangolódni!
    – Azt akarod hogy elmeneküljek?! – fortyant fel, és heves kézmozdulattal körbemutatott a kis, ablaktalan helyiségben, mintha ott kellene valahol biztos búvóhelyet találnia – Azt mondd meg, hová?! Hová meneküljek, mi?! A saját lelkiismeretem előlÂ… A Vithian haragja előlÂ… A szégyen elől, ami mindenhová követni fog! Nincs a világnak olyan pontja, ahol ne találnának rámÂ… már ha egyáltalán hajlandó lennék egy pillanatig is bujdosni! Ki vagy te, hogy nem vagy képes felfogni, én már halott vagyok?! Halott!
    A harcos arcán ettől a kirohanástól furcsa, ferde mosoly jelent meg, amitől Farro gondolkodóba esett. – Felismerte volna, hogy a Szavak Játékát játszom? HmÂ…
    – HalottÂ… Igen, annak kell lenned, ha élni akarsz – értett egyet vele az idegen helf a közvetít? fejével biccentve nyomatékul – Tiéd a választás.
    – Miféle választás?! Elvesztettem a Becsületem, kudarcot vallottam! érted?! Az egész világ előtt megalázott egy nyomorult fattyú!
    – A Méltó Ellenféltől elszenvedett vereség nem szégyen. Még a Suukay szerint sem.
    – Ó, nagyon is jól tudom! Siljagen Méltó Ellenfél volt. Ki, ha ő nem?! De ki fogja ezt elismerni a kasztomból? Szerintük idegenekre nem vonatkoznak a Becsület Szabályai. De milyen becsület az, ami csak a kiválasztott kevesekre érvényes?!
    Fújtatva elhallgatott. Meglep?dött rajta, mennyire ?szintén gondolta, amit mondott. Az igazság veszélyes, mert kiszolgáltatottá tesz! A fejét rázva morogta:
    – Mit tehetnék ellenük? Nem vagyok többé YazgunÂ… sem Nagyriak, semmi sem vagyok. Elvesztettem az uradalmamat. Nyomtalanul kitörlik létezésemet az Elshaan EmlékezetébőlÂ… minden klónomat, asszonyomat megsemmisítikÂ… utódaim más dinasztiát fognak szolgálniÂ… Mi marad nekem, ha gyáván megfutamodok a sorsom elől? Még az a tudat sem, hogy büszkén halok meg.
    – Meghalsz, igen. – jelentette ki a közvetít? komolyan – De csak az a részed, amiért egyébként sem nagy kár. Mindent elveszítettél, de itt áll előtted a lehetőség, hogy új életet kezdj. Hasznosabbat, mint a régiÂ… Azt h iszem, tetszeni fog! Ha pedig mégsem – rántott egyet a vállán – akkor még mindig választhatod a büszke halált a Vithian kezei között. – cinikus mosoly suhant át a kemény arcon.
    HasznosÂ… – gondolta Farro – No hiszen! De kinek?
    – Nos, hogy döntesz? – nyújtotta egyik kezét a közvetít? az összevont, hófehér szemöldökei alól gyanakvóan pislogó helf felé – Csatlakozol hozzánk, és meghalsz a világ számára, hogy élhess a saját becsületed szabályai szerint, vagy meghalszÂ… minden szempontból?
    Farro kurtán felnevetett, majd pillanatnyi habozás után lendületes mozdulattal belecsapott a felkínált kézbe.
    – Jó viccÂ… Hát van más lehetőségem? – vigyorgott, majd elsápadt a tudatába robbanó kapcsolattól. Mintha egyszerre nem is egy, de legalább húsz helf hatolt volna az agyába olyan ellenállhatatlan erővel, hogy szinte szétrobbant tőle a koponyája. Hátravetette magát, és görcsösen markolt bele a hajába, mintha azzal együtt akarná kitépni a fejéből a betolakodókat. Akaratát vesztetten, súlytalanul sodródott a dübörg? áradatban, mint falevél a viharos szélben. Hangok szóltak hozzá anélkül, hogy felfogta volna az értelmüket; láthatatlan ujjak hatoltak gondolatai közé, letapogatták, itt-ott módosítottak valamit, mint a kertész, aki kigyomlálja a fölösleges és ártalmas növényeket hogy új, hasznos magvakat vessen helyükbe. Aztán a kósza tudatáramlatok egyesültek, és világosan érthet? szavakká kristályosodtak:
*     Akkor beszéljünk a feladatodról! – mondta a sokszínő hang, és Farro, mit tehetett volna mást, megadóan azonosult vele.
   
 
]]>