Leviatán ébredése című regénye 2013 egyik legjobb SF alkotása volt, a zsáner kalandos-űroperás vonulatában biztosan, és most végre megjelent a második kötet is, a Kalibán háborúja.
A regény pár hónappal azután veszi fel a történet fonalát, ahol a Leviatán véget ért. Az idegen civilizáció „fegyvere”, a protomolekula által átalakított Eros belecsapódott a Vénuszba, és az egyébként is ingatag béke a Föld, a Mars és a KBSz (Külső Bolygók Szövetsége) között ezek után még inkább megroggyant, mivel összefogás helyett mindegyik fél a maga módján próbál hasznot húzni a protomolekula létezéséből.
A regény címében Kalibán Shakespeare Vihar című színdarabját idézi, ahol Caliban egy félig ember, félig állat lény, aki át akarja venni a hatalmat egy szigeten, de a Marvel képregényekben is visszaköszön egy groteszk külsejű mutáns formájában. A Kalibán háborújának már az első oldalain megjelenik egy világító kék szemű mutánsféle, és kiderül, hogy a protomolekula nemcsak barna ragacsot hányó zombikká változtathatja az embereket, hanem egyfajta szuperkatonává. Ezek a mutánsok veszélyt jelentenek az egész emberiségre, amelyik még akkor is kisszerű, belső hatalmi harcokkal van elfoglalva, amikor az idegen anyag az egész emberi fajt lesöpörheti a naprendszer térképéről.
A Kalibán háborújának cselekménye röviden összefogható: meg kell találni egy elrabolt kislányt, meg kell állítani a protomutánsokat, és megakadályozni a Mars-Föld háborút. A regény szerkezete a Leviatán ébredéséhez hasonló, az események négy szálon indulnak el, és ezeket négy különböző szereplőn keresztül ismerjük meg. A szálak az eső pillanattól egyértelműen egymás felé tartanak, végül, mint a fogaskerekek illenek egymásba, és a két író sokszor súlyos cliffhangerrel váltogat közöttük, így a fejezetek közt ritkán bicsaklik meg a regény lendülete. Külön érdekesség, hogy amikor már minden szereplő együtt van, vagyis nincs szó történetszálakról, akkor a szerkezetből adódó különböző nézőpontok színesebbé teszik az egyébként se nem túl izgalmas, se nem túl meglepő végkifejletet. Szintén pozitívum, hogy a szálak majdnem egyformán izgalmasak, nincs az a „Trónok harca érzés”, hogy az ember átszenvedi magát az oldalakon, csak hogy egy elérjen ahhoz a szereplőhöz, aki valóban érdekli.
A négy szál közül az egyiken régi ismerősök bukkannak fel: James Holden és a Rocintante legénysége, akik a megtapasztalt rémségek után a KBSz kopóiként azokra vadásznak, akik aljasul kihasználják zűrzavaros időket. A másik szál a Jupiter Ganymedes nevű holdján kezdődik, amely a Naprendszer éléskamrája, Kalibán, vagyis a protomolekula-mutáns itt szabadul el először, kétségbeejtő pusztítást hagyva maga után. Bobbie (Roberta Draper) egy marsi katonatiszt végignézi a társai halálát, majd belecsöppen a politikai csatározásokba. A negyedik szál főhőse Prax, egy biológus szintén a Ganymedesen, akinek a lányát elrabolták még a mutánstámadás előtt. Őt nem érdekli a világ sorsa meg a politika, csak a lányát szeretné visszakapni. A negyedik szál a Földön indul, Avasarala az EN képviselőjeként eleinte a távolból próbálja megérteni és befolyásolni az események folyását, aztán túlzottan is közel került a tűzhöz. A végkifejletben a Rocintante fedélzetén együtt próbálnak szembeszállni – ki-ki a maga eszközeivel – a protomolekula-mutánsok jelentette fenyegetéssel.
A Leviatán ébredésében a két főszereplő szimmetrikus, de szögesen különböző világképe és erkölcsi felfogása adta meg az alaphangot, a Kalibán háborújában a négy szereplő miatt ez fekete-fehér szembenállás nem működhet, már csak azért sem, mert a karakterek nem egyforma súlyúak. Az első kötetben megismert James Holden megtört az Eroson látottak után, már nem a szólásszabadság és az erkölcs bajnoka, hanem előbb lő, és aztán kérdez. Csak fokozatosan talál vissza önmagához és a szerelméhez, amitől meglepően esendő és emberi. Az új szereplők közül Bobbie afféle G.I. Jane, míg Prax egyetlen meghatározó vonása a lánya iránti rajongása, inkább dramaturgiai funkciójuk van, mint egyéniségük. De ezért kárpótol Avasarala, aki az egyik legélethűbb, legtenyérbemászóbb, mégis legszerethetőbb politikuskarakter, amivel valaha találkoztam, és az iskolapéldája annak, hogyan lehet a beszédével, párbeszédekkel jellemezni egy karaktert. Avasarala diplomata, akinek a szavak a fegyverei, és azokkal veszélyesebb, mint mások egy sugárpisztollyal. Ráadásul olyan leleményes káromkodásokra képes, hogy elsőre nehéz napirendre térni felettük. Csak egy csemege: háború és mutánsok fenyegetik az emberiséget, és az az első mondata a Rocinante fedélzetére lépve: „Hogy a picsába tudja ilyen nettül tartani a haját? Én meg úgy nézek ki, mintha egy sündisznó kefélte volna meg a fejem.”
A párbeszédekbe csempészett (néha meglehetősen sötét vagy trágár) humor mellett nem marad el az akció (ember-mutáns ellen), a vérontás (nem számoltam az áldozatokat, de több ezer lehet) és két űrcsata (35 felfegyverzett cirkáló lő egymásra), de közbevetve vannak tudományos magyarázatok, a politikai konspirációk és katonai stratégiák is. A Kalibán háborúja összességében nem egyáltalán mondható unalmasnak, inkább vannak kicsit unalmas, és ezt ellensúlyozandó kifejezetten izgalmas vagy vicces részei. Kár, hogy a Vénusz átalakulása, és az ott zajló események a háttérbe szorulnak, semmi nem derül ki arról, hogy mire jó a protomolekula valójában, egyáltalán mit tervez. Persze ki foglalkozik egy csendesen átalakuló bolygóval, ha a szuperkatona-mutánsok egyelőre sokkal kézzelfoghatóbb fenyegetést jelentenek? De mindez együtt az utolsó oldal meglepetésével kínzóvá teszi a várakozást, amíg a folytatás, az Abaddon kapuja decemberben jelenik meg.]]>
James S. A. Corey: Kalibán háborúja – kritika
