Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…  

1886} 

3.

A tárgyalóteremhez vezető folyosómár ismerősen fogadta Sidhelt. A szoba ajtaja előtt strázsáló teremszolga éppegy rézszín, ujjnyi pálcát fényesített ruhájával, mikor a kapitányék feltűntek.A kacska kezű megriadt, ahogy a halidék előbukkantak egy mellszobor mögül,lépteiket elnyelte a puha szőnyeg, így váratlanul érte hirtelen közelségük.Ijedt képpel rejtette ujjasa alá a tárgyat, amivel babrált, Sidhelnek nem voltideje megállapítani, mi lehetett az. A szolga meghajolt előttük, majd szélesretárta a tárgyalószoba ajtaját.

Odabent majdnem minden úgyfogadta a fekete harcost, mint első ittjártakor. Zöld-arany kárpitokkal puhábbávarázsolt, csigaház díszes székek, fotelek, alacsonyra szabott asztal, afalakon aranyozott lámpástartókkal áttört, marag mintás szőnyegek, könyvekkelmegrakodott szekrények, egy hatalmas, megsárgult birodalmi térkép, melynek jobbalsó sarkában Ascorian kicsinyített mását is megszemlélhette a bámészkodó.Majdnem minden ugyanaz, azzal a kivétellel, hogy Vernar helyett most két vérbelimarn arisztokrata várta, minden bizonnyal vérére szomjazva.

Sybille ezúttal magas nyakú,arany-fekete ruhakompozíciót viselt, melynek kelléke volt egy arcot elfedő,gyöngyökkel díszített fátyol is. Újabb játékszer, mellyel könnyedénpalástolhatja valódi énjét. Illiar mellette maga volt a rabláncra vert veszettkopó. Arca kissé puffadt, orra kissé kékebb volt a hagyományosnál, csak adühtől parázsló szemek voltak ugyanazok, mint a halid szobájában. Az úrnőkinyújtott karjával intett egy kényelmes fotelre, s miután Vernar – aki rögtönelfoglalta méltó helyét az úrnő mögött – biccentett Sidhelnek, s ő elfogadva afelkérést, helyet foglalt. érdekesnek találta, hogy a testőrkapitány nem acsaládi trón várományosa mögé lépett, ám hamar tovasiklott a gesztus felett.

– Úrnőm, beszélni kívántál velem– dőlt hátra csöppnyi feszültség nélkül a fotelben. Szinte magába nyelte a puhakárpit. Illiar gyilkos pillantásai, megfeszült teste, s némasága bizonyossátették, nem a meghurcolására gyűltek most össze, ám ami fogadta, még őt ismeglepte.
– Nos, szabad ember – az úrnőszavai nehezen hagyták el az ajkakat –, azért hívattalak, mert tartozik acsalád neked egy bocsánatkéréssel.

Sidhelben bennakadt a levegő.Gondolatok kezdtek kavarogni a fejében, vajon megint hol van mindebben acsapda, a könyörtelen szándék.

– Fiam! – az úrnő hangja szigorú,parancsoló volt.

Ha Illiar tekintete egy nyárslett volna, legalább három ökröt lehetett volna felhúzni rá, oly mélyenhasított vele Sidhelbe. Nyakán kidagadtak az erek, keze akarata ellenére ökölbeszorult.

– Elnézést kérek – nyelt egyet aSyntan örökös. Hangja remegett az idegességtől, de engedelmeskedett anyjakérésének, akárcsak egy jófiú. Vörös képével anyjára nézett, aki továbbotintett neki, mintha csak egy szószóló szolgának legyintgetne. Illiar újabb nagynyálgombócot tuszkolt le.
– Sajnálom a reggeli félreértést,elragadtattam magam, többet nem fordul elő.

Sybille ismét összenézett fiával.Sidhel szeretett volna átlátni a fátyolon, valahogy úgy érezte, az úrnő maga isbelefeszül a kegyes gesztus gyakorlásába.

– Természetesen a család szeretnekiengesztelni valahogy – fejezte be mondandóját az úr.

Még Adrian képére is hitetlengrimasz ült ki, valószínűleg örökre megjegyezte magának a pillanatot, mikorIlliar Yle-Syntan lealacsonyodott odáig, hogy bocsánatot kérjen egy néhaiszolgától, kinek nemrég még a vérét kívánta tiszta szívből.

– Szóval hogy haladsz? – kérdezteaz úrnő, miközben maga is hátra dőlt székében – Úgy tudom sikerült mindencsaládtaggal szót váltani.

