Christopher Moore Biff evangéliuma (aki Jézus gyerekkori haverja volt) című könyvét egy hónap múlva jelenteti meg az Agave könyvek kiadója. A mű magyar nyelvű kiadása a szerkesztőknek és a fordítónak egyaránt szívűgye volt. A könyvet Pék Zoltán fordította, s alább olvashattok belőle egy részletet, amely minden bizonnyal felkelti az érdeklődéseteket.
Prológus
Az angyal éppen a szekrényét pucolta ki, amikor a hívás befutott. A glóriákat és holdsugarakat fényesség szerint kupacokba rakta, haragszütyők és villámhüvelyek lógtak kampókon, porolásra várva. A sarokban egy tömlőből kifolyt a malaszt, s az angyal törlőruhával itatta fel. Ahányszor megfordította a ruhát, a szekrényből többszólamú ének zengett fel, tompán, mintha befőttesüvegből jönne, amibe egy egész Hallelúja-kórust zártak.
– Raziel, az ég szerelmére, mit művelsz?
Stephan arkangyal állt fölötte, egy tekerccsel a kezében, mintha egy összetekert újsággal készülne rendre utasítani a szőnyegre pisilő kiskutyát.
– Kiküldetés? – nézett fel rá Raziel.
– A koszfészekbe.
– Pont most jöttem vissza.
– Az kétezer éve volt.
– Tényleg? – Raziel az órájára pillantott, és megkopogtatta az üveget. – Biztos?
– Mit szólsz hozzá? – nyújtotta oda a tekercset Stephan, hogy Raziel jól lássa az égő Csipkebokor-pecsétet.
– Mikor indulok? Mindjárt végzek a pakolással.
– Azonnal. Vidd magaddal a nyelveken beszélést és még egy-két kisebb csodát. Semmi fegyvert, ez nem büntetőmeló. Titkosangyalként vetünk be, álcázva leszel. Nem valami nagy küldetés, de fontos. Minden le van írva – adta át a tekercset Stephan.
– Miért énő
– én is pont ezt kérdeztem.
– és?
– Emlékeztettek rá, hogy miért szokták száműzni az angyalokat.
– Hoppá! Ennyire komoly lenne a dolog?
Stephan köhintett egyet, ami csak affektálás volt, mert ugye köztudott, hogy az angyalok nem is lélegeznek.
– Elvileg nem szabadna tudnom róla, de azt pletykálják, hogy egy újabb könyv készül.
– Viccelsz? Ne már! Folytatás? Jelenések könyve 2. Amikor azt hitted, már büntetlenül vétkezhetsz. Hamarosan a könyvesboltokban.
– Egy evangéliumról van szó.
– Evangélium? Ennyi idő utánő Kié?
– Lévi, akit Biffnek hívnak.
Raziel erre ledobta a ruhát, és felállt.
– Ez csak tévedés lehet.
– A parancs egyenesen a Fiútól érkezett.
– Te is tudod, hogy Biffet jó okkal mellőzték a többi könyvből. Az egy…
– Ki ne mondd!
– De hát egy seggfej, könyörgöm.
– Ha így beszélsz, ne csodáld, hogy mindig visszaküldenek abba a koszfészekbe.
– Miért pont most, amikor egész mostanáig megfelelt a négy evangélium? és miért éppen ő?
– Mert a koszlakók most ünneplik a Fiú születésének valahányadik évfordulóját, és ő úgy gondolja, ideje kikerekíteni a történetet.
Raziel lehorgasztotta a fejét.
– Akkor pakolok.
– A nyelveket ne feledd – emlékeztette Stephan.
– Na ja, hogy ezer nyelven nyeljem a szart.
– Menj és vidd az örömhírt, Raziel. és hozz nekem egy kis csokoládét.
– Csokoládét?
– A koszlakók ezt nassolják. Imádni fogod. A Sátán találta ki.
– Az ördög eledele?
– Az a helyzet, barátom, hogy nagyon unom már a piskótát.
éjfél. Az angyal egy kopár dombon állt Jeruzsálem szent városának peremén. Magasba emelte karjait, a száraz szél pedig meglebbentette fehér köpenyét.
– Kelj fel Lévi, kit Biffnek hívnak.
Előtte forgószél kerekedett, mely felkapta a domboldalról a port, oszlopba sodorta, majd abból emberalakot formált.
