Év mozifilmje-díjat, idén már egészen biztosan nem kerül moziba olyan alkotás, ami akár csak a közelébe juthatna Alfonso Cuarón Gravity-jének. Ez az a film, ami miatt érdemes volt kifejleszteni az IMAX-technológiát, a 3D-t, és minden egyebet – de Cuarón nem öncélúan használja fel ezeket az eszközöket, hanem azért, hogy remekül megtámogasson egy isteni jó filmet. Szögezzük le gyorsan: a Gravity nem igazán mondható sci-fi-nek. Az egész alaphelyzet olyan, hogy akár meg is történhetne, nincs benne több fantasztikum, mint mondjuk a valós eseményeket leképező Apollo 13-ban. A szituációt nagyjából ismerjük az előzetesekből: a veterán asztronauta parancsnok, Matt Kowalski (George Clooney) és a zöldfülű, ám a küldetés sikeréhez nélkülözhetetlen specialista, Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) balesetet szenvednek egy amúgy rutin űrséta alkalmával, elsodródnak az űrsiklójuktól – és valahogy túl kell élni. A történet maga ennél nem sokkal több: spoilerezni nem akarok, de nem is nagyon lenne értelme – a vékonyka sztorit jobb a moziszékben ülve felfedezni, akkor is, ha egyébként még némi spoiler sem rontaná el az élményt. Az élmény pedig beüt nagyjából az első képkockák környékén: a Gravity néhány másodperc alatt megvett kilóra, holott még semmi sem történt. Vannak olyan mozifilmek, amiken érződik az erőlködés, hogy muszáj volt 3D-ben megcsinálni, mert a stúdió akkor jut elegendő bevételhez, ha sok 3D-s jegyet tud eladni. Vannak olyan mozifilmek, amiknél a 3D remekül van alkalmazva, szépen kihasználják a benne rejlő lehetőségeket. És van a Gravity. A világűr kettős arcát senki olyan jól nem mutatta be idáig, ahogy azt Cuarón teszi ebben a filmben: egyszerre gyönyörű, csodálatos – és kegyetlen, lélektelen. Nem vagyok sem agora, sem klausztrofóbiás, de valahogy most sikerült megtapasztalni mindkét érzést: a világűr végtelenjét egy szűk űrruhából szemlélni az nem annyira mókás. De az alattunk méltóságteljesen keringő Föld látványa annyira csodálatos, hogy még ezt is ki tudja egyensúlyozni. A Gravity az a film, ahol ki lehet jelenteni, hogy a tökéletes élményhez kell a 3D, és ez lehetőleg az IMAX-es verzió legyen: itt érvényesül maximálisan a hatás. Nem csoda, hogy maga James Cameron is kijelentette, hogy a valaha készült legjobb űrfilm a Gravity – kérem szépen, ez egyáltalán nem túlzás, nem marketingduma, hanem egy egyszerű tény. Mint említettem, a Gravity nem annyira sci-fi – inkább egy túlélőfilm, amiben a főhősnek nem mondjuk egy tengeri hajótörést kell túlélnie, hanem a világűrben kell helyt állnia. A világűrben pedig a sima „állás” sem egy egyszerű művelet. Egy űrkutató lehet, hogy egyébként találna tudományos vagy technikai szempontok alapján fogást a filmen, egyszerű nézőként azonban úgy tűnik, hogy meglehetősen reálisra sikeredett a Gravity. Néha egy picit mintha túlságosan is reális lenne – még mindig szédülök a sok pörgő-forgó, belsőnézetes felvételtől, amiből talán egy lehelletnyivel több került a filmbe, mint kellett volna. A két színész remekül elviszi a hátán a filmet – más szereplőt nem is látunk kettejükön kívül, legfeljebb külsősök hangját hallhatjuk néha-néha. Őszintén megmondom, én kételkedtem egy picit, hogy Sandra Bullock jó lesz-e egy ilyen típusú szerepre – de úgy tűnik, nem véletlen, hogy Cuarón rendez mozifilmeket és nem pedig én. Abszolút jó választás volt, tökéletesen játszik a filmben – és neki van nehezebb dolga. Clooney is hozza a formáját, nincs baj az ő karakterével sem, de viszonylag egyszerűbb szerepe van. Bullock az, akinek az érzelmek szélesebb skáláját kell megjelenítenie a film során, ahogy a karaktere rengeteg lépcsőfokot végigjár – rémület, kétségbeesés, belenyugvás, düh, elszántság és számtalan egyéb állapot között kell váltania. És tökéletesen megteszi, élete legkiemelkedőbb alakítását nyújtva. Beleadja, amit bele kell adnia, de nem játszik túl semmit. Igen, a Gravity az év filmje, és nagyjából bealázott mindent, amit idén a moziban láthattunk. Ilyen egy tökéletes film – nézzétek meg moziban, mert ritkán látni ilyet.]]>