Sidhel elmosolyodott.

– Majdnem mindenkivel –pillantott a még mindig szikrázó szemű férfira, noha nem csak őrá gondolt.
– és jutottál valamire? – az úrnőszavai mögött mintha gúny rejtőzött volna.

Sidhel kereste azokat a feketetekinteteket a fátyol mögött.

– Talán.
– Nocsak! – dőlt előre Sybille, svégigsimított az arcát fedő selymen, mintha csak ingerelni akarná a halidot.
– Ahhoz azonban, hogy bizonyosatmondhassak, szükségem lenne arra a kiengesztelésre – mosolygott ismét Sidhel.
– Mégis mire gondolsz? – tűnődöttaz úrnő. Nem tetszett neki, hogy a halid nem csak hajlandó, de képes a beszédriposztjaira.
– Szeretném, ha az úrelkalauzolna minket a kapitánnyal elhunyt apja dolgozószobájához.

A családtagok ismét összenéztek.

– Ez a legkevesebb, amit a fiammegtehet érted, nem igaz? – fordult Illiarhoz, aki kelletlenül bólintott.
– Nos, ha óhajtasz még valamit… –libbent a fátyol Sidhel irányába, aki megrázta fejét. – Akkor, ha megkérhetnémmindkettőjüket – utalt Vernarra is. –, magunkra hagynátok minket néhánypillanatra? A fiam rögtön csatlakozik hozzátok odakint.

A kapitány a felálló Sidhel mellélépett és meghajolt, majd kihátráltak a szobából. A teremszolga becsuktamögöttük az ajtót és ismét szoborrá változott, jó szolgálóhoz illőn.

– Mégis hogy csináltad? – fordultszinte rögtön a fekete harcos Vernar felé.
– Mit?
– Arra készültem, hogy egyvérbeli kioktatásban lesz részem. Mit mondtál nekik?

Adrian a falnak támaszkodott,hogy csökkentse a sebesült lábára nehezedő súlyt.

– Semmit – válaszolt aztán.
– Hogyhogy semmit? – döbbent megSidhel.
– Úgy, hogy azután, miutánvégeztem az úrral, rögtön visszatértem hozzád, hogy hihető mesével állhassakkésőbb az úrnőék elé.

Sidhel fülbevalóival kezdettbabrálni, s járkálásba kezdett a teremszolga előtt, aki nem bírta sokáig, éskövetni kezdte szemeivel, ide-oda.

– Az, hogy az úrnő ígyviselkedett, nem lep meg, de hogy Illiar is! – tűnődött Sidhel.
– Van valami takargatnivalójuk –mormogott a kapitány, s borostásodó arcának kellemes szurkálódását kereste tenyerével.
– Az épp elég akad! – utaltSidhel többek közt a titkos járatra is.
– Úgy értem, valami… – próbáltmagyarázkodni Vernar, ám a halid a szavába vágott.
– Tudom, hogy érted és én azthiszem, tudom is, hogy micsoda – csöppet sem akart Sidhel sejtelmeskedni, mégissikerült neki.
– Miért nem kérdeztél rá ajáratokra? – tette fel a kérdést a kapitány néhány töprengéssel töltöttpillanat után, mire a halid rá pillantott, majd mindketten a mozdulatlanteremszolgára, aki zavartan fordította vissza meglepett ábrázatát a fal egypontjának irányába.
– A járattal kapcsolatoskérdéseimet másnak szánom – vála szolt kimérten Sidhel, miközben tekintetéttovábbra sem vette le a még mindig zavart teremszolgáról.
– Mégis kinek?
– Olyasvalakinek, aki sokkaltöbbet tud róla itt bárkinél – fejezte be a járkálást a fekete bőrű harcos,hisz az ajtón túlról közeledő léptek zaja hallatszott.

A teremszolga a kilincsért nyúlt,s mielőtt az úrnak az ajtó túloldalán fáradoznia kellett volna, kinyitottaelőtte az ajtót. Illiar némileg higgadtabb képpel lépett a folyosóra, úgy tűnt,anyja meggyőzte arról, hogy felesleges erőt pazarolni a haragnak, legalábbis aközeljövőben. A hórihorgas szolga meghajolt az úr előtt, aki egykedvűen vetetteoda a kapitánynak:

– Mehetünk!

A kacska kezű is megindult, hogycsatlakozzon a menethez, hisz feladatai a család tagjaihoz láncolták. Az úrnőszobából kiszűrődő szavai állították meg.

