2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert. A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért. Ernest Cline dolgozott már többek között felszolgálóként, videotékásként és technikai ügyfélszolgálaton is, de személyiségét elsősorban az határozza meg, hogy az évek során lehengerlően sok energiát fektetett a kockulásba. Az 1972-es születésű amerikai író már azon generáció tagja, amelynek gyermekei kényükre-kedvükre csemegézhettek a szórakoztatóipar számos területéről, így elég szabadidő birtokában alaposan megismerhették a mozi, a televízió, a képregények és a számítógépes játékok világát. A megszállottság a többszörös slam poetry- nyertes Cline esetében odáig fajult, hogy forgatókönyvet írt saját szórakoztatására az egyik kedvenc mozijához (Nyomul a nyolcadik dimenzió), egy későbbi szkriptjéből pedig film is született (Rajongók háborúja). Ez a lelkesedés vezetett első regényének megírásához: a Ready Player One minden lapjáról süt, hogy a szerzője alapos ismerője a nyolcvanas évek popkultúrájának, hiszen csak úgy bombázza az olvasót a gyakran nyílt, néhol burkolt utalásokkal legkedvesebb alkotásaira.

„Képzeljük el, hogy a Dungeons & Dragons eltölt egy igen szenvedélyes éjszakát egy nyolcvanas évekbeli játéktermi géppel, és a gyerekük Azerothban nevelkedik fel. Akinek ettől nem lesz azonnal merevedése, az az ember számomra nem létezik.” John Scalzi, a Vének háborúja szerzője „A nyolcvanas évek egyik rajongójának agylövése. Olyan álom ez a regény, amit a tizenhárom éves énem látott volna azután, hogy telenyomta magát robbanócukrokkal és kólával… Képtelen voltam letenni.” Charles Ardai, Az elveszett kislány Edgar-díjas írója „Egy futurisztikus világban játszódó fantasztikus kaland retró szívvel.” S. G. Browne, a Breathers szerzője
 