– Kelj fel, Biff. Elérkezett a te időd!
A szél orkánná erősödött. Az angyal arca elé húzta köntösének ujját.
– Kelj fel, Biff, és járj újra az élők között!
A forgószél szelídülni kezdett, s egy ember alakú porbuckát hagyott hátra a domboldalon. A következő pillanatban a természet lenyugodott. Az angyal egy aranyedényt húzott elő a zsákjából, és tartalmát a poralakra öntötte. A folyadék lemosta a port, s egy sáros, meztelen férfi állt köpködve a holdfényben.
– Isten hozott az élők között – köszöntötte az angyal.
A férfi csak pislogott. Úgy nézegette saját kezét, mintha azt várná, hogy átlát rajta.
– élek – szólalt meg egy olyan nyelven, melyet eddig sosem hallott.
– élsz.
– Mik ezek a hangok, ezek a szavak?
– A nyelveken beszélés adományában részesültél.
– Az én nyelvem világéletemben adomány volt, kérdezd csak meg bármelyik lányt, akit ismertem. Mik ezek a szavak?
– Nyelv. Nyelveken beszélsz, mint az apostolok.
– Tehát elérkezett isten országa.
– El.
– Mikor?
– Kétezer éve.
– Te szerencsétlen hülye barom – mondta Lévi, akit Biffnek hívtak, és jól képen vágta az angyalt. – Elkéstél.
Az angyal talpra állt, és óvatosan megtapogatta a száját.
– Te aztán szépen beszélsz az Úr küldöttjével.
– Most mit csináljak? Adomány.
{mospagebreak title=Kettő}Első rész
A Fiú
Voltaire
1. fejezet
Azt hiszitek, ismeritek a történet végét, pedig egy fenét ismeritek. Higgyetek nekem, én ott voltam. én már csak tudom.
Amikor először pillantottam meg őt, aki később megváltotta a világot, éppen Názáret főterén, a kút közelében üldögélt, és egy gyík lógott ki a szájából. Csak az állat farka és hátsó lába látszott ki, a másik fele benne volt a szájában. Å is hatéves volt, akárcsak én, szakálla még közel sem serkent ki, úgyhogy nemigen hasonlított a képekre, amiket róla láttatok. Két szeme az arcát keretező kék-fekete hajtincsek közül mosolygott kifelé, akár két sötét mézcsepp. Azokból a szemekből olyan fény sugárzott, ami idősebb volt Mózesnél is.
– Tisztátalan! Tisztátalan! – kiabáltam a fiúra mutogatva, hogy anyám lássa, ismerem a Törvényt, de anyám rám se hederített, ahogy a többi anya se, akik a kútnál merték a vizet.
A fiú kivette a szájából a gyíkot, és odaadta az öccsének, aki mellette csücsült a porban. A pisis egy kicsit játszott a gyíkkal, addig-addig bizergálta, míg az állat felkapta pici fejét, mintha harapni akarna, akkor a pisis megfogott egy követ, és beverte a gyík fejét. Ezután megzavarodva lökdöste a döglött gyíkot a porban, és amikor felfogta, hogy az bizony már nem megy sehová, kezébe vette és visszaadta a bátyjának.
Gyík megint be a szájba, de mielőtt kiabálhattam volna, már jött is ki: elevenen, nyűgösen, harapásra készen. A fiú visszaadta az öccsének, aki szinte azon nyomban szétkente a kővel, és az egész kezdődött elölről.
Még háromszor néztem végig a gyík halálát, majd azt mondtam:
– én is hadd csináljam!
A Megváltó kivette a gyíkot a szájából:
– Melyik részt?
Míg el nem felejtem: Józsua volt a neve. A „Jézus” a héber Jésua név görög fordítása, ami manapság Józsua. A Krisztus nem vezetéknév, csupán a görög változat a Messiásra, ami héber szó és „fölkent”-et jelent. De hogy az apját hogy hívják, azt soha nem sikerült kiderítenem. Ez egyike volt azon dolgoknak, amiket meg kellett volna kérdeznem tőle.
és énő Lévi vagyok, akit Biffnek hívnak. Csak így egyszerűen.
Józsua volt a legjobb barátom.
