Ari Folman készített Robin Wright és Harvey Keitel főszereplésével egy fél-animációs filmet egy Stanislaw Lem novellából. A futurológiai kongresszus címet viselő alkotás a filmvilág lehetőségeinek végtelen jövőjébe kalauzol el minket. Először oda, ahol színészek már nem is kellenek, mert örökifjú avatarjukkal készítik a számítógépes technikusok a filmeket. Azután oda, ahol egy szippantás egy kis fiolából elég ahhoz, hogy mindenki saját animációs filmjének főszereplője legyen, olyan alakban és lehetőségekkel, ahogy a vágyaiból telik.
A film az ígéreteiből semmit nem vált be.
Az élőszereplős részek sajnos vontatottak, a mozi nehezebben indul be, mint egy boroshordókkal megrakott szekér, ami elé két sánta ökröt fogtak be. Hosszú ideig szenvelgünk a szegény, karrierjét vesztett színésznővel, szerelmes, öreg ügynökével és beteg gyermekével együtt, akin a süketség és vakság lassan lesz úrrá. Aztán jön a kegyetlen filmes nagykutya, a mindenható álomgyár, a szerződés a színésznő beszkennelésére… és egyszer csak eltelik húsz év.
Húsz év múlva, szerződésének lejártával a hatvannégy éves Robin Wright a filmgyár futurológiai kongresszusára érkezik, ahol egy új találmányt jelentenek be: legyél az álmaidban, aki akarsz. Itt egy ampullától mindenki rajzfilmfigurává lényegül át, olyan figurákká, amik a múlt század harmincas éveit idézik, kicsit modernizálva, betépett elmével. A szenvelgés itt indul csak be igazán, rózsaszín-narancs háttér előtt lágy ívű, totális depresszió sugárzik a vászonról. A tempótlan képeket néha oda nem passzoló betétek bontják meg – itt van esély kicsit az ébredésre, de ha valaki nem érti, mi történik, az nem biztos, hogy azért van, mert közben pár másodpercre elaludt.