Minden korombéli emlékszik arra, hogy hol volt és mit csinált, amikor először hallott a versenyről. Én rajzfilmsorozatokat néztem a rejtekhelyemen, amikor egy videoadáson keresz­tül érkező hírből megtudtam, hogy az éjszaka során meghalt James Halliday. Természetesen tudtam, kiről van szó. Mindenki tudta. O volt az a játéktervező, aki létrehozta az OASIS-t, egy renge­teg felhasználóra készített online játékot, amely szép lassan az emberiség nagy része által napi szinten – üzleti ügyekre, hétköznapi kommunikációra vagy szórakozásra – használt virtuális világgá fejlődött, amit egy globális hálózat tartott fenn. Az OASIS példátlan sikere a világ egyik legtehetősebb emberévé tette Hallidayt. Eleinte nem értettem, hogy a média miért fújja fel ennyire a milliárdos halálának ügyét. Elvégre a Föld bolygó lakóinak bőven akadtak más problémái, amik miatt aggódhattak. Ott volt a megoldatlan energiaválság. A katasztrofális hatással járó klímaváltozás. A világméretű éhínség, szegénység és fer­tőzések. Fél tucat háború. Tudjátok: „A kutyák és macskák egymáshoz törleszkednek. Tömeghisztéria!” A híradások kizá­rólag akkor szakították meg a népszerű interaktív szitkomokat és szappanoperákat, amikor valami egészen rendkívüli ese­mény történt. Mondjuk felfedeztek valamilyen új, ütős vírust, vagy egy újabb világváros tűnt el egy gombafelhőben. Ilyen nagy dolgokra gondolok. Bármennyien is ismerték Halliday nevét, a halála a papírforma szerint csupán rövidke blokkot érdemelt volna az esti hírekben, hogy a pórnép tagjai irigy­kedve csóválhassák a fejüket, amikor a bemondók megnevezik azt a vérlázítóan magas összeget, ami majd elosztásra kerül a gazdag férfi örökösei között. De akadt egy kis bibi. James Hallidaynek nem voltak örö­kösei. Hatvanhét évesen agglegényként hunyt el, élő rokonok és – a források nagy része szerint – barátok nélkül. Élete utolsó ti­zenöt évét önként vállalt elszigeteltségben töltötte, amely idő alatt, ha hihetünk a pletykáknak, teljesen elvesztette az eszét. Úgyhogy a szóban forgó januári reggel valóban sokkoló híre, amelynek hatására Torontótól Tokióig mindenki fél­renyelte a zabpelyhét, Halliday végakaratának tartalmára és jókora vagyonának sorsára vonatkozott. Halliday készített egy rövid videoüzenetet, amelyhez azt az utasítást csatolta, hogy kizárólag a halála után juttassák el a média képviselőinek. Intézkedett továbbá arról is, hogy a mozgókép egy e-mail mellékleteként eljusson minden egyes OASIS-felhasználóhoz, ugyanezen a reggelen. Még mindig emlékszem a levél érkezését kísérő, jellegzetes elektronikus csilingelésre, amely néhány másodperccel azután csendült fel, hogy megláttam az első híradást. Halliday videoüzenete valójában az Anorak felhívása című, rendkívül aprólékosan megszerkesztett rövidfilm volt. A közismerten különc Halliday egész életében megszállottan ra­jongott a kamaszkorához társított 1980-as évekért, és ennek köszönhetően az Anorak felhívása dugig volt az évtizedre vo­natkozó, homályos popkulturális utalásokkal, amelyek szinte kivétel nélkül elkerülték a figyelmemet a felvétel első meg­tekintésekor. A kisfilm terjedelme alig haladta meg az öt percet, a fel­bukkanását követő napok és hetek során azonban a történelem legmélyrehatóbban elemzett mozgóképévé vált: a képkockáról képkockára történő boncolgatás során jobban szétszedték, mint a Kennedy-elnök meggyilkolását rögzítő Zapruder-rö-vidfilmet. A generációm képviselői álmukból felkeltve is fel tudták idézni Halliday üzenetének minden egyes másodpercét. Az Anorak felhívása trombiták hangjával, egy „Dead Man’s Party” című régi dal nyitányával kezdődik. Az első pár másodpercben fekete hátteret látunk, majd a trombitákhoz csatlakozik egy gitár, és Halliday ekkor lép szín­re. Ám nem egy idő és betegség által megtépázott, hatvanhét éves embert látunk. Pont úgy néz ki, mint anno a 2014-es Time magazin címlapfotóján: magas, vékony és egészséges férfi a negyvenes évei elején, fésületlen hajjal és a védjegyévé váló vastag keretes szemüveggel. Még a ruhája is ugyanaz, mint azon a régi borítón: kopott farmert és egy klasszikus Space Invaders pólót visel. Halliday a felvételen egy hatalmas tornateremben meg­rendezett gimis táncesten látható. Az őt körülvevő kamaszok ruházata, frizurája és mozdulatai mind arról árulkodnak, hogy valamikor az 1980-as évek végén járunk.(1) Halliday is táncol, holott a való életben senki sem látta még ropni. Mániákus vi­gyorral az arcán pörög körbe-körbe, a dal ritmusára mozgatja a kezét és a fejét, hibátlanul produkálja a ’80-as évek jellegzetes táncmozdulatait. Hallidaynek ugyanakkor nincs táncpartnere. Ahogy mondani szokás, elvan magában. A képernyő bal alsó sarkában rövid időre felbukkan né­hány sornyi szöveg az előadó nevével, a dal címével, a kiadó nevével, valamint a premier évszámával, mintha csak egy régi klipet látnánk az MTV-n: Oingo Boingo, „Dead Man’s Party”, MCA Records, 1985. Amikor az énekes nekikezd, a továbbra is pörgő Halliday rátátog a szövegre: „Felöltöztem, de nincs hová mennem. Egy halott emberrel a vállamon indulhatok útnak. Ne fuss el, csak én vagyok az…” Aztán hirtelen megáll, jobb kezével vágásra utaló mozdula­tot tesz, és ezzel elnémítja a zenét. Ugyanebben a pillanatban a mögötte lévő fiatalok és a tornaterem kámforrá válik, és hirtelen megváltozik a Hallidayt körülvevő tér. Most egy nyitott koporsó mellett áll, egy ravatalozó elő­terében. A koporsóban egy másik, jóval idősebb Halliday hever, akinek testét megtépázta és elsorvasztotta a rák. Mind­két szemhéját fénylő negyeddollárosok fedik; a magas felbon­tású felvétel későbbi tanulmányozása során kiderült, hogy mindkettőt 1984-ben verték. A fiatalabb Halliday tettetett szomorúsággal mered idősebb énjének holttestére, majd a helyszínen összegyűlt gyászolók felé fordul.[ii] Csettint egyet, mire a jobb kezében egy tekercs jelenik meg. Látványos gesztussal kinyitja, és a tekercs végig­gördül a padsorok közötti folyosón. Halliday ezután áttöri a Negyedik Falat: megszólítja a nézőt, és olvasni kezd. – Én, James Donovan Halliday, tiszta elme és megbíz­ható emlékezet birtokában, e helyütt hivatalosan és vissza­vonhatatlanul kijelentem, hogy ez a végakaratom, továbbá érvénytelenítek minden olyan végrendeletet és függeléket, amit ez idáig megfogalmaztam… – Halliday tovább olvas, egyre gyorsabban és gyorsabban darálja a jogi szöveget, míg­nem már úgy hadar, hogy egy szó sem érthető a mondan­dójából. Aztán hirtelen megáll. – Na jó, hagyjuk. Még ilyen sebességgel is körülbelül egy hónapig tartana, hogy felolvas­sam az egészet. És az a sajnálatos helyzet, hogy nincs ennyi időm. – Elejti a tekercset, ami aranyporzuhataggá porladva eltűnik. – Inkább térjünk rá a leglényegesebb pontokra. A ravatalozó eltűnik, és a helyszín újra megváltozik. Halliday most egy hatalmas páncélterem ajtaja előtt áll. – A teljes vagyonom, amibe beletartozik a vállalatom, a Gregarious Simulation Systems irányítására feljogosító részvénye, zálog­ba kerül, egészen addig a pillanatig, amíg a végrendeletemben megfogalmazott feltétel be nem teljesül. Az első személy, aki teljesíti a feltételt, megörökli az egész hagyatékomat, ami jelenleg több mint kétszáznegyvenmilliárd dollárt ér. A páncélterem ajtaja kitárul, és Halliday besétál. A terem elképesztően tágas, és egy gigantikus aranyrúdhalmot őriz, ami nagyjából akkora, mint egy családi ház. – Itt a zsozsó, amit haza lehet vinni – mondja a szélesen vigyorgó Halliday. – Na jó, ennyit talán nem is lehet hazavinni, mi? Halliday nekidől az aranyrúdhalomnak, és a kamera rá­közelít az arcára. – Gondolom, mindenkit nagyon érdekel, hogy hogyan teheti rá a mancsát erre a rengeteg lóvéra. Csak nyugi, srácok, nemsokára rátérek. – Hatásszünetet tart, és olyan arckifejezést vesz fel, mintha valamilyen óriási titkot készülne éppen leleplezni. Ezután újra csettint egyet, és a páncélterem eltűnik. Ugyan­ebben a pillanatban Halliday hirtelen zsugorodni kezd, és egy kisfiúvá alakul, aki barna kordbársony nadrágot és kikopott Muppet Show-s trikót visel. Pont úgy néz ki, mint egy isko­lai fotón, ami 1980-ban, nyolcéves korában készült. Az ifjú Halliday egy kaotikus állapotú nappaliban áll, amit fabur-kolatú falak, égetett narancsszínű szőnyeg és giccses, késő ’70-es évekbeli dekoráció határoz meg. A fiú közelében egy 21 hüvelyk átmérőjű tévé pihen, amihez egy Atari 2600-at csatlakoztattak. Ez volt életem első konzolja – magyarázza Halliday, most jóval magasabb hangon. – Egy Atari 2600. 1979 karácsonyára kaptam. – Lehupppan az Atari elé, felvesz egy joystickot, és játszani kezd. – Ez volt a kedvenc játékom – mondja, és a tévéképernyő felé biccent, amin egy apró négyzet éppen egyszerű labirintusokon halad keresztül. – A címe Adventure. Ahogy sok korai játékot, az Adventure-t is egyetlen személy tervezte és programozta. Akkoriban azonban az Atari cég nem volt hajlandó elismerni a programozók munkáját, úgyhogy a játékkészítő neve igazából sehol sem jelent meg a csoma­goláson. – A tévéképernyőn láthatjuk, amint Halliday egy karddal a kezében lesújt egy vörös sárkányra, a játék alacsony felbontású grafikája miatt azonban ez inkább úgy fest, mintha egy négyzet egy nyilat próbálna beledöfni valamilyen torz kacsába. – Úgyhogy Warren Robinett, vagyis az Adventure készítője, elhatározta, hogy elrejti a nevét a játékban. A játék egyik labi­rintusában eldugott egy kulcsot. Ha megtaláltuk ezt az apró, pixelméretű szürke pontot, akkor beléphettünk egy titkos szobába, ahol Robinett eldugta a nevét. – Halliday elnavigálja négyzet alakú főhősét a játék titkos szobájába, majd megjelenik a képernyőn a Készítette: Warren Robinett felirat. – Ez volt az első Húsvéti Tojás a számítógépes játékok történetében – mondja Halliday, miközben őszinte alázattal a képernyőre mutat. – Robinett anélkül rejtette el a nevét, hogy egy léleknek is szólt volna a tervéről, a titkos szobáról mit sem tudó Atari pedig legyártotta, és a világon mindenütt forga­lomba hozta a játékot. Csak pár hónappal később szereztek tudomást a Húsvéti Tojás létezéséről, amikor a kölykök vi­lágszerte rábukkantak. Egyike voltam ezeknek a kölyköknek, és az, hogy az elsők között találtam meg Robinett Húsvéti Tojását, életem egyik legklasszabb játékos élménye volt. A fiatal Halliday elejti a joystickot, és feláll. Eközben a nappali hirtelen szertefoszlik, és a helyszín újra átváltozik. Halliday most egy félhomályos üregben áll, ahol a nyirkos falak a látóterünkön kívül eső fáklyák felől érkező fénysugara­kat verik vissza. Ugyanebben a pillanatban Halliday kinézete újra megváltozik, és most az OASIS-os avatárjaként ismert Anorak lesz belőle, egy magas, köpönyeges varázsló, aki a felnőtt Halliday arcának valamivel szalonképesebb változatát viseli (leszámítva a szemüvegét). Anorakon a védjegyét jelentő fekete köpönyeget láthatjuk, amelynek mindkét ujját avatárja hímzett emblémája (egy jókora, kézzel írt A betű) díszíti. – Halálom előtt – mondja Anorak jóval mélyebb hangon – elrejtettem a saját Húsvéti Tojásomat az OASIS-ban, a legnépszerűbb számítógépes játékomban. Az első, aki megta­lálja a Húsvéti Tojást, megörökli a teljes vagyonomat. Újabb hatásszünet. – Jól eldugtam. Nem csak úgy elrejtettem valamelyik kő alá. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy egy olyan titkos szo­bában eltemetett széfbe zártam, amit egy komplex labirintus közepén rejtettem el, ez pedig valahol – Anorak ekkor meg­kocogtatja jobb halántékát – idefenn található. – De aggodalomra semmi ok. Hátrahagytam néhány nyomot, amin el lehet indulni. Íme, az első. – Anorak a jobb kezével színpadias mozdulatot tesz, mire hirtelen megjelenik három kulcs, amik lassan forogva lebegnek előtte. Az egyik rézből, a másik jádekőből, a harmadik tiszta kristályból készült. Mi­közben a kulcsok forognak, Anorak elszaval egy versrészletet, amelynek sorai, elhangzásuk után rövid időre, lángoló felirat­ként megjelennek a képernyő alján:
 
Három elrejtett kulcs három titkos kaput nyit Amik felfedik a kalandorok érdemes vonásait Akiket nem ejtenek ki a küldetés próbái Azok markát a Végén busás jutalom ütheti   Amint kimondja az utolsó szavakat, a Jáde- és a Kristály­kulcs eltűnik, egyedül a Rézkulcs marad meg, ami most az Anorak nyakán lógó láncon csüng. A kamera követi Anorakot, amint megfordul, és távolodni kezd az árnyas üregben. Pár másodperccel később megér­kezik az üreg sziklás falába épített, masszív faajtóhoz. Ezen fémretesz látható, amelynek felszínébe pajzsokat és sár­kányokat gravíroztak. – Nem volt lehetőségem tesztelni a játékot, és egy kicsit aggódom, hogy talán túlságosan is el­rejtettem a Húsvéti Tojásomat. Lehet, hogy nagyon megne­hezítettem a játékosok dolgát. Nem is tudom. Mindenesetre ha tényleg így van, már akkor is túl késő a változtatáshoz. Majd meglátjuk. Anorak kitárja a dupla ajtót, és egy irdatlan nagy kincses­kamrát fed fel, ami dugig van csillogó aranyérmék és drá­gakövekkel kirakott serlegek halmaival.(3) Ezután a nyitott bejárathoz lép, szembefordul a nézőkkel, és széttárja a karját, hogy nyitva tartsa a hatalmas dupla ajtót.(4)
 
