Forgotten Realms, Harcosok sorozat
Vell a Mennydörgőbestia törzs egyszerű harcosának született, aki a csatákidején mindig hátramaradt, hogy védje a törzs táborhelyét. Egy napon azonban…

1886}

…felébredt a benne szunnyadó szörnyeteg, és elszabadult.A behemót eljövetelét égi támadás, majd egy idegen látogatása, és atotemszellemük titokzatos parancsa követte:

Találjátok meg az élőket!

Ezúttal senki sem akarta, hogy Vell hátramaradjon atáborban.

Kiadó: DeltaVision
Ára: 1990 Ft-
Terjedelem: 376 oldal

Részlet:
Vell, a Barna már alig emlékezett rá, hogy mikor járt utoljára a Morgur-halmon.Kicsi gyerek volt még akkor. Most, hogy ismét ott lehetett, régi emlékekjutottak az eszébe. Gundar királyt látta maga előtt, amint az oltáron áll atörzse előtt, és a feje fölé emeli az ünnepi csatabárdot. A szüleit is látta,akik feszülten állnak a kőszirt előtt, és a kőhalmot nézik. A szüleitől és amennydörgőbestiák dalnokaitól hallott történetekből tudta, hogy az nem csak egyközönséges kőhalom, hanem népe történelmének ősi, nagy jelentőséggel bíróhelyszíne. Sőt, a legnagyobb jelentőséggel bíró. Még azok is ismerték, akiksosem játak ott.

Az oltárdombot menhirek és kisebb halmok vették körül. A dalnokok szerintUthgar azon a helyen halt meg, miközben Gurttal, a fagyóriások királyávalharcolt. Más törzsek szerint Uthgar csontjai még mindig ott hevernek a kövekalatt, de a mennydörgőbestiák úgy vélték, hogy Tempus örökre eltüntette atestét, amikor isteni hatalomra emelte őt. A halmokat egy hatalmas csontváz,maga a Mennydörgőbestia teteme vette körül. Ő volt a törzs totemállata, egybehemót, egy ősi, hatalmas gyíkszerű hüllő. Bár a csontok egy részét elloptákvagy megsemmisítették a vandálok vagy a törzs ellenségei, egy jó részük épmaradt. Senki sem merte háborgatni ugyanis a szent helyet, amelyet ősi mágia ésátok védett.

A Mennydörgőbestia koponyája egy dárdaszerű kiszögellésen állt, az oltár előtt.Ãœres szemgödreiből méltóságteljesen nézett le az emberekre. Bár Uthgar összestörzse tisztelte a helyet, a mennydörgőbestiák álltak hozzá lelkileg alegközelebb. éppen ezért a törzs úgy vélte, hogy az ő kapcsolatuk alegszorosabb az istennel. és valóban, az oltárdombnak olyan alakja volt, mintegy behemótnak.

Vell elmondhatatlan büszkeséget érzett. Szerette a törzsét, és annaktörténelmét. Amikor a szülei régi történeteket meséltek neki, mindig dagadt amelle a büszkeségtől.
Próbálta felidézni azokat az emlékeket, hátha ismét magával keríti a régiérzés. Próbált a múltjába kapaszkodni, hogy elviselje a jelen félelmeit. Vajonhányan tettek még ugyanígy a törzséből?

Faerűn többi részén az aratás ünnepe volt az a nap, de Uthgar törzseinek ezmást jelentett. Ők a rúnatalálkozót ünnepelték, a legszentebb napot, amitgyakorta a rúnavadászattal pecsételtek meg: hadba indultak egy rituálisellenséggel szemben. Ebben az évben azonban Farkasölő Sungar, a törzs főnökeúgy döntött, hogy a Morgur-halmon gyűlnek össze, hogy különleges rituálétmutassanak be.

A törzs összes ágának üzentek, és mindenki eljött. Még a zöld köpenyes, vastagszakállú druida, Thanar is felbukkant. Senki sem emlékezett már rá, hogy mikorhagyta el a törzset, hogy a vadont járja, és soha, senki nem akart kapcsolatbalépni vele.
Jó hat- vagy talán hétszáz harcos, és ugyanannyi nő és gyermek gyűlt össze aMorgur-halom lábánál. Szinte kivétel nélkül fekete hajuk volt, és kék szemük.
Soha nem gyűlt még össze a törzs ilyen módon. Még Gundar király idejében sem,persze, akkoriban szükség sem volt rá.

