A Zoë története párhuzamosan játszódik John Perry őrnagy és Jane Sagan hadnagy legutóbbi kalandjának, Az utolsó gyarmatnak a cselekményével, csak – minő meglepő – a tizenhat éves lányuk szemszögéből éljük meg az eseményeket. Az utóbbi időben több hasonló megközelítésű művel is találkoztam – például Orson Scott Card: Ender árnyéka -, és azt kell mondjam, Scalzi kiválóan megoldotta a feladatot. Annak ellenére, hogy a főbb eseményeket már előre ismerjük, a lány cinikus és borotvaéles humorával elbeszélve, nem csak hogy nem ismétli önmagát, de a szórakoztatás faktort még magasabb szintre emeli. Az író érezhetően boldogan csillogtatja saját humorát, amit immár cseppet sem kell visszafognia, hiszen a kamaszok mást sem csinálnak, mint egymást szívatják és élcelődnek fejezeteken keresztül, ahogy az elvárható.
Sikerült több új eseményt és gondolatot hozzátenni az előző részhez, és annak ellenére, hogy olvasás közben állandó késztetést éreztem, hogy elővegyem az Utolsó gyarmatot és megolvassam, hogy hogyan is történtek anno az események a szülők szemszögéből, különálló történetként is remekül megállja a helyét. Igazából az egyetlen kicsit zavaró körülmény pont az volt, hogy legszívesebben a két részt egyszerre olvastam volna, már ha ez fizikailag lehetséges lenne.
Azt gondolom, hogy mint a szerzők legtöbbjénél, Scalzinál is igaz, hogy minél többet olvasok tőle, annál jobban megismerem, mint embert. Az, hogy ennyire életszerűen elő tudja csalogatni magából a kamaszkor csodákkal és küzdelmekkel teli világát, egy örök gyermek, játékos és néhol kicsit komisz természetét sejteti. Persze ez a gyerek néhol véresen komoly is tud lenni, sőt ha a történet megkívánja, már-már könnyeket is fakaszt.
Szórakoztatásból színjelesre vizsgáztak nálam Jon Scalzi könyvei és mindenkinek jó szívvel ajánlom a Zoë történetét is. Micsoda? Hogy még nem olvasta valaki az előzményeket? Nyomás bepótolni!!]]>
John Scalzi: Zoë története – kritika