Az angyal azt mondja, csak üljek le, írjam meg a történetemet, és ne törődjek azzal, mit láttam ebből a világból. De hogyan tehetnék ilyet? Az elmúlt három napban több embert, több képet és több csodát láttam, mint életem harminchárom éve alatt, az angyal meg azt mondja, oda se bagózzak. Igen, tudok nyelveken beszélni, így mindennek, amit látok, tudom a nevét, de mi hasznom belőle? Segített rajtam Jeruzsálemben, hogy tudom, egy Mercedes volt, amitől úgy beszartam, hogy fejest ugrottam egy szemetes konténerbe? Vagy miután Raziel kihúzott (a körmeimet is letépve, mert annyira próbáltam elbújni), segített a tudat, hogy egy Boeing 747 elől igyekeztem labdává gömbölyödni, és könnyeimmel feledtetni a dübörgést és a lángokat? Kisgyerek vagyok, aki saját árnyékától is megijed? Hát nem töltöttem huszonhét évet Isten Fia mellett?
A dombon, amikor feltámasztott a porból, az angyal azt mondta:
– Sok különös dolgot fogsz látni. De ne félj. Szent küldetésed van, és én védelmezlek.
Önelégült disznó. Ha akkor tudtam volna, mit akar tenni velem, megint bemosok neki egyet. Most éppen az ágyon fekszik, és mozgó képeket néz egy képernyőn, valami Snickers nevű ragacsos édességet zabál, én meg kaparhatom le a történetemet erre a selyempuha papírra, aminek a tetején az áll: Hyatt Regency, St. Louis. Szavak, szavak, szavak, millió és millió szó köröz a fejemben, sólymokként várva, hogy lecsapjanak a lapra és arra a két szóra, amit igazából írni akarok:
Miért énő
Tizenöten voltunk – na jó, tizennégyen, miután Júdást felakasztottam –, akkor miért énő Józsua folyton azt mondogatta, ne féljek, mert mindig velem lesz. Hol vagy most, barátom? Miért hagytál magamra? Te biztos nem félnél itt. Nem rémülnél meg ennek a világnak tornyaitól, gépeitől, csillogásától és bűzétől. Gyere, rendelek neked egy pizzát. Imádnád a pizzát. A szolgát, aki kihozza, Jesusnak hívják. Pedig nem is zsidó, csak spanyol. Te mindig is bírtad az iróniát. Az angyal azt mondja, még velünk vagy, hát gyere, Józsua; te lefogod, én meggyomrozom, aztán pizzával adunk hálát.
Raziel megnézte, mit írok, és rám szólt, hogy hagyjam abba a nyivákolást, és álljak neki a történetnek. Könnyen beszél, nem ő töltötte az elmúlt kétezer évet a homokban. Na mindegy, mert addig nem hajlandó pizzát rendelni, amíg egy részt be nem fejezek, úgyhogy hajrá…
{mospagebreak title=Három}Galileában születtem, Názáret városában a Nagy Heródes idejében. Apám, Alfeus kőfaragó volt, anyámat, Naomit pedig démonok szállták meg, legalábbis én ezt mondtam mindenkinek. Józsua egyszerűen csak nehéz esetnek tartotta. Rendes nevemet, Lévit Mózes testvérétől kaptam, a papok törzsének ősétől; becenevem, Biff pedig a mi szavunk volt arra, amikor az embert jól kupán csapták, amit anyám szerint már zsenge koromtól naponta kiprovokáltam.
Habár római uralom alatt nőttem fel, tíz éves koromig nem sok rómait láttam. A rómaiak jobbára ki sem mozdultak Széforisz erődvárosból, ami Názárettől egy óra járásra északra állt. Józsuával ott voltunk szemtanúi annak, hogy egy római katonát megölnek… de előre szaladtam. Pillanatnyilag vegyük úgy, hogy a katona él és virul, és nagyon boldog, hogy tollsöprűt viselhet a fején sisak gyanánt.
Názáretben főleg földművesek éltek, akik szőlőt és olívabogyót termesztettek a város körüli sziklás dombokon, a völgyekben meg árpát és búzát. Voltak ott kecske- és birkapásztorok is, akiknek családjai a városban laktak, a férfiak és az idősebb fiúk pedig a felföldeken legeltették a nyájat. A házak kőből készültek, a miénkben kőpadló is volt, de sokban csak döngölt föld.