– Nem is húzom tovább az időt – jelenti be Anorak. – Kez­dődjön hát a vadászat Halliday Húsvéti Tojására! – A va­rázsló ekkor egy fényvillanás kíséretében eltűnik, és csak a tárva-nyitva álló ajtót meg a mögötte ragyogó kincshalmokat hagyja maga után. Ezután a képernyő elsötétül. A felvétel végére Halliday beiktatott egy linket személyes weboldalára, ami a halála reggelén drasztikusan megválto­zott. Egy évtizeden keresztül mindössze egy rövid, loopolt animációt lehetett rajta látni, amelyben Anorak egy közép­kori stílusú könyvtárban ül, egy agyonkaristolt dolgozóasztal fölött görnyedezik, különféle főzeteket kotyvaszt, és poros varázsigés köteteket lapozgat, a mögötte lévő falon pedig egy hatalmas fekete sárkányt ábrázoló festmény látható. Az animáció azonban most eltűnt, és egy olyan eredmény­jelző lista szerepelt a helyén, amilyeneket a játéktermi gépek képernyőin láthattunk. A lista tíz számozott helyezésből állt, amelyek mindegyike a JDH (James Donovan Halliday) mo­nogramot tartalmazta, mögöttük pedig egy-egy hat nullából álló eredmény világított. Az eredményjelzőt hamarosan a Toplistaként kezdték emlegetni. A Toplista alatt egy új ikon is megjelent Halliday webolda­lán. Egy apró, bőrkötéses könyvre emlékeztetett, ami az Anorak Almanachja című, ingyenesen letölthető kötetre mutatott. Ez volt Halliday több száz, évszám nélküli naplóbejegyzésének gyűjteménye. Több mint ezer oldalra rúgott, de vajmi kevés információt kínált Halliday magánéletéről vagy mindennapos tevékenységeiről. A bejegyzések nagy része Halliday öm­lengéseit tartalmazta különböző számítógépesjáték-klasszi­kusokról, science fiction és fantasyregényekről, filmekről, képregényekről és a nyolcvanas évek popkultúrájáról. Akadt közöttük jó néhány szellemes vádirat, amiben Halliday kikelt minden ellen, a szervezett vallástól kezdve a diétás üdítőkig. A verseny, amit hamarosan Vadászat néven kezdtek emle­getni, hamar a globális kultúra szerves része lett. A lottónye­reményhez hasonlóan Halliday Húsvéti Tojása is népszerű vágyálom lett a gyerekek és felnőttek körében egyaránt. A já­tékba ráadásul bárki beszállhatott, és eleinte úgy tűnt, nincs jó vagy rossz megközelítés. Az Anorak Almanachja igazából csak azt tette egyértelművé mindenki számára, hogy a Tojás megtalálásához elengedhe­tetlen Halliday különböző megszállottságainak beható isme­rete. Ez széles körű érdeklődést váltott ki számos klasszikus számítógépes játék és az 1980-as évek popkultúrája iránt, különösen Észak-Amerikában. Negyven évvel az évtized után a ’80-as évek filmjei, zenéi, játékai és divatja egyszer csak újra megőrjítette az embereket. 2041-re a tüskés séró és az agyonkoptatott farmer újra divatba jött, a slágerlistákat pedig a kortárs zenekarok ’80-as évekbeli slágereket feldolgozó dalai lepték el. Mindazok, akik a ’80-as években kamaszok voltak, öregen átélhették azt a különös élményt, hogy fiatalságuk cso­dáit és hóbortjait most az unokáik istenítik és tanulmányozzák. Ugyanezen időszakban új szubkultúra született, amely több millió tagot számlált. A szóban forgó emberek életük minden szabad percét annak szentelték, hogy felkutassák Halliday Húsvéti Tojását. Őket eleinte szimplán tojásvadászokként emlegették, de ez is hosszúnak bizonyult, úgyhogy rövidesen megszületett a „nyest” becenév. A Vadászat első évében menő volt nyestnek lenni, és szinte minden OASIS-felhasználó ennek vallotta magát. Amikor elérkezett Halliday halálának első évfordulója, a versengés láza mintha alábbhagyott volna. Etelt egy teljes év, és senki sem talált semmit. Se kulcsot, se kaput. Sokak szerint a problémát részben az OASIS puszta mérete okozta. Ezernél is több szimulált világot tartalmazott, és a kulcsok bármelyikben ott lehettek. A világok alapos átfésüléséhez egy nyestnek évekre volt szüksége. Bár egyes „hivatásos” nyestek arról hetvenkedtek a blogjaikon, hogy napról napra közelebb jutnak az áttöréshez, ha­marosan egyértelmű lett mindenki számára: senki sem tudja pontosan, hogy mit keresnek valójában, vagy hogy hol is kel­lene elkezdeniük a kutatást. Aztán eltelt egy újabb év. Meg még egy. Sehol semmi. A közönség nagy része elvesztette az érdeklődését a Va­dászat iránt. Egyre többen vélték úgy, hogy ez az egész nem más, mint egy gazdag félnótás által kiagyalt, világméretű szél­hámosság. Mások úgy gondolták, hogy ha létezik is a Tojás, senki sem találhatja meg. Több százezer fanatikus nyest élt világszerte, akik évek óta kutatták a rejtélyt éjt nappallá téve. Ha egyikük sem járt sikerrel, egy épelméjű ember minek próbálkozzon.? Halliday Húsvéti Tojásának története szép lassan városi legendává vált, a nyestek folyamatosan apadó törzse pedig lassacskán közröhej tárgya lett. A híradós bemondók minden évben, Halliday halálának évfordulóján, gúnyolódva számol­tak be róla, hogy a nyestek még mindig nem haladtak egy tapodtat sem. Ráadásul évente egyre több nyest dobbantott, vagyis bebizonyosodott, hogy Halliday tényleg nehéz feladat elé állította a játékosokat. Eltelt egy újabb év. Majd még egy. Aztán 2045. február 11-ének estéjén a világ szeme láttá­ra megjelent a Toplista tetején egy avatár neve. Öt hosszú év után végre meglett a Rézkulcs: egy tizennyolc éves srác bukkant rá, aki Oklahoma City külvárosának egyik mobil­házparkjában élt. Ez voltam én. Több tucat könyv, képregény, mozifilm és tévésorozat kísérelt meg beszámolni az ezután történtekről, de mindegyi­kük mellélőtt. Úgyhogy egyszer és mindenkorra tiszta vizet akarok önteni a pohárba.

ELSŐ SZINT

„Embernek lenni az idő nagy részében szívás. Egyedül a számítógépes játékok teszik elviselhetővé az életet.”

[Anorak Almanachja, 91. fejezet, 1-2. bekezdés]