– Rogen! Beszédem van veled!

Így hát a szolga engedelmeskedettSybille akaratának, Sidhel pedig, kinek nem kerülte el figyelmét immár egyetlenapró részlet sem, csendben felzárkózva követte a házbelieket, ujjai közt azövéből elő húzott kis aranykulccsal játszadozva.

 

4.

Sidhelben akadt némi szorongás,ahogy a hídra kellett lépnie. Soha nem járt ilyen magasan emberi kéz alkottaépítményen, így meglehetős bizonytalansággal szelte a torony és a kastély köztitávolságot. A híd oly karcsú volt, hogy kényelmesen igazából csak libasorbanfértek el rajta, s Sidhelnek fogalma sem volt, hogy egy ilyen alkotás hogyanbírhatja ki évek, évtizedek óta a hideg évszakok szeleit, vagy fagyát. Aztánhirtelen a végére értek, az idefent kergetőző szellők nem merészkedtek be atorony falán feltáruló ajtónyíláson, ellentétben a három férfivel.

Ahogy Illiar mellett elléptek,kellemes hűvös ölelte őket körül; a vaskos kövek rabláncra verték a hidegbőlitt ragadt fagyszellemeket. A torony falára hasított vékony ablakokonbevilágító fénypászmákban apró szemcsékből álló porfelhő kígyózott, ahogy afeltáruló ajtó tovalibbentette őket a mocskos szőnyegről. Sidhel hitetlenkedvetette be maga mögött az ajtót, ahogy vékony sarujú lába ismét puha talajratalál, aztán figyelmét elvonta az ajtó zárszerkezete. A toronyajtótmeglehetősen öreg lehetett, hisz mellőzte a Syntanokra jellemző kulcsos zárat,egyszerű, ám vaskos retesszel tartotta kívül azokat, kiket a torony ura nemszívesen látott. Sidhelben önkéntelenül is megfordult a családtagok állítása anapokra ide zárkózó úrról, s fura grimasszal rázta meg a fejét mintegy magának,ahogy egy csapásra világossá vált számára néhány lappangó árnyék takarta folt.

Adrian és Illiar már ahelyiségből felfelé tekeredő lépcsősor első fokait szelték; az úr valahonnankerített egy fáklyát, mely csaknem minden sötétet kiűzött a toronyszobából. Acsigalépcső fokai magasak és keskenyek voltak, Sidhel tisztelettel adózott az ezeketmegmászó idős Ravernek, s noha nem mentek túl magasra, mire felértek, combjábanenyhe feszülést érzett. Az újabb helyiségbe érve Adrian kíntól eltorzultarccal, sérült lábát markolva döntötte hátát az ajtófélfának, helyesebbenkőnek, mert a dolgozószobát már nem választotta el ajtó a lépcsősortól. Azkilógó nyelvként kanyarodott alá a padlóból.

Sidhel már nem lepődött meg azújabb, ezúttal igen vékony szőnyegen, s hagyta alárendelni tüdejét a szobátbetöltő illatoknak. Illiar meggyújtott néhány gyertyát a teremben, majdvisszasétált, hogy visszaakassza a fáklyát a lépcsősor aljára, hisz nemszívesen tartogatta volna. Míg visszatért, a halid gyorsan körbekémlelt.

A szoba falain rengeteg, vaskoskönyvektől rogyadozó polc foglalta a helyet az ablakok elől, egyedül amennyezet és falak találkozásánál ütött férfiökölnyi szellőzőnyílásokon átszűrődött be némi fény. A szoba legfontosabb berendezése egy hatalmas íróasztalvolt, mely tekintélyt parancsolón terpeszkedett a szoba kellős közepén. Lapjánrengeteg papír és egy barna-fehér lúdtoll hevert. Sidhel a másik két férfifigyelő tekintetének kereszttüzében lépett az asztalhoz. Az asztallapba feketeés rozsdabarna savként ette be magát a tinta és vér keveréke, mely továbbcsorogva örök foltot hagyott a szőnyegen is, egy másik, sokkal nagyobb vérfoltszomszédságában.

Sidhel odébb tette a szinténvérmocskos széket, s ujjbegyeivel végigsimított a foltokon, majd tovább azasztal minden repedésén, ívén. Zavarta, hogy a pinceillaton kívül semmi másszag nem vegyül a szoba levegőjébe, a porszemek kárörvendve űztek el mindenillatmorzsát tüdejébe kúszva. Adrian és az úr hosszú percekig némán figyelték afélszemű halid vizsgálódását, végül Illiar törte meg a csendet.