A három fiú közül én voltam a legidősebb, így aztán hatéves koromra készen álltam, hogy megtanuljam apám mesterségét. Anyám szóban tanított, héberül oktatott a Törvényre és történeteket mesélt a Tórából, apám pedig magával vitt a zsinagógába, ahol a vének a Bibliát olvasták. Arámi volt az anyanyelvem, de mire betöltöttem a tizet, már beszéltem és olvastam úgy héberül, mint a legtöbb meglett férfi.
A hébertanulásomat és a Tóra iránti érdeklődésemet tovább fokozta Józsuával való barátságom, mert míg a többi gyerek a szokásos játékokkal szórakozott („cukkold a birkát” vagy „rúgd seggbe a kánaánitát”), mi Józsuával rabbisat játszottunk, és ő ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk magunkat az eredeti héber szertartáshoz. Viccesebb volt, mint amilyennek hangzik, legalábbis amíg anyám rajta nem kapott minket, amint éppen körül akartuk metélni Sém öcsémet egy éles kővel. Hogy ki volt akadva! és még azzal se győztem meg, hogy szerintem Sémnek ideje megújítani szerződését az Úrral. Jól megvert egy olajfapálcával, és egy hónapig nem játszhattam Józsuával. Említettem már, hogy anyámat démonok gyötörték?
Pedig összességében szerintem jót tett a kis Sémnek. Å volt az egyetlen gyerek, aki minden irány
ba tudott pisálni. Ilyen képességgel az ember jól megélhet koldusként. és még csak meg se köszönte.
Na ilyenek a testvérek.
A gyerekek azért látják a varázslatot, mert keresik.
Amikor megismertem Józsuát, gőzöm se volt róla, hogy ő a Megváltó. Ami azt illeti, neki se. Annyit tudtam, hogy nem fél. A legyőzött harcosok nemzetségében, egy olyan nép fiaként, amelyik próbál büszkének látszani, miközben Isten és Róma előtt hajlong, ő úgy virított, akár a virág a sivatagban. De talán csak én láttam, mert én kerestem. Mindenki másnak csak egy volt a gyerekek közül: ugyanazokkal a szükségletekkel, és ugyannyi eséllyel, hogy meghal, még mielőtt elérné a felnőttkort.
Amikor elmeséltem anyámnak a gyíkos trükköt, megnézte, nem vagyok-e lázas, és egy tányér zöldséges húslevessel aludni küldött.
– Hallottam már annak a fiúnak az anyjáról – mondta apámnak. – Ãllítólag beszélt az Úr angyalával. Azt mesélte Eszternek, hogy Isten Fiát hozta a világra.
– és erre te mit mondtál Eszternek?
– Hogy vigyázzon, a farizeusok meg ne hallják, mert akkor meg kell köveznünk.
– Ne is beszélj róla többet. Ismerem a férjét, igaz ember.
– Csak egy bolond lányt kapott ki feleségnek.
– Szegény teremtés – csóválta fejét apám, s tört egy darabot a kenyérből. Keze kemény volt, akár a szaru, tömpe, akár a kalapács, és szürke, akár a leprásé, a sok mészkőtől, amivel dolgozott. Amikor megölelt, néha úgy megkarcolta a hátamat, hogy az vért könnyezett, testvéreimmel mégis verekedtünk azért, hogy melyikünk bújjon először a karjába, amikor esténként hazatért a munkából. Ha mérgében sebzett meg minket, akkor meg sírva szaladtunk anyánk szoknyája mögé. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy apám keze nyugodott a hátamon, akár egy pajzs.
Na ilyenek az apák.
– Kínozzunk gyíkokat? – kérdeztem Józsuától, amikor legközelebb újra láttam. Egy bottal rajzolgatott a porba, rám se hederített. Ráléptem a rajzra. – Tudtad, hogy anyád eszementő
– Az apám miatt – felelte szomorúan, fel se nézve.
Leültem mellé. – Anyám néha vinnyog éjjel, akár a vadkutyák.
– Å is eszementő – érdeklődött Józsua.
– Reggelre semmi baja. Sőt, énekelve rakja elénk a reggelit.
Józsua bólintott. Úgy gondoltam, örül a hírnek, hogy az őrültség elmúlik.
– Mi Egyiptomban laktunk – mondta.
– Nem is igaz. Az túl messze van. Még messzebb, mint a Templom.
A jeruzsálemi Templom volt a legtávolabbi hely, ahová gyerekként eljutottam. A családom minden tavasszal megtette az ötnapos gyalogutat Jeruzsálembe, hogy ott töltsük a húsvétot. én úgy éreztem, egy örökkévalóság az út.
