Clive Barker Abarat című regényét jelentette meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A Korbács és a Pokolkeltő világhírű szerzője ezúttal egy nem mindennapi mesével lepi meg rajongóit. A legújabb regényből Maleczki B. Miklós fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

Végtelen könyvet álmodtam, Határt nem ismerőt, Lapjainak szivárvány-leveleivel elmét kápráztatót. Legyen minden sora új horizont, Ismeretlen, új égbolt; Új földek s új lelkek. Egy ilyen lélek Képzelt délutáni szendergése közben Álmodta meg e szavakat. Kéz kellett, mi leírja őket, És az enyém lett az. C. B. PROLÓGUS A KÜLDETÉS Három a száma a szent ügyön dolgozóknak; Kettő a száma szeretőként ügyködőknek; Egy a száma annak, aki nem tesz mást, csak rosszat, Vagy csak jót. Egy ismeretlen nevű, Szent Okó-rendi szerzetes feljegyzéseiből

A vihar villámlábain prédáját cserkésző ördögként támadt délnyugatról. Szelet is hozott, kíméletlent, akár a Sátán lehelete, és felkorbácsolta a békés tengert. Mire a három nő veszedelmes útjára kiszemelt, piros hajócska előbukkant a szigetek óvó öleléséből, a nyílt vízen szirtekként ágaskodtak a nyolc-tíz méteres hullámok. – Valaki ránk küldte ezt a vihart – mondta Zséfi. Mindent megtett, hogy irányban tartsa a Lírát. A vitorla vihartól gyötört, halott falevélként csapongott előre és hátra, alig lehetett lefogni. – Diamanda, én esküszöm, hogy ez nem természetes vihar! Hármuk közül a legidősebb, Diamanda ült a kicsiny hajó közepén. Szorosan magára csavarta mélykék köntösét, és a keblére szorította annak drága tartalmát. – Ne hisztizzetek – mondta most Zséfinek és Meszpának. Hátrasimított az arcából egy hosszú, fehér hajtincset. – Senki sem látta, ahogy elhagytuk a Lugaspalotát. Biztosra veszem, hogy észrevétlen maradt a távozásunk. – És ez a vihar? – kérdezte Meszpa. A fekete asszony kitartása legendás volt, most mégis alig tartotta magát az esőben, melyet mintha dézsából öntöttek volna a fejükre. – Meglep, hogy az ég maga is tiltakozik? – kérdezte Diamanda. – Nem tudtuk talán, hogy a világot fenekestül felforgatja majd az, ami történt? Zséfi átkozta a vitorlát, de küzdött vele tovább. – Sőt, nem éppen így van rendjén? – folytatta Diamanda. – Hát nem az a helyes, hogy az ég szerteszakadt, és forrong a tenger? Jobban örülnénk talán, ha a világ közönyös maradna? – Persze, hogy nem – felelte Meszpa, aki a dülöngélő kis hajó peremét markolta. Rövidre nyírt hajának mélyfekete színétől nagyon elütött holtsápadt arca. – Csak éppen azt bánom, hogy ennek az egésznek a kellős közepén vagyunk. – Benne vagyunk, igen! – mondta erre az idős asszony. – És ezen nem is változtathatunk. Azt javaslom, ürítsd ki azt, ami még a gyomrodban maradt, Meszpa… – Már üres – szakította félbe meggyötört társa. – Már semmit nem bírok felöklendezni. – …Zséfi, te meg figyelj a vitorlára… – Ó, az Istennőkre… – motyogta Zséfi. – Nézzétek! – Mi az? – kérdezte Diamanda. Zséfi felfelé mutatott, az égre. Számos csillag szakadt le az ég boltozatáról – a felhőket hatalmas, fehér tűzhálók szaggatták át, és a tenger felé hullottak. Az egyik egyenesen a Líra felé zuhant. – Hasra! – kiáltotta Zséfi, majd megragadta Diamanda köntösét, és lelökte a vénasszonyt a padról. Diamanda gyűlölte, ha megfogták, az ilyesmit egyszerűen erőszaknak tekintette. Most is korholni kezdte Zséfit, de hangját elnyomta a hajócska felé süvítő hullócsillag bömbölése. Becsapódott és lyukat égetett a Líra dagadó vitorlájába, és a tengerbe zuhant; fülsüketítő sziszegéssel aludt ki tüze. – Lefogadom, hogy ezt nekünk szánták – mondta Meszpa, amint mindhárman fel mertek pillantani. Talpra segítette Diamandát. – Jól van, na – kiáltotta túl az idős hölgy a fortyogó víz hangját –, hát