Bár mindenki jókedvűnek tűnt, tudták, hogy csakis egy bajban lévő törzskényszerülhet hasonló rituáléra. Tudták, hogy meggyengültek. Amikormegérkeztek, összetalálkoztak a Kék Póni törzzsel, amely jóval többszörlátogatta a Morgur-halmot, mint ők. A pónik mindig barátságosan viselkedtek, ésazonnal visszavonultak, amikor megkérték őket, hogy a rituálé idejére hagyjákmagukra a törzset. Persze Gundar királynak erre sem lett volna szüksége. Apónik ugyanúgy tisztelték őt, mint a saját törzsük főnökét.
Megvárták, amíg a nappal utolsó fényei is elenyésznek. Sungar ugyanúgy állt azoltárdomb tetején, ahogyan Gundar tette, de ő nem tartotta a kezében az ünnepicsatabárdot. Hétujjú Keirkrad állt mellette, a csont és bőr sámán. Mellettesorakoztak a törzs papjai és többi sámánjai. Csakis egyesített erejükkelvihették végbe a rituálét.

–Mennydörgőbestiák! – kiáltotta Sungar. – A szörnyeteg a mi vezetőnk! Ő mutatutat Uthgarhoz, ő vezet minket az ösvényen! Ő jelenti mindazt, amik vagyunk, ésaminek lennünk kell! Gundar király már a Mennydörgőbestia mellett van, ésbiztos vagyok benne, hogy segít rajtunk!

Gundar említésére éljenzésben tört ki a törzs. A legtöbben egy szintenemlegették Uthgart és Gundart. Bármilyen vezetőnek bizonyuljon is Sungar, sosemléphet ki Gundar árnyékából.

Amint a fekete felhők az utolsó napsugarakat is elűzték, Sungar leereszkedettaz oltárdombról, és a harcosai mellé állt, jelezve, hogy ő is közéjük való. Eztmindig kifejezésre juttatta, ha tehette.

Ekkor Keirkrad fordult az egybegyűltek felé. Ãœnnepi fehér rothéirhát viselt.Annyira vén volt már, hogy a hangja rég elhalt. Csupán halk suttogásra futottaaz erejéből. Csak a közelben állók hallhatták, amikor felszólította a törzstagjait, hogy mindenki az oltárdombra összpontosítson, és áldozza fel lelke egydarabkáját a rituálé sikere érdekében.

–A Mennydörgőbestia ott él a lelketekben. Eljött az idő, hogy kieresszétekonnan – mondta.

Keirkrad megfordult, az oltárkőre nézett, széttárta a karját, és leszegte afejét. Szikrák pattogtak az ujjai közt, majd szép sorban az összes paptenyerében. Zöld gyűrű vette őket körül, amely megvilágította, és isteni erőveltöltötte fel a komor éjszakát. Mindenki megborzongott. A szőr égnek állt atarkójukon, a talaj megrázkódott a talpuk alatt. A zöld energianyaláb bekúszotta halmot körülfonó csontokba. A föld megremegett, mintha vihar tört volna fel abelsejéből. Vell összeérintette a tenyerét. Verejtékezett.
A törzs izgatottan morajlott. A feszültség tapinthatóvá vált. Választ akartakkapni rá, miért csappant meg a számuk. Útmutatása vártak, hogy melyik ösvényeninduljanak tovább.

Nem érkezett válasz. A zúgó robaj elhalkult, az égbolt kitisztult, a papokat éssámánokat összefűző mágikus erő elenyészett. értetlen moraj futott végig aharcosokon. Sungar szégyenben maradt. Kivörösödve állt a népe előtt. Vell szívemajd kiugrott a helyéről. Beigazolódott az, amitől a legjobban féltek. Elvesztettéka totemállat kegyét. Uthgar elfordult tőlük.