– éltünk itt, aztán Egyiptomban, és most megint itt – bizonygatta Józsua. – Messze volt.
– Hazudol. Egyiptomba negyven évig tart az út.
– Már nem. Már közelebb van.
– Benne áll a Tórában. Az Abbám felolvasta nekem: „Az izraeliták negyven évig vándoroltak a sivatagban.”
– Az izraeliták eltévedtek.
– Negyven évig? – nevettem. – Akkor nagyon hülyék lehetnek.
– Mi vagyunk az izraeliták.
– Frankónő
– Ja.
– Meg kell keresnem anyámat.
– Ha visszajössz, játszunk Mózes és a fáraósat?
{mospagebreak title=Négy}Az angyal elárulta, hogy meg fogja kérdezni az Urat, nem lehetne-e belőle Pókember. Egyfolytában a televíziót bámulja, akkor is, amikor én alszom, és teljesen rákattant erre a fazonra, aki háztetőkről harcol a rosszakkal. Azt mondja, a gonosz sokkal nagyobb most, mint az én időmben, és így nagyobb hősökre is van szükség. A gyerekeknek hősök kellenek, magyarázza. Szerintem csak szeretne magas épületekről ugrálni testhez tapadó gumiruhában.
Különben is, milyen hős nyűgözné le ezeket a gyerekeket, akiknek saját gépeik vannak, gyógyszereik, és láthatatlan távolságokra elérnek? (Raziel egy hete sincs itt, és már elcserélné Isten Kardját, hogy hálót szőhessen.) Az én időmben kevés hős akadt, de azok igaziak voltak, néhányunk még a családfáját is vissza tudta vezetni hozzájuk. Mindig Józsua játszotta a hősöket – Dávidot, Józsuét, Mózest –, én meg mindig a gonoszt: a Fáraót, Ãhábot, Nabukodonozort. Ha annyi sékelem lett volna, ahányszor filiszteusként megöltek, hát annyit mondhatok, nem férnék át a tű fokán. Ãgy visszagondolva már látom, hogy Józsua a jövőre készült.
– Bocsásd el a népemet – mondta Józsua Mózes szerepében.
– Oké.
– Nem mondhatod csak úgy, hogy „oké”.
– Mér nem?
– Mert az Úr megkeményítette a szívedet a kérésemmel szemben.
– Mér?
– Nem tudom, de így volt. Szóval. Bocsásd el a népemet.
– Még mit nem. – Karba tettem a kezem, és elfordultam, mint akinek kemény a szíve.
– Akkor lásd, a vesszőmet kígyóvá változtatom. Engedd el a népemet!
– Na jó.
– Nem mondhatod csak úgy, hogy „na jó”!
– Mér nem? Ez tök jó trükk volt a vesszővel.
– De nem így van a történet.
– Jól van, na. Szó se lehet róla, Mózes, a népednek maradnia kell.
– Lásd, az egész határodat békákkal verem meg! – rázta vesszőjét az arcomba Józsua. – Felmennek a házadba, a hálószobádba, rámásznak a cuccaidra!
– és?
– és az undorító. Bocsásd el a népemet, fáraó.
– én bírom a békákat.
– Ezek döglött békák – fenyegetett. – Bűzlő, döglött békák nagy kupacokban.
– Ó, hát ebben az esetben elengedem a népedet. Amúgy is építenem kell egy-két szfinxet meg minden.
– A fenébe, Biff, nem így van! Még vannak átkaim!
– én akarok Mózes lenni!
– Nem lehetsz.
– Mér nem?
– Nálam van a vessző.
– Aha.
Hát így ment. Azt hiszem, én nehezebben éreztem rá a gazfickókra, mint Józsua a hősökre. Néha kistesóinkat is bevettük az ocsmányabb szerepekre. Jézus két öccse, Júdás és Jakab egész népeket játszott, például a szodomitákat Lót ajtaja előtt.
– Küldd ki azt a két angyalt, hadd ismerjük meg őket!
– Azt nem tehetem – feleltem mint Lót (csak azért lettem én a jó, mert Józsua akart lenni a két angyal) –, de van két lányom, akik még nem ismernek senki
t. Azokat kiküldöm.
– Oké – mondta Júdás.