– Nos? Miben segíthetek a szabadembernek? – kérdezte burkolt gúnnyal Sidheltől, aki nem felelt rögtön. Ujja éppabban a pillanatban lelt egy furcsa résre az asztal hátoldalán.
– Mikor bukkantál rá a testre,nagyúr? – felelt a halid kérdéssel a kérdésre, míg Vernar a polcok könyveitkezdte vizsgálgatni.
– Három napja – ült le Illiar azíróasztal székére. Cseppet sem zavarta, hogy saját apjának vérétől mocskos abútor. Igaz, a kiszáradt foltok nem piszkolhatták már be a ruháját.
– Apám, szokásához híven,bezárkózott pár napra ebbe az átkos toronyba. Az utóbbi időkben egyre többszörtette ezt. Aztán a szolgálók jelentették, hogy az úr egy ideje nem jött leétkezni, vagy vízért, mint annak előtte rendszeresen.
– Miért pont te, nagyúr? –kérdezte Sidhel, miközben lopva a kapitányra pillantott, aki egy nyitott könyvvelkezében, a párbeszédet figyelve ráncolta homlokát.
– Tessék? – értetlenkedett egypillanatig Illiar, bár mire kimondta a szót, rájött mire kíváncsi a fekete bőrűharcos.
– Miért pont te indultál apádügyének kivizsgálására?
– Akármennyire hihetetlen is, dea család szívén viselte apám elfordulását. én is.
– Ezek szerint a puszta aggódáshozott ide, a toronyba – tűnődött Sidhel.
– és némi kíváncsiság – tettehozzá szinte őszintének hatón Illiar.
– Nem lehet, hogy az úrfi magasietett, hogy mielőbb saját szemével győződhessen meg apja várva várthaláláról? Nem lehet, hogy látni kívánta, hogy az akadály tovább gördült, melya családi trónhoz vezető utat torlaszolta el addig? – kérdezte Sidhelösszeszűkülő tekintettel.

Adrian tüsszentett egyet, ahogy akezében becsapódó könyvből felröppenő por az orrába markolt.

Illiar szemében egy pillanatramegint felparázslott a harag, s a halid már-már újabb összetűzésre számított,mikor valami, talán egy gondolat, eloltotta a fellobbanó düh lángjait.

– Senkinek nem származott volnaelőnye apám ideje korai halálából – felelt a megfontolásból eredőszaggatottsággal.
– Azért ezt meg tudnám cáfolni! –hitetlenkedett Sidhel, úgy érezte, joggal.
– A családon belül semmiképp –helyesbített Illiar, miközben a háttámlára támaszkodott. – Ahogy már a várostjárja a hír, miszerint apámat meggyilkolták, éppúgy szárnyra kelt volnaugyanilyen feltételezés akkor is, ha történetesen természetes halállal hal. BárAscorian népétől nem idegen a színfalak mögött lesújtó, halálos tőrszúrás, azelső gondolatok nem a rivális családok körül serkennek. Nem adok két napot, sfelröppen a feltételezés, miszerint a család maga bérelt fel valakit, hogyeltegye láb alól a Syntanok fura urát. Egy családon belüli gyilkosság azonnalmegtöri a gandiszt, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
– Ha kiderül – jegyezte meg ahalid.
– Ha kiderül – húzta el a szájátaz úr.
– Azt hittem, családi titok Ravernagyúr viselkedése – vallotta be Sidhel
– Ugyan! – kacagott fel Illiar, sa vértől bebarnult lúdtollal kezdett játszadozni. – Apám a kulturális életközpontja volt a városban. Azonnal feltűnt mindenkinek, hogy megcsappantak aszínházi előadások, estélyek, kiállítások.

Sidhel idegesen nyúltfülcimpájához, a nyugalmat adó fülbevalók domborulatait keresve. Fejébengondolatok cikáztak; ez utóbbi kijelentés némi bizonytalanságot csaltelméleteibe. Ezek szerint, bármely külső ellenfél számára nyilvánvaló volt acsalád meggyengülése.

– Gondolom így elég meglepő volta család minden tagja számára, hogy a nagyúr hosszú idő után ismét estélytrendez.

Illiar kezében megállt a pörgőtoll.

– Szóval tudsz róla? –mosolyodott el az úr. – Valóban meglepett mindenkit.
– Talán számotokra nyilvánvalóvolt a szándéka.

Illiar megrázta fejét.

