Marc Foster úgy billeg filmjével élet és halál mezsgyéjén, hogy másfél órára szusszanások nélkül képes a székhez szögezni a nézőt. Ha valaki látta az Egyenesen át-ot, a Jákob lajtorjáját, a Hatodik érzéket vagy éppen az Amikor megszólít az éjszaka című filmeket, és ezek tetszettek is neki, most sem fog csalódni.
A felsorolt filmek mindegyike a megfogható realitásról szól a Maradj!-hoz képest. A rendező Marc Doster David Benioff forgatókönyvíró alapanyagából olyan filmet alkotott, melyben többszörösen összetetten van jelen a realitás és a képzelet, s nem tudjuk, kinek a fejében járunk, kinek az életét éljük.
A történet szerint az Ewan McGregor alakította Sam Foster átveszi pszichiáter kollégája egy betegét. Különös fiúról van szó, aki hangokat hall a fejében és már-már betegesen vonzódik Tristan Reveau képzelt festőművészhez, aki 21 évesen megsemmisítette összes alkotását, majd főbe lőtte magát a brooklyni hídon. Nem véletlen hát, hogy a fiú, Henry Lethem (Ryan Gosling), ugyanezt tervezi. Amikor ők ketten találkoznak, akkor már csak három nap van hátra az életéből.
Fostert személyesen is érinti az ügy, hiszen szerelme, Lila (Naomi Watts), szintén öngyilkosságot követett el évekkel ezelőtt. Akkor Sam mentette meg, s most együtt élnek. Véletlenül Lila is festőművész, s amikor hármuk sorsa összefonódik, mindannyiuk élete egy csapásra felborul.
A nézők már az elején sejthetik, hogy amit látnak, annak egy része (vagy az egész) valahol a képzelet és a valóság határán egyensúlyozva történik, s ezt a rendező sem rejtette véka alá. Itt nem voltak a Hatodik érzékhez hasonló titkolózások. Miközben forog a film, kereshetjük a megvilágosodáshoz szükséges apró momentumokat, és megpróbálhatjuk ennek megfelelően kiszűrni a valótlant a valóságból, rakosgatjuk a puzzle darabkáit egymás mellé, ám a teljes kép nem hogy egyre inkább kirajzolódna, hanem még jobban összekuszálódik.
Arcok, életek, sorsok válnak eggyé és cserélnek helyet, és már nincs az a logikus magyarázat, amelyre felfűzhető lenne mindez. A Maradj! története végül lezáródik, sőt, meg is oldódik, de hogy valójában mi történik (történik – most!) azt a nézőnek kell megfejtenie.
Kellemes pszicho-dózis a megfelelő technikákkal és a megfelelő színészekkel. Ewan McGregor A tanú szeme (Eye of the Beholder) óta a kedvencem, és bebizonyította már pár filmben, hogy remek színész. Naomi Wattsnak Oscarja is van, Bob Hoskins-ot pedig talán senkinek sem kell bemutatni. A Henry Lethemet alakító Ryan Goslinggal szemben pár percig fenntartásaim voltak, de aztán ezek a fenntartások felszívódtak.
Az ügyesen alkalmazott trükktechnikát szinte észre sem veszi az ember. Szolgálja a történetet és kiegészíti a dramaturgiát, nem pedig fölé nő és elnyomja azt. Ugyanez a helyzet Asche & Spencer zenéjével. Velük a rendező a Szörnyek keringőjében már dolgozott együtt. Marc Foster az ismerős stábbal lépésről lépésre felépített egy elbizonytalanító és nyugtalanító filmet, amit legalább kétszer meg kell nézni. Először mindenképp a moziban.
Kapcsolódó anyagok:
Maradj! – egy paranoid film hátteréről
Filmajánló: Maradj!
Ewan McGregor – színész és nagykövet