Az egyik szomszédos rakás felől érkező fegyverropogás hangja rázott fel. A lövéseket pár percig tompított sikolyok követték, aztán csend lett. A fegyverropogás nem számított szokatlan zajnak a rakások környékén, mégis felébresztett. Éreztem, hogy valószínűleg nem tudok majd visszaaludni, ezért elhatároztam, hogy a hajnalig hátralévő órákat azzal fogom elütni, hogy felfrissítem néhány játéktermi klasszikusra vonatkozó emlékemet. Galaga, Defender, Asteroids. Ezek a digitális dinoszauruszok már az én születésem előtt is múzeumi daraboknak számítottak. Nyest lévén azonban nem úgy gondoltam rájuk, mint megmoso­lyogtató, alacsony felbontású régiségekre. Az én szememben felszentelt műtárgyak voltak. A panteon pillérei. Amikor a klasszikusokkal játszottam, ezt őszinte alázattal tettem. A mobilházunk apró mosókonyhájának sarkában heverő hálózsákban kuporogtam, beékelődve a fal és a szárító közé. Nem voltam szívesen látott vendég a nagynéném szobájá­ban, az előszoba túlsó végén, és ez nekem teljesen megfelelt. Amúgy is jobban szerettem a mosókonyhában henyélni. Meleg volt, biztosított számomra egy bizonyos mértékű intim szférát, és a vezeték nélküli internet sebessége sem volt rossz. Ráadá­sul, amolyan bónuszként, a helyiségnek folyékony mosópor és szövetlágyító szaga volt. A ház többi része macskahúgytól és a nyomortól bűzlött. Legtöbbször a rejtekhelyemen aludtam. Az elmúlt néhány éjszaka során azonban a hőmérséklet nulla fok alá esett, és bár utáltam a nagynénémnél dekkolni, még mindig inkább ez, mint tüdőgyulladást kapni vagy halálra fagyni. A nagynéném mobilházában összesen tizenöten éltek. O a három hálószoba legkisebbikében lakott. Depperték az övével szomszédos, Millerék pedig az előszoba végén lévő nagy, központi hálóban laktak. Hatan voltak, és ők fizették a lak­bér legnagyobb részét. Tudom, ez alapján baromi zsúfoltnak tűnik, de a mi házunk nem is volt annyira tömött, mint sok másik a rakások területén. A szélesebb típusba tartozott. Bőven jutott hely mindenkinek. Elővettem a laptopomat, és bekapcsoltam. Ormótlan, sú­lyos dög volt, majdnem tízéves. Az autópálya másik oldalán lévő, elhagyatott bevásárlóközpont mögötti kukák egyikében találtam. A memória lecserélésével és a kőkorszaki operá­ciós rendszer újratelepítésével sikerült életet lehelnem belé. A processzor a mai átlaghoz mérten egy lajhárnál is lassabb volt, de az én igényeimnek teljesen megfelelt. A laptop volt a hordozható könyvtáram, játéktermi gépem és házimozi-rendszerem. A merevlemezét rogyásig megpakoltam régi könyvekkel, filmekkel, tévésorozat-epizódokkal, zenékkel és a huszadik század szinte összes számítógépes játékával. Beizzítottam az emulátoromat, és kiválasztottam az egyik örök kedvencemet, a Robotron: 2084-et. Mindig is szerettem a játék frenetikus tempóját és brutális egyszerűségét. A Robotron semmi másról nem szólt, csak az ösztönről és a reflexekről. Akárhányszor leültem egy régi játék elé, sikeresen kitisztítot­tam a fejem, és ellazultam. Ha lehangoltnak vagy frusztráltnak éreztem magam sanyarú sorsom miatt, mindössze meg kellett nyomnom a PLAYER ONE gombot, és miközben az elmém a monitoron zajló, szünet nélküli pixelküzdelemre koncentrált, a gondjaim rögtön tovaszálltak. A játék kétdimenziós világában az élet pofonegyszerű volt: Csak te vagy a gép ellen. A bal kezed segítségével mozogj, a jobbal lőj, és próbálj életben maradni, ameddig csak tudsz. Eltöltöttem néhány órát azzal, hogy végigszántottam az agyak, gömbök, kvarkok és melákok végtelennek tűnő hul­lámain, és próbáltam megmenteni az utolsó emberi családot. De aztán az ujjam begörcsölt, és kiestem a ritmusból. Amikor ilyesmi történt a játék ezen szintjén, mindig a lejtőre kerül­tem. Alig pár perc alatt feléltem az összes extra életemet, és megjelent a képernyőn leggyűlöltebb mondatom: GAME OVER. Kikapcsoltam az emulátort, és elkezdtem keresgélni a videofájljaim között, hátha találok valamit, amit nézhetek, miközben megpróbálok visszaaludni. Az elmúlt öt év során letöltöttem minden egyes filmet, tévéműsort és rajzfilmet, ami említésre került az Anorak Almanachjában. Persze még mindig nem daráltam le az összeset. Ehhez valószínűleg évtizedekre lett volna szükségem. Kiválasztottam a Családi kötelékek egyik epizódját; a ’80-as években sugárzott vígjátéksorozat egy Ohio közepén élő, középosztálybeli család életéről szólt. Azért töltöttem le, mert Halliday egyik kedvence volt, és úgy sejtettem, hogy az egyik epizódban találhatok valamilyen nyomot, ami hasznomra lehet a Vadászatban. Azonnal rákattantam, és többször is megnéztem mind a száznyolcvan részt. Úgy tűnt, képtelen vagyok megunni. Miközben egyedül ücsörögtem a sötétben, és a laptopomon néztem a sorozatot, mindig azon kaptam magam, hogy elkép­zelem, amint én élek abban a meleg és fényes házban, meg hogy azok a mosolygó és megértő emberek az én családomat alkotják. És hogy nincs olyan probléma az életben, amit ne lehetne megoldani egyetlen félórás epizód ideje alatt (na jó, az igazán komoly gondokhoz talán egy dupla rész kell).

