Talán a legmókásabb fantasztikus szerzőjét vesztette el most a világ, aki mellett nem lehetett csak úgy elmenni, ha pedig az ember leállt vele beszélgetni, nem felejtette el többet: kevés ilyen és ennyire közvetlen és kedvelhető embert hordott a hátán a föld. Ian Watson több mint nyolc évtizedet töltött ebben galaxisban és hihetetlen sokoldalú volt, nyughatatlan és kísérletező. 1959-ben egy newcastle-i hajózási cégnél dolgozott könyvelési segédként – és minden jel szerint nem sok örömét lelte benne. Mintha már akkor is világos lett volna, hogy nem számokkal, hanem mondatokkal lesz dolga. Ezután Oxfordba vezetett az útja, a Balliol College, Oxford falai közé, ahol angol irodalmat tanult, majd a 19. századi angol és francia irodalomból szerzett kutatói fokozatot. Innen viszont nem egyenes út vezetett az íráshoz: Tanzániában és Tokióban tanított, később Birminghamben jövőkutatást – egy olyan diszciplínát, amelyben a science fiction nem dísz, hanem módszer.

Amikor végül az írás mellett döntött, nem egyszerűen regényeket kezdett írni. Inkább gondolatkísérleteket. Az első könyve, The Embedding (1973) például a nyelvészetből – egészen konkrétan a generatív grammatikából – indult ki. Nem sok első regény vállal ilyesmit. Nem sok első regény nyer rögtön nemzetközi díjakat sem. Watsoné igen. A hetvenes–nyolcvanas években aztán sorra jöttek a könyvek: The Jonah Kit, Miracle Visitors, God’s World, The Flies of Memory – mindegyik egy kicsit más irányba nyitott ajtót. Watson sosem ragadt bele egyetlen hangba vagy alműfajba. Írt filozofikus science fictiont, groteszk szatírát, sőt a később kultikussá váló Warhammer 40,000 világát (Inquisition War trilógia, Space Marine) neki köszönhetjük. Ez a fajta átjárás – magas irodalom és popkultúra között – ritka, ugyanakkor nála teljesen természetesnek tűnt.

Volt benne valami makacs kíváncsiság a közös gondolkodás iránt is. 1980-ban például Michael Bishoppel közösen írt regényt (Under Heaven’s Bridge), mégpedig írógéppel és postán küldözgetett fejezetekkel – ma már szinte elképzelhetetlen tempóban. Később Roberto Quagliával dolgozott együtt, két külön anyanyelv, két külön kulturális háttér között építve közös szövegeket. Közben ott volt a film is: dolgozott Stanley Kubrickkel az A.I. Artificial Intelligence történetén, amely végül Steven Spielberg rendezésében készült el. Kevés író mondhatja el magáról, hogy egy ilyen projektben a gondolkodás szintjén vett részt.

És volt benne valami játékosság, ami talán a legjobban a költészetében látszott meg. Verseket sokáig csak „szükségből” írt – ha egy szereplője költő volt –, aztán egyszer csak komolyan vette ezt a formát is. Olyannyira, hogy díjat is nyert vele.

Az ezredforduló után egyre inkább az európai science fiction közeg egyik vándoralakjává vált: fesztiválok, találkozók, barátságok hálózata rajzolódik ki mögötte Spanyolországtól egészen kis hazánkig. Magyarországon számos alkalommal megfordult, „magánutakon” is, de vendége volt az Átjáró Magazin mellé szerveződött rendezvényeknek, először 2003-ban Salgótarjánban. Fotók sokasága őrzi mindezen alkalmak emlékét.

Nemcsak részt vett azonban az európai SF-életben, hanem szervezett is: írócsoportot alapított Northamptonban, amelyből később kiadó nőtt ki. Ritka képesség, hogy valaki nemcsak ír, hanem tereket is létrehoz másoknak. Élete utolsó szakaszában Gijónba költözött, Észak-Spanyolországba, ahol Cristina Macíával élt és dolgozott. Itt is folytatta az írást – lassabban talán, de nem kevesebb kíváncsisággal. Még a 2020-as években is jelentek meg új könyvei, és 2024-ben megkapta az European Science Fiction Society nagymesteri címét.

Ian Watson 2026. április 13-án hunyt el Gijónban, egy héttel a 83. születésnapja előtt.