– Fogalmunk sincs, mi volt ez ahirtelen változás, s mire megkérdezhettük volna, már késő volt.

Sidhel bólintott, közben Vernarvisszatette a helyére a könyvet, és karba font kézzel az asztalnaktámaszkodott. Ismét rájuk telepedett a csend.

– Szóval három napja feljöttélide és… – kanyarodott vissza Sidhel a gyökerekhez.
– Mikor apám a szólongatásokrasem felelt, jeges kézzel kezdte markolászni a szívemet a félelem.
– Képzelem – bukott elő akapitányból és elsápadva kapott egy kósza papiros után, hogy mögé rejtseábrázatát. Maga sem hitte volna, hogy kicsúszik száján a gondolat, ámlegnagyobb szerencséjére a nagyúr elérthette a kijelentést, mert egyetlenszóval sem illette őt.
ű nap képeit. elé idézze aáványfogadottst, mert egyetlen szóval sem illette az arcátlan kapitányt.gondolat, ámlegnagyobb– Mikor felértem ide, szörnyűlátvány fogadott – merengett el Illiar, hogy maga elé idézze a rettenetespillanat képeit. – Mindenfele vértől csöpögő papirosok hevertek,körülzárva apám hanyatt fekvő testét. Soha nem hittem volna, hogy egy emberereiben ennyi vér csorog. Legyőzve a rám törő rosszullétet, végül közelebbléptem, belegázolva a megdermedt vértócsába. Mikor elhessegettem a legyekhadát, akkor láttam csak, hogy apámmal egy szörnyű nyakseb végzett. Azonnalhivattam a kapitányért, s az őrökért.

Sidhel a kapitányra pillantott,aki bólintott, mintegy igazolva, hogy maga is ezt a történetet hallotta azúrtól.

– Milyen kapcsolatot ápol acsalád a Ver-Alayanokkal? – fordított a kérdések menetén a halid.

Az úr hosszút sóhajtott.

– Gyakorlatilag jó pár évesemmilyet. Azelőtt igyekeztünk jó viszonyt fenntartani a város másodiklegnevesebb családjával, s az igazat megvallva apám és Persis nagyúr közöttmeglehetősen családias volt a viszony.
– Egészen addig, míg Raver megnem változott – mondta ki Sidhel Illiar helyett, mire az úr bólogatni kezdett.- Azóta már-már kötelező a gyűlölködés a Syntanok és a Ver-Alayannok között –fejezte be.
– Fegyverek helyett kezdhettükvolna ezzel a beszélgetéssel is a reggelt – Sidhel hangja rosszalló, s némileg távolságtartóvolt.

Illiar Yle-Syntan elhúzta száját,fura vigyorgó grimaszt csalva arcára.

– Ha megint meglátlak a kishúgomközelében, nem fog újra megvédeni az anyám attól, hogy kivégezzelek! – vetetteoda az úr a halidnak, tisztázva ezzel a fekete harcoshoz fűződő viszonyát.

Sidhel állta a parázslótekintetet, majd legyűrte magában a késztetést, hogy reagáljon az arcátlan, ámmindenképpen egyenes megnyilvánulásra.

– Megkérhetlek, hogy magunkrahagyj minket a kapitánnyal? – kérdezte végül.

Illiar felállt a székből, s ahalidhoz lépve, annak kezeibe nyomta a vértől foltos íróeszközt.

– Szíves örömest – vetette oda,majd döngő léptekkel tűnt el a csigalépcső kanyarulatában. Csak miutánhallatszott a lenti ajtó csapódása, szólaltak meg odafönt újra.
– Nem csalódtam benne sem –fordult Sidhel a kapitányhoz, aki visszatette a felkapott papirost az egyikhalom tetejére.
– Azt hiszem, én is tudom, milyentakargatnivalóra céloztál nemrég.

Sidhel abbahagyta fülbevalóibirizgálását, s összeszorított ajkakkal biccentett. Látta a kapitánytekintetében, hogy valóban tudja.

– Akarsz még beszélni az őrökkelő– kérdezte a tűnődő halidtól.
– Igen – bólintott a másik –, bárvalószínűleg semmi újat nem fogok megtudni tőlük.

Adrian ellökte magát azasztaltól, s indult, hogy intézkedjen, ám meghallva a lenti ajtó újabbcsukódását, megtorpant és visszanézett a fekete harcosra. Nem kellett sokáigvárniuk, a lépcsőfeljáróban hamarosan a hórihorgas teremszolga bukkant fel, sbocsánatkérő képpel hajolt meg a két férfi előtt. Egyikük figyelmét sem kerülteel, ahogy villanó tekintetével gyorsan körbepásztázta a szobát, mielőttmondandójába fogott.