Az én családi életem soha még csak távolról sem hasonlított a Családi kötelékekben bemutatotthoz, és valószínűleg pont ezért szerettem annyira a sorozatot. Egyke gyereke voltam két menekült kamasznak, akik az otthonomat jelentő rakások világában találkoztak. Az apámat soha nem ismertem. Alig pár hónapos voltam, amikor agyonlőtték. Épp egy közértet próbált kifosztani az áramszünet alatt. Igazából egyedül azt tudtam róla, hogy szereti a képregényeket. A cuccait tartal­mazó dobozban találtam több régi pendrive-ot, rajta A cso­dálatos Pókember, az X-Men és a Zöld Lámpás teljes szériáival. Anyám egyszer elmesélte, hogy apám azért adta nekem az alliteráló Wade Watts nevet, mert ez úgy hangzott, mint a szuperhősök polgári neve. Mint Peter Parker vagy Clark Kent. Attól kezdve, hogy ezt megtudtam, úgy gondoltam, a halála körülményeitől eltekintve klassz fazon lehetett. Anyám, Loretta kénytelen volt egyedül nevelni engem. Sok emberhez hasonlóan a tizennyolc betöltése után ő is szerződéses munkás lett. Csak így lehetett biztos melóhoz jutni. Két teljes munkaidős OASIS-os állása volt, az egyikben telemarketingezett, a másikban eszkort volt egy internetes bordélyházban. Régen éjszakánként mindig füldugót kel­lett viselnem, hogy ne halljam, amint a szomszéd szobában különböző mocskos dolgokat mond a más-más időzónában lévő kuncsaftoknak. A füldugók viszont nem működtek va­lami jól, úgyhogy inkább maximálisra csavart hangerőn régi filmeket néztem. Mivel az anyám virtuális bébiszitterként is használta az OASIS-t, korán megismerkedtem ezzel a számítógép terem­tette világgal. Amint elég idős lettem ahhoz, hogy vizort és haptikus kesztyűt hordjak, anyu segített létrehozni az első OASIS-os avatáromat. Aztán magamra hagyott a ház egyik sarkában, és elment dolgozni, én meg hozzákezdhettem egy teljesen új világ felfedezéséhez, ami feltűnően különbözött az addig ismerttől. Ettől a pillanattól kezdve többé-kevésbé az OASIS inter­aktív oktatói programjai neveltek fel, amelyekhez minden gyerek ingyen és bérmentve hozzáférhetett. Gyerekkorom jó nagy részét töltöttem a Szezám utca virtuális változatában; énekelgettem barátságos muppetekkel, és interaktív játékokat játszottam, amik megtanítottak járni, beszélni, összeadni, kivonni, írni, olvasni és osztozkodni. Miután elsajátítottam ezeket a képességeket, nem tartott sokáig rájönnöm, hogy az OASIS a világ legnagyobb közkönyvtára is egyben, ahol még egy magamfajta ágrólszakadt srác is hozzáférhet a valaha kiadott összes könyvhöz, dalhoz, filmhez, tévéműsorhoz, számítógépes játékhoz és mindenféle kincshez. Az embe­ri civilizáció által felhalmozott tudás és kultúra egészéhez. Mindez ott volt előttem, és csak arra várt, hogy felfedezzem. De az, hogy hozzáfértem ehhez az információrengeteghez, egyszerre lett áldás és átok. Mert így szereztem tudomást az igazságról.   Nem tudom, ti talán máshogy éltétek meg ezt az egészet. De nekem emberi lényként felnőni a Föld nevű bolygón a huszonegyedik században elég nagy szívás volt. Mármint eg­zisztenciális értelemben. Az volt a legrosszabb a gyereklétben, hogy soha senki nem mondta el nekem az igazságot a helyzetemről. Ami azt illeti, épp az ellenkezőjét tették. Én meg, mivel gyerek voltam és befolyásolható, nyilván hittem nekik. Értitek, az agyam még nem is érte el a végleges méretét, honnan tudhattam volna, hogy a felnőttek mikor hülyítenek? Sehonnan. Úgyhogy szépen lenyeltem minden marhaságot, amit be­lém diktáltak a sötét korokra vonatkozóan. Aztán eltelt egy kis idő, érettebb lettem, és lassacskán rájöttem, hogy attól a pillanattól fogva, hogy előbújtam az anyám méhéből, lénye­gében mindenki hazudott nekem mindennel kapcsolatban. Ez eléggé fejbe vert. Később nem is igazán tudtam megbízni az emberekben. Amint elkezdtem kutakodni az OASIS ingyenesen hozzá­férhető könyvtáraiban, körvonalazódni kezdett előttem a rút igazság. Ott volt az orrom előtt, olyan régi könyvek rejtették, amelyek írói nem féltek őszintének lenni. Művészek, tudó­sok, filozófusok és költők, sokuk már rég halott. Miközben az általuk hátrahagyott munkákat olvasgattam, végre kezdtem kapiskálni a helyzetet. A helyzetemet. A helyzetünket. Amire a legtöbb szerző „az emberi állapot”-ként hivatkozott. Nem lett tőle virágos jókedvem. Visszatekintve azt kívánom, bárcsak valaki már az elején elárulta volna nekem az igazságot, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem. Bárcsak valaki ezt mondta volna: – A következő a helyzet, Wade. Te egy úgynevezett „em­beri lény” vagy. Az ember egy nagyon okos állatfajta. És mint a bolygónk összes többi állata, mi is egy egysejtű organiz­mustól származunk, amely évmilliókkal előttünk élt. Az élet kialakulásának folyamatát evolúciónak hívjuk, erről később még tanulni fogsz. Hidd csak el, függetlenül attól, amit eddig mondtak neked, igazából így jelentünk meg ezen a bolygón. Van rá egy csomó bizonyíték, a sziklák régóta őrzik a titkot. Ja, hogy van az a sztorii? Hogy mindannyiunkat egy Isten nevű, oltári nagy hatalmú pofa teremtett, aki az égben él? Az csak mese habbal. Az egész Isten-sztori igazából egy ősrégi blöff, amivel az emberek már évezredek óta szédítik egymást. Mi találtuk ki. Ahogy a Télapót és a Húsvéti Nyuszit is. Igaz is. Nincs se Télapó, se Húsvéti Nyuszi. Ezek is kita-lációk. Bocs, kölyök. Szokd meg. Valószínűleg elgondolkodtál már azon, hogy vajon mi tör­tént, mielőtt megérkeztél volna. Igazából elég sok minden. Amint megjelentek a bolygón az emberek, akkor kezdtek a dolgok igazán érdekessé válni. Apró, „törzsek”-nek nevezett csoportokba szerveződtünk, és vadászat útján kellett gon­doskodnunk a táplálékunkról. Aztán rájöttünk, hogyan kell növényeket termeszteni és állatokat tenyészteni, ettől kezdve pedig nem kellett folyton költözködnünk. A törzseink egyre nagyobbak lettek, és úgy elterjedtünk a bolygón, mint valami­lyen megállíthatatlan vírus. És miután a földek, erőforrások és a kitalált isteneink címén kiháborúztuk magunkat egymással, az úgynevezett „globális civilizáció”-ba szerveztük a törzsein­ket. Mondjuk, őszintén szólva, ez nem volt se túl szervezett, se túl civilizált, és az egymással vívott harcot is folytattuk. Viszont felfedeztük magunknak a tudományt, ami segített ab­ban, hogy megértsük, kik vagyunk és honnan jöttünk. Továbbá lehetővé tette azt is, hogy fejlesszük a különböző technoló­giáinkat. És ahhoz képest, hogy igazából szőrtelen majmok vagyunk, elég menő dolgokat sikerült feltalálnunk. A szá­mítógépet. Gyógyszereket. A lézersugarat. A mikrohullámú sütőt. A műszívet. Az atombombát. Sőt, pár fazont elküldtünk a Holdra, és vissza is hoztuk őket. Mindemellett létrehoztunk egy globális kommunikációs hálózatot, ami lehetővé teszi számunkra, hogy bárhol, bármikor kapcsolatba léphessünk egymással. Ez azért nem semmi. De itt jön a rossz hír. A mi globális civilizációnknak hatal­mas ára volt. Elég sok energiára volt szükségünk a felépítésé­hez, és az energiaforrásaink alapja a föld mélyén eltemetett, élettelen növények és állatok sokasága. Ezen források nagy részét már a te érkezésed előtt felhasználtuk, úgyhogy mos­tanra szinte semmink sem maradt. Ez azt jelenti, hogy már nincs elengedő energiánk ahhoz, hogy úgy működtessük a civilizációnkat, mint régen. Úgyhogy minimál üzemmódra kellett kapcsolnunk. Ezt a Globális Energiaválság becenéven emlegetjük, és már tart egy ideje. Ráadásul kiderült, hogy a fosszilis energiaforrások elége­tésének volt pár csúnya mellékhatása, például sikerült meg­emelnünk a bolygónk hőmérsékletét, és tönkrevágnunk a környezetünket. Úgyhogy a sarki jégsapkák olvadni kezdtek, a tengerszint folyamatosan emelkedik, és az időjárás is telje­sen kaotikus. A növények és az állatok rekordmennyiségben pusztulnak ki, és sok ember éhezik vagy otthontalan. A hábo­rúskodásról pedig nem szoktunk le, leginkább a megmaradt energiaforrásaink okán irtjuk egymást. Szóval, kölyök, lényegében arról van szó, hogy az élet manapság sokkal keményebb, mint a Régi Szép Időkben, még jóval a születésed előtt. Régen elég klassz volt minden, ma viszont inkább ijesztő. Őszintén szólva nem vár ránk túl rózsás jövő. Elég rosszkor születtél, és nagyon úgy fest, hogy a javulás helyett minden egyre rosszabb lesz. Az emberi civilizáció „hanyatlik”. Sokak szerint egyenesen „végnapjait járja”. Valószínűleg foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz veled. Erre könnyű válaszolni. Ugyanaz történik majd veled, mint minden egyes emberrel, aki valaha élt. Meg fogsz halni. Mind meghalunk. Ez van. Hogy mi történik velünk, amikor meghalunk? Nos, ebben sincs konszenzus. De minden jel arra utal, hogy semmi sem történik. Egyszerűen csak meghalunk, az agyunk leáll, és az­tán már nem leszünk itt, hogy mindenféle keresztkérdéseket tegyünk fel. Ja, hogy ezzel kapcsolatban is hallottál mindenféle sztorit? Hogy van egy „mennyország” nevű csodálatos hely, ahol nincs több fájdalom és halál, és örökké élhetünk az állan­dó boldogság állapotában? Ez is teljes kamu. Mint az az Isten­sztori. Nincs bizonyíték a mennyország létezésére, és soha nem is volt. Ezt is csak kitaláltuk. Ezt hívják vágybeteljesítő gondolkodásnak. Mostantól tehát úgy kell élned az életedet, hogy tudod: egy nap meghalsz, és örökre eltűnsz. Bocs.       Na jó, még egyszer meggondolva mindez talán tényleg túl sok lett volna egy kissrác számára. Talán mégsem olyan jó ötlet elmondani egy frissen érkezett emberi lénynek, hogy a káosz, fájdalom és nyomorúság világába született, és még pont végig fogja nézni, amint minden a darabjaira hullik. Minderre foko­zatosan, sok-sok év alatt jöttem rá, és még így is olyan durván megrázott, hogy egy ideig le akartam ugrani egy hídról. Szerencsére azonban volt hozzáférésem az OASIS-hoz, ami menekülést jelentett egy jobb valóságba. Az OASIS-nak köszönhetem, hogy nem őrültem meg. Ez volt a játszóterem és a bölcsődém. Egy varázslatos hely, ahol minden lehetséges. Amikor anyunak nem kellett dolgoznia, egyszerre jelent­keztünk be, és együtt játszottunk vagy vettünk részt interaktív, mesébe illő kirándulásokon. Az OASIS volt legszebb gyerek­kori emlékeim helyszíne. Anyunak mindig kényszerítenie kellett arra, hogy esténként kijelentkezzek, mert soha nem akartam visszatérni a valóságba. A valóság szar volt. Soha nem anyut vádoltam a dolgok állásáért. Mint min­denki más, ő is a sors és a kegyetlen körülmények áldozata volt. A jólét világába született, még épp időben ahhoz, hogy végignézze, amint az lassan szétesik. Leginkább arra emlék­szem vele kapcsolatban, hogy mennyire sajnáltam. Folyton lehangolt volt, és úgy tűnt, egyedül a kábítószerek nyújtanak neki valódi örömet. Végül persze ezek ölték meg. Tizen­egy éves koromban valamilyen rossz anyagot lőtt a karjába, és a lepukkant, kihajthatós kanapénkon elnyúlva halt meg, miközben zenét hallgatott egy régi mp3-lejátszóról, amit a megjavítása után adtam neki előző karácsonyra. Ekkor kellett beköltöznöm a nővéréhez, Alice-hez. Alice néni nem kedvesség vagy a családtagok iránti felelősségérzet okán fogadott be, hanem azért, mert így minden hónapban kapott a kormánytól extra étkezési utalványokat, amikkel kábítószert vásárolt magának. Az idő nagy részében magam­nak kellett gondoskodnom az étkezésemről. Ez általában nem jelentett problémát, mert jó érzékkel találtam régi szá­mítógépeket és OASIS-konzolokat, amiket aztán megjavítva eladhattam különböző zálogházakban, vagy elcserélhettem étkezési utalványokra. Eleget kerestem ahhoz, hogy ne haljak éhen, és ezzel máris beljebb voltam, mint sok szomszédom. Amikor az anyám halála utáni évben be kellett cuccolnom a nagynénémhez, sokáig az önsajnálat és az elkeseredettség mocsarában dagonyáztam. Próbáltam a helyzet napos oldalát nézni, és igyekeztem folyton emlékeztetni magam arra, hogy hiába árvultam el, még mindig jobban élek, mint a legtöbb gyerek Afrikában. Meg Ázsiában. Meg sok más helyen. Mindig volt tető a fejem felett, és ételben sem szenvedtem hiányt. És persze ott volt az OASIS. Úgyhogy nem is volt olyan rossz az életem. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, hogy hiábavaló kísérletet tegyek az engem emésztő epikus magány elüldözésére. Az anyám halála után egy évvel vette kezdetét a Vadászat Halliday Húsvéti Tojására, és azt hiszem, végül is ez mentett meg. Hirtelen találtam valamit, amibe megérte időt fektet­ni. Egy álmot, amit megérte kergetni. A Vadászat célt adott nekem. Egy teljesítendő küldetést. Okot a felkelésre. Adott valamit, amit várhattam. Amikor elkezdtem keresni a Tojást, a jövő már nem is tűnt olyan komornak. Épp a Családi kötelék-es minimaratonon vettem részt, a sorozat negyedik epizódjának felénél jártam, amikor a mosókonyha ajtaja nyikorogva kinyílt, és Alice nénikém besétált. A top­rongyos otthonkát viselő, alultáplált hárpiaként jellemezhető rokonom egy piszkos ruhákkal teli kosarat szorongatott. Sok­kal összeszedettebbnek tűnt, mint általában, ami rossz hír volt. Jóval könnyebben lehetett bánni vele, amikor valamilyen drog hatása alatt állt. A tőle megszokott, lekicsinylő tekintettel rám pillantott, majd elkezdte bepakolni a ruháit a mosógépbe. Aztán hirte­len megváltozott az arckifejezése, és gyanakvóan nézett rám. Amikor kiszúrta a laptopomat, teljesen kikerekedett a szeme. Gyorsan bezártam, és igyekeztem besuvasztani a hátizsákom­ba, de tudtam, hogy elkéstem. – Add azt ide, Wade! – parancsolt rám, és a laptopért nyúlt. Beadhatom a zaciba, hogy könnyebb legyen kifizetni a lak­bért.   – Nem! – kiáltottam, és elhúzódtam tőle. – Ne már, Alice néni. A suliban szükségem van a laptopra. –    Inkább arra lenne szükséged, hogy megtanulj hálát mutatni!  – ugatta. – Rajtad kívül mindenki beszáll a lakbérbe. Elegem van belőle, hogy rajtam élősködsz! – Megtartod az összes étkezési utalványomat. Ez több pénz, mint a lakbér rám eső része. – Egy fenét! – Még egyszer megpróbálta kiráncigálni a kezemből a gépet, de nem voltam hajlandó elengedni. Hátat fordított, és átdobogott a szobájába. Tudtam, mi következik, ezért begépeltem egy parancsot a laptopomon, ami lezárta a billentyűzetet, és törölte a merevlemez tartalmát. Néhány másodperccel később visszatért Rickkel, a még félig alvó pasijával. Rick folyton meztelen felsőtesttel járt-kelt, mert szerette villogtatni börtöntetoválásai mutatós gyűjteményét. Szó nélkül bevitt nekem egy gyomrost, és amint a padlóra kerültem, kirántotta a kezemből a laptopot. Aztán Alice néni­kémmel kisétált a szobából, és rögtön el is kezdték számolni, hogy mennyit kaphatnának a masináért. A laptop elvesztése nem volt akkora szám. A rejtekhe­lyemen őriztem két tartalék gépet. Persze ezek messze nem voltak olyan gyorsak, mint az elkobzott laptop, és tudtam, hogy fel kell majd másolnom rájuk az összes médiafájlomat a biztonsági mentéseket tartalmazó merevlemezeimről. Totál kiszúrás. De csak magamnak köszönhettem. Tudtam, milyen kockázatos dolog bármi értékeset is idehozni. A hajnal sötétkék fénye kezdett bekúszni a mosókonyha ablakán. Úgy döntöttem, a mai napon bölcs lenne korábban elindulni az iskolába. Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem: belebújtam el­nyűtt kordnadrágomba, buggyos pulóverembe és túlméretes kabátomba. Ennyi volt a teljes ruhatáram. Aztán felvettem a hátizsákomat, és felmásztam a mosógép tetejére. Felhúztam a kesztyűmet, és kinyitottam a zúzmarás ablakot. Miközben a tekintetem végigvándorolt a mobilháztetők egyenetlen fel­színű tengerén, az arcomat megcsípte a sarkvidéki reggeli levegő. A nagynéném mobilháza egy huszonkét házból álló „ra­kás” legfelső egysége volt, vagyis egy-két szinttel magasab­ban helyezkedett el a közvetlen környezetében lévő rakások többségénél. A legalsó szinten lévő házak a földön vagy az eredeti betontalapzaton pihentek, a fölöttük lévő egységeket pedig egy vasbeton állványzat, az évek során darabonként és esetlegesen összetákolt rácsozat tartotta. A Portland Avenue-i Rakáson éltünk, színtelen bádog cipősdobozok egyre jobban terpeszkedő kaptárában, amely az I40-es autópálya két oldalán rozsdásodott, Oklahoma City hanyatló felhőkarcoló-központjától egy kicsivel nyugatra. Több mint ötszáz rakást foglalt magába, amelyeket újrahasz­nosított csövek, támgerendák és gyalogoshidak silány háló­zata kötött össze. A rakások folyamatosan táguló peremét tucatnyi ezeréves daru díszítette (ezek emelték a rakásokat). A rakások legfelső szintjét vagy „tetejét” régi szolárpanelek szőttese borította, amelyek pluszenergiát biztosítottak a lenti egységek számára. Tömlők és hullámlemez csövek tömkelege kígyózott fel-le minden egyes rakás oldalán: vízzel látták el a mobilházakat, és elszállították a szennyvizet (a város bizonyos más rakásainál ez luxusnak számított volna). A legalsó szintre (amit földszintként is emlegettek) csak nagyon kevés napfény jutott el. A rakások közötti sötét, szűk földdarabokat magukra hagyott kocsik és teherautók porladó csontvázai lepték el; a járművek benzintankjai már rég üresek voltak, kipufogócsö­veik pedig eldugultak. Az egyik szomszédunk, Mr. Miller egyszer elmagyarázta nekem, hogy a miénkhez hasonló mobilházparkok eredetileg mindössze néhány tucat épületből álltak, amelyek rendezett sorokban pihentek a földön. Az olajválság és az energiakrí­zis beköszönte után azonban a nagyvárosokat elözönlötték a környező külvárosi és falusi körzetekből áramló menekültek, ennek eredményeként pedig a városok nem tudtak elegendő lakhelyet biztosítani az emberek számára. A nagyvárosoktól köpésnyire lévő területek egyszerre túlságosan értékesek lettek ahhoz, hogy elpazarolják őket mobilházak vízszinte­sen terjeszkedő telepére, úgyhogy a talajfelszín maximális kihasználása érdekében valaki előállt a Mr. Miller által „rámoljuk egymásra a tetveket-projekt” nevű zseniális ötlettel. Az elgondolás hamar népszerűvé vált, és az ország különböző mobilházparkjai a miénkhez hasonló rakásokká fejlődtek, amik kunyhótelepek és menekülttáborok különös hibridjeit alkot­ták. Megtalálhatóak voltak a legtöbb nagyváros peremén: mindegyiküket a szüleimhez hasonló gyökértelen tahók lak­ták, akik a munka, étel, elektromosság és megbízható OASIS-hozzáférés reményében leléceltek haldokló kisvárosaikból, és az utolsó csepp benzinjük (vagy bármilyen málhás eszközük) segítségével elvontatták a családjukat és mobilházukat a leg­közelebbi metropolisba. A parkunk minden rakása legalább tizenöt szint magas volt (amit a változatosság kedvéért néha megszakított egy-egy konténer, áramvonalas mobilház vagy VW mikrobusz). Az el­múlt néhány év során sok rakás elérte a húsz szintet, vagy akár magasabbra is nyúlt annál. Ez sokakat aggasztott. Előfordult, hogy egy rakás összeomlott, és ha az állványzat támasztékai rossz szögben hajlottak el, a dominóhatás eredményeként a szomszédos négy-öt rakás is összeomlott. A mobilházunk a park északi peremének közelében helyez­kedett el, amely egy rogyadozó autópálya-felüljáróval volt szomszédos. A mosókonyha ablakából nagyszerűen ráláttam a töredezett aszfalton vánszorgó elektronikus járművek vé­kony sorára, amelynek tagjai különböző árukat és munkásokat szállítottak a városba. Miközben a zord horizontot kémleltem, előbújt a nap élénk narancssárga szelete. Az égitest emelke­dését nézve végigcsináltam egy mentális rituálét: amikor a napot láttam, mindig emlékeztettem magam, hogy egy csillagot látok. Galaxisunk százmilliárdnál is több csillagának egyikét. Az ismert világegyetem több milliárd galaxisának egyikében. Ezt csak azért csináltam, mert így könnyebb volt a helyi érté­kükön kezelni a dolgokat. Azután kezdtem el gyakorolni ezt a rituálét, hogy megismertem a Kozmosz című, kora nyolcvanas évekbeli tudományos sorozatot. Amilyen halkan csak tudtam, kislisszoltam az ablakon, és az ablakkeret aljába kapaszkodva leereszkedtem a ház fém­oldalának hideg felületén. Az épületet tartó acélplatform alig valamivel volt szélesebb és hosszabb a járműnél, így jó ha fél méter keskeny perem vette körül. Óvatosan leengedtem magam erre, majd felálltam, hogy becsukjam magam mögött az ablakot. Ezután megragadtam a kötelet, amit kapaszkodó gyanánt szereltem fel derékmagasságban, és a platform sarkát megcélozva elkezdtem oldalazni a peremen. Onnan már át­léphettem a létraszerű állványzatra. Amikor csak elhagytam a házat, vagy visszatértem ide, szinte mindig ezt az utat vá­lasztottam. A rakás oldalához rozoga fémlépcsőt erősítettek, de az folyton dülöngélt, és nekiütközött az állványzatnak, úgyhogy nem tudtam volna anélkül használni, hogy felhívom magamra a figyelmet. Az pedig nem lett volna túl szerencsés. A rakások területén célszerű volt inkább inkognitóban közle­kedni, amikor csak lehetett. Akadt errefelé néhány veszélyes és elkeseredett ember; az a fajta, aki kirabol, megerőszakol, aztán eladja a szerveidet a feketepiacon. A fémrácsozaton való leereszkedés mindig a Donkey Konghoz és a Burgertime-hoz hasonló, régi platformjátékokra emlékez­tetett. Ebből a benyomásból kiindulva pár éve megterveztem a saját Atari 2600-as játékomat (ez a nyestek számára amo­lyan beavatási szertartás volt, mint amikor egy jedi összerakja élete első fénykardját). A Pifallt nyúló művem címe Rakások volt. Egy függőleges mobilház-labirintuson kellett átvágni, leselejtezett számítógép-alkatrészeket kellett összegyűjteni, étkezési utalványokkal lehetett energiát feltölteni, és el kellett kerülni az iskola felé vezető úton felbukkanó metamfetamin-függőket és pedofilokat. A játékom sokkal szórakoztatóbb volt a valóságnál. Ereszkedés közben megálltam az otthonunknál három szinttel lejjebb lévő áramvonalas mobilház mellett, ahol egy barátom, Mrs. Gilmore élt. A hetvenes évei közepén járó aranyos néni mindig nevetségesen korán kelt. Bekukucskál­tam az ablakán, és láttam, hogy a konyhában tesz-vesz. Pár másodperc múlva észrevett, és felragyogott a szeme.