Kinyitottam az ajtót, és kivezettem két képzeletbeli lányomat, hogy a szodomiták megismerhessék őket…
– Örülök, hogy megismerhetem.
– Részemről a szerencse.
– Nagyon örvendek.
– EZ NEM ÃGY VAN! – üvöltötte Józsua. – Be kell törnöd az ajtót, hogy megvakíthassalak a villámommal.
– Aztán meg elpusztítod a városunkat? – kérdezte Jakab.
– El én.
– Akkor inkább Lót lányai.
– Bocsásd el a népemet – mondta Júdás, aki négyéves volt, és gyakran összekeverte a történeteket. Leginkább az Exodust szerette, főleg azért, mert Jakabbal vizet locsoltak rám, ahogy katonáimat Mózes után próbáltam vezetni a Vörös-tengeren át.
– Elég – unta meg Józsua. – Júdás, te vagy Lót felesége. Ãllj oda.
Júdásnak néha Lót feleségét kellett alakítani, függetlenül attól, éppen milyen történetet játszottunk.
– Nem akarok Lót felesége lenni.
– Hallgass, a sóbálvány nem beszél.
– Nem akarok lány lenni.
Mindig az öccseink játszották a lányokat. Nekem nem volt kínozni való nővérem, Józsua akkor még egyetlen húga, Erzsébet pedig még csecsemő volt. Ez azelőtt volt, hogy Magdolnával találkoztunk. Magdolna mindent megváltoztatott.
{mospagebreak title=Öt}Miután kihallgattam szüleimet, amint Józsua anyjának őrültségéről beszélnek, gyakran figyeltem őt, jeleket kerestem, de mindent úgy csinált, mint az összes többi anya: gondozta a kicsiket, dolgozott a kertben, eljárt vízért, főzött. Nem futkározott négykézláb, nem habzott a szája, hiába vártam. Sok anyánál fiatalabb volt, és sokkal fiatalabb, mint a férje, József, aki a mi mércénk szerint már öregembernek számított. Józsua azt mondta, József nem az igazi apja, de hogy akkor ki az, azt már nem árulta el. Ha a téma olyankor jött elő, amikor Mária hallótávolságban volt, ő magához hívta a fiát, s ujját az ajkára téve csendre intette.
– Még nincs itt az ideje, Józsua. Biff nem értené meg.
A szívem már attól megdobbant, hogy kimondta a nevemet. Egész hamar kisfiús szerelemre lobbantam Józsua anyja iránt, s házasságról, családról meg jövőről fantáziáltam.
– Az apád öreg, ugye, Jozsó?
– Nem annyira.
– Ha meghal, anyád hozzámegy az egyik bátyjához?
– Apámnak nincs bátyja. Miért?
– Csak úgy. Mit szólnál, ha apád alacsonyabb volna nálad?
– De nem az.
– De ha apád meghal, anyád hozzámehet valakihez, aki alacsonyabb nálad, és akkor az lesz az apád, és azt kell csinálnod, amit mond.
– Az apám sose hal meg. Örökéletű.
– Mondod te. én meg azt, hogy ha férfi leszek, és apád meghal, feleségül veszem anyádat.
Józsua olyan pofát vágott, mintha éretlen fügébe harapott volna.
– Ne mondj ilyeneket, Biff.
– Nem baj, ha őrült. Tetszik a kék köntöse. és a mosolya. Jó apa leszek, kitanítalak a kőfaragásra, és csak akkor verlek, ha baromságot csinálsz.
– Inkább játszom leprásokkal, minthogy ezt hallgassam – indult el Józsua.
– Várj. Légy kedves apádhoz, Biff fia Józsua. – Apám is olyankor használta a teljes nevemet, amikor valamiről meg akart győzni. – Nem Mózes parancsa, hogy tisztelned kell engem?
A kis Józsua megpördült.
– Az én nevem nem Biff fia Józsua, még csak nem is József fia Józsua. Hanem Jehova fia Józsua!
Körülnéztem, hátha meghallotta valaki. Nem szerettem volna, hogy egyetlen fiamat (azt már eldöntöttem, hogy Júdást és Jakabot eladom rabszolgának) megkövezzék, amiért hiába vette szájára az Úr nevét.
– Még egyszer ki ne mondd, Jozsó. Inkább nem veszem el az anyádat.
– Nem is.
– Bocs.
– Megbocsátok.