ez közelebb volt, mint szerettem volna. – Szóval szerinted célponttá váltunk? – Nem tudom, és nem is érdekel – válaszolta Diamanda. – Bíznunk kell küldetésünk szent céljában. Meszpa megnyalta halovány ajkait, erőt vett a következő, nehéz kérdéséhez. – Biztos, hogy szent cél ez? Talán inkább szentséggyalázó. Lehet, hogy hagynunk kellett volna őt… – …Békében nyugodni? – fejezte be Zséfi. – Igen – felelte Meszpa. – Alig cseperedett föl, Meszpa – mondta Zséfi. – Egy szeretettel teli, tökéletes életnek nézett elébe, attól fosztották meg. – Zséfinek igaza van – mondta Diamanda. – Azt hiszed, hogy egy ilyen lélek csendesen pihenne, amikor még annyi van hátra az életéből? Annyi álom, amelyek mind valóra válhattak volna? Meszpa erre bólintott. – Teljesen igazatok van – döntötte el. – Tegyük, amit tennünk kell, mindegy, mibe kerül. A viharfelhő, amely végig követte őket a szigetekről, mostanra föléjük ért. Gonosz, jeges esőt okádott le rájuk; a takonysűrű cseppek keményen doboltak a Líra deszkáin. A hajó körül mindenhol villámok csapkodtak, vad ragyogásuktól árnyat vetettek a hajón átcsapni készülő hullámok. – A vitorla már mit sem ér – mondta a szakadt vásznat bámuló Zséfi. – Akkor más módot kell találnunk – mondta Diamanda. – Meszpa, vedd át a szállítmányt egy percre. És óvatos légy! Meszpa mélységes tisztelettel fogta meg a talizmán-vésetekkel sűrűn díszített dobozkát. A terhétől megszabadult Diamanda a Líra végébe küzdötte magát, bár a hajó vergődése miatta többször kis híján a tengerbe zuhant, mire a szűk pad viszonylagos biztonságába ért. Ott letérdelt és előrehajolt, majd csúzos kezeit a jeges vízbe merítette. – Nagyon vigyázz – figyelmeztette Meszpa. – Fél órája követ minket egy húsz méteres mentíz. Hányás közben vettem észre. – Egy magára valamit is adó halnak már nem kellenek az én öreg csontjaim – felelte Diamanda. Alig fejezte be a mondatot, és a tengerfelszínből előtört egy mentíz tarka feje – kisebb volt, mint Meszpa állította, de így is hatalmas. Óriási szája Diamanda kinyújtott karjától alig fél méterre ásítozott. – Az Istennőkre! – sikította az idős hölgy. Visszarántotta a kezét, és riadtan kiegyenesedett. A csalódott hal meglökte a hajó farát, mintha azt remélné, hogy így saját elemébe taszíthatja parányi ember-utasait. – Nos… – habozott Diamanda –, azt hiszem, nincs más hátra, mint a holdmágia. – Egy pillanat – csattant fel Zséfi. – Azt mondtad, ha mágiát használunk, észrevehetnek. – Így is van – felelte Diamanda. – Viszont ha nem tesszük, megfulladunk, vagy felfal ez az izé. A mentíz most a Líra mellett úszott, gigászi fejének bíborezüst szeme a három nőt vizslatta. Meszpa még szorosabban magához vonta a dobozkát. – Belőlem ugyan nem eszik – mondta, nyers rettegéssel a hangjában. – Nem is fog – nyugtatta Diamanda. – Nem hát. Felemelte ráncos kezét. Vénáin sötét energiaszálak kúsztak végig, hogy aztán ujjbegyeiről lepattanva a levegőben finom mintákká váljanak, és az égbe szökjenek. – Holdúrnő! – kiáltotta. – Tudod, hogy nem fordulnánk hozzád, ha nem lenne muszáj. Segíts tehát. Úrnő, mi hárman nem számítunk. Nem magunknak kérjük a kegyed, hanem annak, akit elszakítottak tőlünk, pedig még nem állt rá készen. Kérlek, Úrnő, segíts ki minket e viharból, hogy élete folytatást kaphasson… – Mondd az úti célt is! – kiáltotta a tenger zajával vetekedve Zséfi. – Ismeri a gondolatainkat – mondta erre Diamanda. – Akkor is – ragaszkodott hozzá Zséfi. – Mondd ki! Diamanda kissé ingerülten pillantott hátra. – Ha ragaszkodsz hozzá – mondta. Majd ismét az ég felé emelte karját, és hozzátette: – Vigyél minket az Ideátra. – Jól van – mondta Zséfi. – Úrnő, halld szavunk… – kezdte újra Diamanda. Meszpa szakította félbe. – Már