– Wade! – köszöntött, és kinyitotta nyikorgó ablakát. – Jó reggelt, édes fiam! – Jó reggelt, Mrs. G! – üdvözöltem. – Remélem, nem ijesz­tettem meg. – A legkevésbé sem – mondta, és az ablak felől érkező hideg levegő miatt összehúzta a köntösét. – Meg fogsz fagyni odakinn! Nem jössz be inkább reggelizni? Van szójasonkám, és ezek a porból készült tojások sem olyan rosszak, ha elég sót szórsz rájuk… – Köszönöm, Mrs. G, de ma reggel nem megy. Iskolába kell mennem. – Hát jó. De az ajánlat legközelebb is élni fog. – Csókot do­bott felém, majd elkezdte bezárni az ablakot. – Aztán próbáld nem kitörni a nyakad, Pókember. Jó? – Persze. Minden jót, Mrs. G! – Intettem neki, majd foly­tattam az ereszkedést. Mrs. Gilmore igazi tündér volt. Mindig hagyta, hogy lus­tálkodjak a kanapéján, aludni viszont a macskái miatt nehezen tudtam nála. Mrs. G hipervallásos volt, és ideje nagy részét az OASIS-ban töltötte: egy olyan nagy, online megatemplom gyülekezetében üldögélt, zsolozsmákat énekelt, prédikáci­ókat hallgatott, és virtuális túrákkal bejárta a Szent Földet. Ha néha-néha becsődölt az OASIS-konzolja, megjavítottam, cserébe bármeddig faggathattam arról, hogy milyen volt a nyolcvanas években felnőni. Nagyon menő érdekességeket tudott az évtizedről; olyasmiket, amikről a könyvekből vagy a filmekből nem szerezhettem volna tudomást. Ráadásul mindig imádkozott értem. Megtette a tőle telhetőt, hogy megmentse a lelkem. Soha nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy meg­mondjam neki: szerintem a szervezett vallás műbalhé. A hit reményt és energiát adott neki – én ugyanezt kaptam a Va­dászattól. Hogy az Almanachot idézzem: „Az üvegházakban élők befoghatják a pofájukat.” Amikor elértem a legalsó szintet, leugrottam az állványzat­ról, és a hátralévő pár métert a levegőben tettem meg. Gumi­csizmám hangosan placcsant a latyakon és a befagyott sáron. Lenn még mindig elég sötét volt, úgyhogy bekapcsoltam az elemlámpámat, és azzal indultam el kelet felé. Próbáltam el­navigálni a majdnem teljesen fekete labirintusban, és nagyon igyekeztem nem beleütközni egy bevásárlókocsiba, akkumu­látorba vagy a rakások közötti szűk sikátorokban felhalmozott kacatokba. Ilyen korai időpontban szinte soha senkivel nem találkoztam errefelé. Az ingázó járatok csak párszor indultak naponta, úgyhogy az állással rendelkező szerencsések már az országút melletti buszmegállóban várakoztak. Legtöbben a város körüli üzemek egyikében dolgoztak napszámosként. Miután megtettem úgy fél kilométert, elértem a rakások északi peremén lévő, régi kocsikból és teherautókból álló hatalmas dombot. A daruk évtizedekkel ezelőtt eltakarították a lehető legtöbb elhagyatott járművet, hogy helyet csináljanak az újabb és újabb rakásoknak, az elárvult verdákból pedig gigantikus kupacokat emeltek a telep szegélyén. Némelyik majdnem olyan magas volt, mint maguk a rakások. Odasétáltam a halomhoz, és miután egy gyors körbepillan­tással megbizonyosodtam arról, hogy senki sem figyel vagy követ, oldalra fordultam, és átpréseltem magam két össze­zúzott autó közötti nyíláson. Kúszva-mászva egyre beljebb hatoltam az össze-vissza görbülő fémdarabok düledező hegyé­ben, mígnem elértem egy furgon hátsó részének apró nyitott terét. A járgánynak csak a hátsó harmada volt látható. A többi részét eltakarták a rajta és körülötte felhalmozott járművek. A tetején két felfordított teherautó hevert különböző szö­gekben, a súlyuk nagy részét viszont a furgont körbefogó autók tartották, és ezek együttesen védőpajzsféleséget hoztak létre, ami megakadályozta, hogy a rápakolt járművek hegye agyonnyomja a furgont.