– Ãgyasnak is remek lesz.
El ne higgyétek, hogy a Béke Hercege soha senkit nem ütött meg. Azokban az időkben, még mielőtt az lett, aki, Józsua többször is jól orrba vágott. Ez volt az első ilyen alkalom.
Mária maradt az első igaz szerelmem, amíg meg nem láttam Magdolnát.
Ha a názáretiek őrültnek tartották is Józsua anyját, férje iránti tiszteletből nemigen emlegették. József jártas volt a Törvényekben, a Prófétákban és a Zsoltárokban, és kevés feleség akadt Názáretben, aki ne az ő sima, olajfából faragott táljában szolgálta volna fel a vacsorát. Jóképű volt, erős és bölcs. Mondták, hogy annak idején esszénus volt, a kemény, aszkéta zsidók közé tartozott, akik szigorú közösségi életet éltek, sosem házasodtak és sosem vágták le a hajukat, de nem maradt velük, és tőlük eltérően sikerült megőriznie a mosolyát is.
Az első években keveset láttam, mivel mindig Széforiszban dolgozott, a rómaiaknak, görögöknek és a földet kapott zsidóknak épített, de minden évben, ahogy közelgett pünkösd, József abbahagyta a munkát az erődvárosban, otthon maradt és tálakat meg kanalakat faragott, amit aztán a Templomnak ajándékozott. Pünkösdkor a hagyomány szerint a Templom papjainak kellett ajándékozni az első bárányt, az első gabonatermést és az első gyümölcsöket. Az abban az évben született első fiút is a Templomnak ajánlották: vagy odaígérték őket munkásnak, amikor felnőnek, vagy megfelelő pénzadománnyal. A kézművesek, mint apám vagy József adhattak saját készítésű holmit, így apám olykor mozsarat és mozsártörőt adott, máskor meg pénzben a tizedet. Voltak, akik az ünnepre elzarándokoltak Jeruzsálembe, de mivel az csak hét héttel követte húsvétot, sok család nem engedhette meg magának a zarándokutat, és az ajándékukat egyszerűen a falu zsinagógájába adták le.
Az ünnep előtti hetekben József a háza előtt üldögélt az általa készített ponyvatető árnyékában, bárddal és vésővel gyötörte a görcsös olajfát, miközben mi Józsuával mellette játszottunk. Ugyanolyan köntöst viselt, mint mi mindnyájan, egy darabból készült, négyzetes anyagot, rajta egy lyuk a nyaknak, középen széles övvel megkötve. Az ujja könyékig ért, az alja meg térdig.
– Idén talán az elsőszülöttemet kéne a Templomnak adom, mit szólsz, Józsua? Szeretnél oltárt tisztogatni az állatáldozások utánő – vigyorgott magában, fel sem nézve a munkából. – Tudod, tartozom nekik az elsőszülöttel. Egyiptomban voltunk, amikor megszülettél.
Az, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a vérrel, láthatóan ugyanúgy megrémítette Józsuát, mint minden zsidó fiút.
– Add nekik Jakabot, Abba, ő az elsőszülötted.
József erre rám sandított, hogyan reagálok. Reagáltam, de csak a saját elsőszülöttségem jutott eszembe; nagyon reméltem, hogy apámnak eszébe nem jutott ez az ötlet.
– Jakab a második fiú. A pa
poknak nem kell másodszülött. Csak te lehetsz.
Józsua először rám nézett, csak aztán apjára. Elmosolyodott.
– De Abba, ha meghalnál, ki viselné anya gondját, ha én a Templomban lennék?
– Valaki biztos akadna – kotyogtam közbe.
– én még sokáig nem halok meg – simogatta szürke szakállát József. – A szakállam ugyan őszül, de azért van még bennem erő.
– én nem volnék ebben ennyire biztos, Abba – mondta neki Józsua.
József erre kiejtette kezéből a tálat, amin dolgozott, és a kezeire meredt.
– Menjetek játszani – mondta, de alig hallottuk a hangját.
Józsua felállt és otthagyta. én a legszívesebben megöleltem volna az öreget, mert még sosem láttam félni felnőttet, és most megrémültem.
– Segíthetek? – mutattam a félig kész tálra, ami az ölében hevert.
– Menj Józsuával. Kell neki egy barát, aki megtanítja embernek lenni. Csak utána taníthatom meg, hogy kell férfinak lenni.