meghallotta, Diamanda. – Micsoda?! – Hallotta! A három nő felnézett az égre. A kavargó felhők szétnyíltak, mintha egy titán keze vonta volna őket félre. A táguló nyíláson a holdfény sugara világított át – mindennél tisztább, fehér fénye valamiképpen melegnek tűnt. Megvilágította a hullámvölgyet, hármójuk hajójának tengeri sírhantját. A hajócska orrától faráig fürdött fényében. – Köszönjük, Úrnő… – mormogta Diamanda. A holdfény végigvonult a hajón, átkutatta minden szegletét, még a felszín alatt csak sejlő tőkét is. A tattól az orrig megáldotta az összes szöget és deszkát, kötélgyűrűt, evezőlapátot, csapot, festékfoltot és kötéldarabot. Megérintette a három nőt is; fáradt csontjaikba új életet öntött, fagyos bőrüket melegen cirógatta. Mindez úgy tíz másodpercig tarthatott. Azután a felhők ismét összeálltak, és elzárták a fény útját. Az áldásnak ugyanolyan hirtelen szakadt vége, ahogyan kezdődött. A tenger kétszer olyan sötétnek látszott a fény eltűntével, a szél még szúrósabb lett. Ám a hajó fája a hold látogatásától halványan fénylett, és megerősítette a felszentelés. Hiába kapták oldalba a hullámok, már nem recsegett a hajó, könnyedén szaladt fel a meredek hullámok tetejére. – Na, rögtön jobb – mondta Diamanda. Drága terhükért nyújtotta a kezét. – Én is tudok vigyázni rá – tiltakozott Meszpa. – Elhiszem – mondta Diamanda. – De az enyém a felelősség. Én ismerem a világot, ahová tartunk, tudod, ugye? Te viszont nem. – Arra emlékszel, amilyen a múltban volt – vágott vissza Zséfi. – Biztosan megváltozott azóta. – Az meglehet – ismerte el Diamanda. – De akkor is több fogalmam van arról, mi vár ránk, mint nektek. Úgyhogy add ide a dobozt, Meszpa. Meszpa átadta neki a kincset, és a három nő hajója egyre gyorsulva utat hasított magának a fénytelen tengeren, az orra a hullámok fölé emelkedett a sebességtől. Az eső csak hullott a fejükre, és gyűlt a hajó aljában, végül már tíz centi magasan állt. Az utasok észre sem vették szüntelen támadását. Hálásan, szótlanul ültek egymás mellett, és suhantak céljuk felé a hold varázsával. – Ott! – mondta Zséfi a távoli partvidékre mutatva. – Látom az Ideátot. – Én is látom! – mondta Meszpa. – Ó, hála az Istennőnek! Látom! Látom! – Csendesebben – szólt rájuk Diamanda. – Nem lenne jó, ha felfigyelnének ránk. – Üresnek látszik – mondta a távoli tájat fürkésző Zséfi. – Azt mondtad, van ott egy város. – Van is. Távolabb van a kikötőtől. – Nem látok semmilyen kikötőt. – Hát nem sok maradt belőle – mondta Diamanda. – Mikor ott jártam, már réges-régen leégett. A Líra gerince megcsikordult az Ideát talaján. Zséfi szállt ki elsőként; feszesre húzta a kötelet, és a földbe döngölt, korhadt farönkhöz csomózta. Meszpa kisegítette Diamandát, aztán csak álltak egymás mellett mindhárman, és az előttük elterülő, nem sok jót ígérő vidéket fürkészték. A vihar töretlen dühvel követte őket, át a két világ közötti hasadékon. – Ne felejtsük el – mondta Diamanda –, hogy csak egy dolgunk van itt, és semmi más. Azt lerendezzük, és megyünk is. Ne feledjétek: nem lenne szabad itt lennünk. – Ezt mi is tudjuk – mondta Meszpa. – De nem is siethetjük el – fűzte hozzá Zséfi, és a Diamanda kezében tartott dobozra pillantott. – Miatta kell ügyesnek lennünk. Mi vagyunk az Abarát minden reménye. Erre még Diamanda sem szólt semmit. Egy hosszú pillanatig csak merengett, lehajtott fejjel, hosszú haját a kezében tartott doboz körül nedves függönnyé formálta az eső. Aztán azt kérdezte: – Készen álltok mindketten? A másik kettő igent mormolt. Diamanda vezetésével átvágtak a parton, és az eső-áztatta fűben gyalogolva igyekeztek arra a helyre, amelyet a gondviselés jelölt ki szent munkájukra. © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>