Ekkor a csontok váratlanul életre keltek. A levegőbe emelkedtek, a törzs fölélebegtek, és cikázni kezdtek a levegőben, hogy felvegyék a behemót eredetialakját. Egy szárny nélküli sárkány bontakozott ki az egybegyűltek felett, egyhihetetlenül hosszú, kígyószerű lény. A törzs eg y emberként lélegzett fel. Jónéhányan sohasem látták még a Mennydörgőbestiát, de mind tudták, hogyan néz ki,sőt sokan őt tetoválták a testükre.
Vell tátott szájjal bámulta a jelenést. Uthgar hívei sosem hunyászkodtak meg azistenük előtt, már gyerekkorukban arra tanították őket, hogy büszkén álljanakelőtte. Vell mégis úgy érezte, hogy kiszáll a lábából az erő.

Legutoljára a koponya repült fel a levegőbe, és ült rá a hosszú nyak végére. Azüres szemgödrök megvillantak, és egy barna szempár nézett le az egybegyűltekre.Többször is körbejáratta a tekintetét a harcosokon, asszonyokon és gyerekeken.Leírt egy kört a levegőben, hogy egyetlen részlet se kerülje el a figyelmét. Azoltárkő felé fordult, és Keirkradra nézett. A sámán széttárt karral várta, hogykapcsolatba lépjen vele a totem.
A Mennydörgőbestia azonban elfordult az oltártól, és ismét a tömegre meredt.Keresett valakit. Előbb Sungart, majd a többi harcost mérte végig. A szörnyetegvégül megállapodott. Egyenesen Vellre nézett.

Bár Vell egész testében remegett, nem nézett félre. Semmit sem érzékelt. Nemhallotta a körülötte állók moraját és sóhaját, nem érezte a szél érintését. Alény tekintete magába szippantotta. Valami feléledt a testében, és Velltorkaszakadtából üvöltött. Úgy érezte, mintha megfosztották volna az énjétől. Asikoly hamar véget ért. Ledermedt. Mozdulatlanul, üveges tekintettel állt aMennydörgőbestia előtt.

A lény sem mozdult, és a barna derengés kialudt a szemében. A legtöbben nem islátták Vellt. Mind megzavarodtak. Sungar utat tört magának az ifjú harcoshoz.

–Hallasz engem? – kérdezte, és alaposan megrázta a fiú vállát.

Keirkrad meglepően gyorsan ereszkedett le az oltárdombról, és sietett odahozzájuk. Mélyen Vell barna szemébe nézett.

–A szörnyeteg kiválasztotta közületek a közvetítőjét. Megáldotta ezt a harcost– a hangja döbbenten és csalódottan csengett.

Sungar kérdőn nézett Keirkradra.

–Beszélj vele! – mondta a sámán. – Beszélj vele. Ő a Mennydörgőbestia hangja.

Sungar is mélyen Vell szemébe nézett.

–Megszólítlak hát. A törzsünknek segítségre van szüksége. Tudni akarjuk, hogymit kívánsz tőlünk.

Vell arca továbbra is kifejezéstelen maradt, mintha egyetlen szót sem értettvolna.

–Hogyan járhatnánk a kedvedbenő – kérdezte Sungar.

Vell szája kinyílt. Sungar közelebb hajolt.

–Találjátok meg az élőket! – mondta Vell a saját hangján, de nem a magaakaratából.
–Találjuk meg az élőket? – kérdezett vissza Sungar.

Vell azonban nem mondottmást, nem adott bővebb magyarázatot. A szeme becsukódott, majd hátradőlt, aharcostársai karjába. Keirkrad közelebb húzódott hozzá, hogy elláthassa, hakell. A csontvázlény szédületes örvény keretében esett darabjaira. A koponyavisszaült a kiszögellésre, a csontok visszatelepedtek a helyükre. A Mor­gur-halomelcsendesedett.

–épségben vanő – kérdezte Sungar Keirkradtól.

A sámán biccentett. Sungar ezutánfellépett az oltárdombra, és lenézett a feszülten várakozó törzsre.

–Beszélt hozzánk a szellem! – zengte. – Azt mondta, hogy találjuk meg azélőket!

A harcosok értetlenül súgtak össze.

–és mi meg is találjuk őket! – tette hozzá Sungar.

A törzs tagjainak üdvrivalgása hangos visszhangot vetett a közeli sziklákról.Még ennek a homályos és értelmezhetetlen útmutatásnak is roppantmód örültek.

 

]]>