– Futár érkezett Adrian Vernarkapitányhoz és fekete bőrű segédjéhez. Ãœzenetét kizárólag valamelyikükkelhajlandó közölni.

Sidhel és Vernar értetlenülnézett össze.

– Honnan érkezett? – kérdeztefelvont szemöldökkel a kapitány.
– Nem közölte uram – felelt ateremszolga és dolgát végezve már fordult is, hogy távozzon.

A kapitány kérdőn pillantottSidhelre.

– én még maradnék egy kicsit – sa halid a figyelmét újból az asztalnak szentelte.

Adrian bólintott, majd a szolganyomába eredt. Sidhel egyedül maradt a hűvös szobában, a vértől mocskos bútorokrémisztő közelségében. Rettentő figyelmetlenségnek tartotta, hogy az asztaltúgy állították fel, hogy a mellette ülő háttal legyen a lépcsőfeljárónak,ráadásul a szőnyeg is könnyed terepet biztosított egy gyakorlott lopakodószámára. Szinte elkerülhetetlen volt Raver bukása a támadóval szemben. Kíváncsivolt, hogy vajon milyen érzés kavarog a család tagjaiban tudván, hogy talángyilkos jár közöttük, mert hogy így gondolhatták, afelől immár nem maradtkétsége, hacsak a támadó nem volt képes köddé változva befurakodni a szellőzőrésein. Olyasvalakinek kellett lennie, aki ismer néhányat a kandallóból nyílótitkos járatokon kívül is. Eddig úgy tűnt, csak a családtagok rendelkeznekezzel a tudással.

Az aranykulcsot előszedve guggoltle a repedéshez, melyet nemrég kitapintott, s némi vizsgálódás után behelyezteazt az éles peremű hasadékba. Nem tévedett, a kulcs könnyedén fordult, csörlőkés zsinegek halk nesze töltötte be a csendes szobát, majd egy erősebb kattanáskövetkeztében minden zaj elült.

Sidhel szétnézett a szobában, shamarosan felfedezte, hogy az egyik polcnál apró fiók ugrott ki a falból. Megvagy – gondolta magában, s a fiókhozlépve, néhány összehajtogatott papirost halászott elő belőle. Miutánvisszakattintotta a helyére a fiókot, maga is az íróasztalhoz ült, melynekimmár sikerült felfedni rejtélyét.

Az asztalnak a nyitószerkezetmiatt kellett így állnia.

Sidhel a papirosoktanulmányozásába kezdett. Néhánynak számára isme retlen nyelvezete volt, atöbbinek a tartalmával nem boldogult – mágiafilozófiai fejtegetések köszöntekvissza a lapokról -, ám akadt egy, mely mindennél értékesebbnek bizonyult.

Újabb fontos darab volt akirakóhoz.

Sidhel diadalittas mosollyalolvasta végig az írást, mely nem csupán Raver előrelátásáról, de bátorságárólis tanúbizonyságot tett. Miután hallotta, hogy odalent ismét koppan az ajtó,összehajtotta a levelet, s övének szövetje mögé rejtette a kulccsal egyetemben,a többi papirost pedig az asztalon álló stócok tetejére rendezte.

Megkönnyebbült, mikor a kapitánytűnt fel a lépcsőfeljáróban. Adrian érezte a halidra telepedett, újultmagabiztosságot.

– Beszéltem a futárral! – hunytszemet furcsa érzései felett.
– és? – indult meg Sidhel alépcsők irányába, hisz egyelőre befejezettnek tekintette a dolgozószobában tettlátogatását.
– Berzelus hajóskapitánya üzent.

Sidhel felvonta szemöldökét.

– Találkozóra hívott minket aharangszótól számított ötödik órában.
– Nem hittem, hogy ilyen hamarmegkeres minket – vélekedett őszintén Sidhel, s némi aggodalom is befészkeltemagát a többi érzése közé. A futár üzenete azt jelentette, hogy továbbbonyolódik a helyzet. Adrian mögött lebaktatva már az őrökhöz intézendőkérdésein törte a fejét, a köztes időt nem akarta elvesztegetni.

Valahol sejtette azonban, hogy alegnagyobb bonyodalmat a nap folyamán nem a találkozó hozza majd.

Igaza lett.

 

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Azelső részlet

Azelőző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: ÓdorÁkos

 ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

 

]]>