Azzal, hogy a The Wolverine egy korrekt iparosmunka végeredménye, az idei szezon legjobb képregényfilmjévé avanzsált. Messze nem annyira ütős, mint mondjuk a Batman trilógia darabjai, vagy mondjuk az X-men: First Class, de nem is okoz csalódást, mint például Az acélember.
Japán, szamurájok, nindzsák, keleti csajok kombinálva a jó öreg Rozsomákkal – ez már önmagában is egy ütős koktélnak hangzik. Szamurájkardok vs. adamantium karmok – ehhez már csak tényleg popcorn és kóla kell, hogy jó legyen.
A stáb jó érzékkel nem próbált meg utánamenni az idei év trendjének: nem akart mindennél gigantikusabb csatákat, nyilván mondjuk nem is kaptak rá akkora büdzsét, mint a konkurensek alkotásai. Ennek következtében „kénytelenek” voltak inkább a főszereplő karakterével foglalkozni, a CGI mellett pedig kaszkadőröket is igénybe venni a látványos, de felfrissítően emberközeli csaták leforgatásához.
A hamvába holt X-men Origins-szel szemben nem előzménysztorit kapunk, hanem végre egy folytatást – a hét éve bemutatott X-men: The Last Stand idővonalán továbbhaladva. Ez nagyjából meg is ágyaz a címszereplő aktuális lelkiállapotának: Logan ugyan korábban sem az a kimondott stand-up comedys figura volt, de a film elején konkrétan a hegyekben bujdokol az emberek elől, egyetlen társasága egy méretes grizzlymedve. A The Wolverine személyes szála nagyjából arról szól, hogy hogyan dolgozza fel a The Last Stand eseményeit, azaz Jean Grey kényszerű megölését. A bűntudatot kicsit fűszerezik a halhatatlan Logan halandóság utáni vágyával is, ami mondjuk a Highlander széria óta nem annyira eredeti téma, de speciel illik a karakterhez, pláne ebben a helyzetben. No persze azért továbbra is akciófilmről beszélünk, úgyhogy bár van egy adag lelkizős jelenet, nem viszik túlzásba a dolgot.
Logan „terápiája” egy csinos és halálos japán csaj, Yukio megjelenésével veszi kezdetét, aki ha az önsajnáltatásból nem is tudja kirángatni őt, a hegyek közül legalább igen. Akárcsak Wolverine-nek, a filmnek is jót tesz a környezetváltozás: már az frissítő, hogy végre nem amerikai, hanem japán helyszínekre kerül át a cselekmény. Kínálja magát a lehetőség, hogy ennek okán olcsó, bugyiautomatás szintű poénokat próbáljanak bevinni a filmbe, de szerencsére a készítők ennél jobban tisztelik a képregényes alapanyagot, meg a vendéglátókat is. Néhány, európai szemmel furcsaságnak tűnő japános dolog bekerült a filmbe, de ezek legalább tényleg viccesek.
A cselekményt ténylegesen elindító esemény szépen passzol Logan aktuális lelki válságához: régi barátja, Yashida Shingen, az egyik legnagyobb japán vállalatbirodalom feje haldoklik – ám eme aprócska problémára lenne megoldása. Ehhez mindösszesen Logant kellene meggyőznie arról, hogy adja át neki a halhatatlanságát. Ha belemenne, akkor Logan ezentúl halandóvá válna, idővel megöregedhetne és meghalhatna. Mielőtt egyáltalán nekiállhatna átgondolni az ajánlatot, az idős Yashida meghal – ezzel pedig beindul az akció az egyébként olykor lassan csordogáló filmben. Yashida unokáját, Marikot ugyanis a temetési szertartás közben próbálja meg elrabolni a yakuza, a japán maffia. Ekkor végre elszabadulhat a Wolverine néven ismert bestia, aki a tőle szokott látványossággal képes felszeletelni az ellenfeleket.
Itt dobja fel a cselekmény a következő problematikát is, ami szintén rendben van: Logan valami oknál fogva nem regenerálódik úgy, ahogy ezt ő megszokta, hanem bizony fájnak és véreznek azok a sérülések, amiket begyűjtött, nem forrnak össze másodpercek alatt a sebei. Ez egyrészt, hozzáad a történethez is, meg legalább nem tét nélküliek a harcok sem: a film nagy részében ugyanis nem szupermutánsok az ellenfelei, hanem nindzsák / szamurájok, akik ugyan emberfelettinek tűnően akrobatikusak, de mégiscsak „normál” humánok. A különös gyengeség okán Logan valóban kénytelen az életéért küzdeni (ezzel együtt is a szokásos bestialitásával teszi ezt), és mégsem válik sima mészárlássá a harc.
Amely harcok egyébként látványosak, akciószempontból a film egyik csúcspontja a japán gyorsvasút, a shinkansen tetején vívott küzdelem – cirka 320 km / órás sebesség mellett. Ez, és még egy-két másik csatajelenet is jó példa arra, hogy lehet látványos akciót csinálni anélkül is, hogy:
a., gigantikus méretűre növelnénk a résztvevőket (lásd Tűzgyűrű)
b., lerombolnánk egy komplett várost (ahogy ezt Superman teszi)
c., simán a mennyiségeket növelnénk meg a harcoló felek két oldalán (mert van, ahol egy db. Vasember már nem elegendő)
A The Wolverine-ben tehát rendben van a látvány is, a főhős is – a sztori már inkább a „szódával elmegy” kategória, ha nem akarjuk feltétlenül ízekre szedni az eseményeket, akkor oké, bár nem túl bonyolult, a végső csavar pedig igen, pontosan az, amire a film első felében rájössz. Ezzel együtt is nézhető, kellemes filmet kapunk. Sajnos nem tud olyannyira saját lábra állni a karakter, mint mondjuk a Vasember: az Iron Man 1-2. remekül el lenne mindenféle Avengers-es háttér nélkül is, a The Wolverine viszont inkább csak egy kiegészítő film az eddigi X-menek mellé: egy kellemes kis matiné, miközben várjuk a következő mutánsfilmet, az X-men: Days of Future Past-ot. Ami azért furcsa, mert a karakterből, és az őt játszó Hugh Jackman-ből is ki lehetne hozni ennél többet: mintha hiányozna az elszánás a stúdióból, hogy ezt meglépje. Pedig simán párba lehetne állítani Wolverine-t Tony Starkkal.
Mindezzel együtt a The Wolverine megtekintésre ajánlott, csalódást nem fog okozni – és nálam már ezzel is túlszárnyalta a legtöbb idei blockbustert. Ja, és nem érdemes a moziból kimenni a stáblista alatt: a film folytatja azt a nemes hagyományt, hogy extra jelenettel kedveskedik a türelmesebb mozinézőknek. És már csak emiatt az extra miatt is megéri végignézni a filmet.
http://www.youtube.com/watch?v=g7kdUy5_WlI]]>
Logan futása Japánba – The Wolverine