Kiemeltem a nyakamba akasztott láncot, amin egy kulcs függött. Valamilyen szerencse folytán ez a slusszkulcs még mindig a zárban volt, amikor rátaláltam. Az itt felstószolt jár­művek közül sokat működőképes állapotban hagytak magára. A tulajdonosaiknak már nem tellett üzemanyagra, úgyhogy csak leparkolták őket ide, és továbbálltak. Zsebre dugtam az elemlámpámat, és kinyitottam a furgon jobb hátsó ajtaját. Úgy félméternyit engedett, ami pont elég volt ahhoz, hogy bepréseljem magam rajta. Utána behúztam az ajtót, és visszazártam. A furgon hátsó ajtóin nem voltak ablakok, úgyhogy egy másodpercig vaksötétben görnyedez­tem, majd az ujjam rátalált a plafonra szigszalagozott régi elosztóra. Bekapcsoltam, mire egy öreg asztali lámpa fénye töltötte be a szűk teret. A szélvédő helyén lévő nyílást egy személyautó összegyűrt, zöldes színű tetejével fedtem be, a jármű elejét ért kár pe­dig nem terjedt tovább, úgyhogy a belső tér maradék ré­sze sértetlen maradt. Valaki eltávolította mind a négy ülést (valószínűleg azért, hogy bútorként használhassa fel azokat), így egy körülbelül százhúsz centiméter magas, ugyanilyen széles és kétszáz centi hosszú „szoba” maradt hátra. Ez volt a rejtekhelyem. Négy évvel korábban, leselejtezett számítógép-alkatrészek keresgélése közben találtam rá. Amikor először nyitottam ki a furgon ajtaját, és néztem be a jármű sötét belsejébe, azonnal tudtam, hogy valami felbecsülhetetlen értékűt találtam: egy privát teret. Erről a helyről senki más nem tudott, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy a nagynéném vagy az aktuális pancser, akivel éppen járt, elkezd itt szekálni. Itt tarthattam a holmijaimat, és nem kellett stresszelnem, hogy ellopják őket. A legfontosabb pedig az volt, hogy innen békében hozzáfér­hettem az OASIS-hoz. A furgon lett a menedékem. A Denevérbarlangom. Ma­gányos Erődöm. Ez volt az a hely, ahol iskolába jártam, házit írtam, könyveket olvastam, filmeket néztem és számítógépes játékokkal játszottam. Továbbá itt folytattam végeláthatatlan kutatásomat Halliday Húsvéti Tojása után. A falakat, az ajtót és a plafont tojástartó- és szőnyegdarabok­kal fedtem le, hogy a lehető legjobban hangszigeteljem a jár­művet. A sarokban többdoboznyi kinyiffant laptop és kidobott számítógép-alkatrész hevert, egy régi aksikkal teli állvány és egy akkultöltővé felturbózott szobabicikli. Az egyetlen bútorom egy összehajtható kerti szék volt. Ledobtam magamról a hátizsákomat, kibújtam a dzsekim­ből, és felpattantam a szobabiciklire. Az aksik töltése jelen­tette számomra az egyetlen rendszeres testmozgást. Addig pedáloztam, amíg a mérő szerint az akkumulátorok teljesen feltöltődtek, majd leültem a székre, és bekapcsoltam a mellé helyezett apró elektromos fűtőtestet. Lehúztam a kesztyűmet, és miközben a fűtőszálak élénk narancsszínűvé változtak, dörzsölgettem előttük a tenyerem. Nem hagyhattam túl so­káig bekapcsolva a fűtőtestet, mert akkor lemerítette volna az aksikat. Kinyitottam a patkánybiztos fémdobozt, amiben a dugi-kajámat őriztem, és kivettem belőle egy palack vizet meg egy csomag porból készült tejet. Ezeket összekevertem egy tálban, majd a folyadékra öntöttem egy fényűző adag Fruit Rocks zabpelyhet. Amint az utolsó falattal is végeztem, előhalásztam egy régi, műanyag Star Trek-es uzsonnásdobozt, amit a furgon összezúzott műszerfala alatt dugtam el. Ebben tartottam leg­értékesebb tárgyaimat: az iskola által kiadott OASIS-konzolt, haptikus kesztyűt és vizort. Ekkoriban nem voltak ezeknél fontosabb tulajdonaim. Túl értékesek voltak ahhoz, hogy bár­hová is magammal vigyem őket. Felhúztam ruganyos haptikus kesztyűimet, és megmozgat­tam bennük az ujjaimat, hogy megbizonyosodjak róla: egyik ízületnél sem ragadtak össze. Aztán kézbe vettem az OASIS-konzolomat, egy lapos fekete téglalapot, ami nagyjából akkora volt, mint egy puha fedeles könyv. Vezeték nélküli hálóza­ti antennát építettek bele, de mivel a furgon egy hatalmas fémhalom alatt rekedt, szar volt a vétel. Úgyhogy szereztem egy külső antennát, amit a hulladékdomb tetején lévő autók egyikének motorháztetejére erősítettem. Az antennakábel egy lyukon keresztül kígyózott fel, amit a furgon tetejébe ütöttem. Bedugtam a konzol oldalán lévő portba, levettem a szemüvegemet, és feltettem a vizort. A szerkezet kényel­mesen passzolt a szememre, akár egy úszószemüveg, ami kizár minden külső fényt. A halántékrészébe apró füldugókat építettek, amik rögtön megtalálták a helyüket a fülemben. Ellátták továbbá két sztereó mikrofonnal is, amik rögzítették minden egyes megszólalásomat. Bekapcsoltam a konzolt, és ezzel kezdetét vette a beje­lentkezés folyamata. Vörös villanás jelezte, hogy a vizor le-szkenneli a retinámat. Amint a személyazonosságom hite­lesítésre került, megköszörültem a torkom, és érthetően artikulálva elmondtam a bejelentkezési szövegemet: ,A Csillagközi Szövetség újonc vadászpilótája vagy, és véded a határokat Xur és a Ko-Dan armada ellen.” Miután a hangommal együtt a jelszavam is ellenőrzésre került, véget ért a bejelentkezés folyamata. Ezután a következő szöveg jelent meg virtuális kijelzőm közepén:

Retinaellenőrzés kész. Személyazonosság megerősítve. Üdvözlet az OASIS-ban, Parzival! Bejelentkezés időpontja: 07:53:21 – 2045.02.10.

Miközben a szöveg elhalványult, rövid, mindössze há­rom szóból álló üzenet jelent meg a helyén. Ezt maga James Halliday iktatta be, amikor az OASIS rendszerét programozta. Tiszteletadásnak szánta a szimuláció ősei felé, fejet akart haj­tani fiatalkora játéktermi gépei előtt. Az OASIS-felhasználók mindig ezeket a szavakat látták utoljára azelőtt, hogy elhagy­ták a valódi világot, és beléptek a virtuálisba:  

EGYES JÁTÉKOS,KÉSZÜLJ!

Szerző: Ernest Cline Cím: Ready Player One Fordító: Roboz Gábor Műfaj: sci-fi Borítóár: 2980 Ft ISBN: 978 615 5272 01 1 Terjedelem: 512 oldal Kötés: puhakötés ragasztva Megjelenés: 2012.11.13.

1., A jelenet gondos elemzése során kiderült, hogy a Halliday mögött álló kamaszok valójában statiszták különböző John Hughes-tinifilmekből, akiket digitálisan emeltek át a kisfilmbe. 2., A gyászolók valójában a Gyilkos játékok temetésjelenetében szereplő színészek és statiszták. Winona Rydert és Christian Slatert egyértelműen beazonosíthatjuk a közönség hátsó soraiban.
3., A gondos elemzés során kiderült, hogy a kincseshalmok között különös tárgyak fedezhetők fel. A leginkább említésre méltóak: néhány korai sze­mélyi számítógép (egy Apple IIe, egy Commodore 64, egy Atari 800XL és egy TRS-80 Color Computer 2), több tucat irányítóeszköz különféle kon­zolokhoz, továbbá száz meg száz hatoldalú kocka, amiket a régi, asztalon játszható szerepjátékokban láthattunk. 4., Ha kimerevítjük a felvételt, akkor egy olyan képet kapunk, ami nagyon hasonlít Jeff Easley festményére, ami a Dungeon Master’s Guide, a Dungeons and Dragons 1983-ban kiadott szabálykönyvének borítóján látható.
]]>