John Scalzi – Az utolsó gyarmat (részlet)

EGY

Hadd meséljem el, milyen világokat hagytam magam mögött! A Földet ismeritek – hisz mindenki ismeri. Az emberiség szülőhazája, noha manapság nem sokan tartják már „honbolygónknak”; amióta megalapították a Gyarmati Szövetséget, és a világegyetemben fajunk védelmének és terjeszkedésének meghatározó erejévé vált, ezt a szerepet a Főnix vette át. De sosem felejted el, honnan jöttél. A földi származásom olyan ebben a világegyetemben, mint amikor egy vidéki kisvárosban élő srác felszáll a buszra, elmegy a nagyvárosba, és egész délután a felhőkarcolókat bámulja. Aztán kirabolják, mert elköveti azt a bűnt, hogy elálmélkodik a bizarr, új világ láttán, amiben annyi minden újdonság van, és ezeknek az újdonságoknak sem idejük, sem kedvük nincs, hogy törődjenek a városba felkerült sráccal, de boldogan megölnék azért, ami a bőröndjében lapul. A kisvárosi srác hamar rájön erre, mert nincs visszaút. Hetvenöt évet töltöttem a Földön, életem nagy részét ugyanabban a kicsiny ohiói városkában, ugyanazzal a nővel éltem le. Ő meghalt és ottmaradt. Én túléltem és leléptem. A következő világot átvitt értelemben értem. A Gyarmati Véderő elhozott a Földről, és megtartotta belőlem, ami kellett nekik: a tudatomat és a DNS-em egy részét. Az utóbbiból összeraktak nekem egy új testet, amely fiatal, fürge, erős, szép, és csak részben emberi. Ebbe beleszuszakolták a tudatomat, és alig hagytak időt, hogy kiélvezzem második fiatalságomat. Aztán fogták ezt a szépséges testet, amivé lettem, és az elkövetkező néhány évben szándékosan ki akarták nyuvasztani úgy, hogy annyi ellenséges, idegen faj ellen bevetettek, ahány ellen csak tudtak. Nem szenvedtek belőlük hiányt. Az univerzum hatalmas, de az emberi élet számára alkalmas világok száma meglepően csekély, és hogy, hogy nem, az űr telis-tele van más értelmes fajokkal, akik ugyanazokat a világokat szemelték ki maguknak, mint mi. Úgy néz ki, ezeknek a fajoknak csak egy töredéke fogadja szívesen az osztozkodás gondolatát – és mi biztos nem tartozunk közéjük. Küzdelem az életünk, és a lakható világok felett felváltva szerezzük meg a hatalmat, hol mi, hol ők, amíg végül valamelyikünk egyszer annyira meg nem veti a lábát egyen, hogy többé nem lehet onnét levakarni. Mi, emberek, több tucat világgal sikerrel eljátszottuk már ezt az évszázadok során, és még többön vallottunk kudarcot. Ezért aztán nem szereztünk túl sok barátot magunknak. Hat éven át éltem ebben a világban. Harcoltam, és többször majdnem bele is haltam. Pár emberrel megbarátkoztam; közülük a legtöbben meghaltak, de néhányukat meg tudtam menteni. Találkoztam egy nővel, aki földi életem párjára szívszorítóan hasonlított, ennek ellenére teljesen önálló személyiség volt. Eközben a Gyarmati Szövetséget védelmeztem, és azt hittem, az univer-zumban élő emberiség túlélését biztosítom vele. Amikor véget ért ez az időszak, a Gyarmati Véderő fogta az énemnek azt a részét, amelyik mindig is én maradtam, és beleszuszakolta egy harmadik, egy utolsó testbe. Ez a test fiatal volt ugyan, de messze nem olyan gyors és erős. Elvégre mégiscsak emberi. De ennek nem kellett hadba vonulnia és meghalnia. Hiányzott, hogy már nem vagyok olyan erős, mint egy rajzfilmbeli szuperhős. Az a rengeteg idegen lény viszont nem, akik foggal-körömmel harcoltak azért, hogy kicsináljanak. Jó vásárt csináltam. A következő világot valószínűleg nem ismeritek. Térjetek vissza gondolatban a Földre, régi otthonunkra, ahol milliárdszám élnek és álmodnak a csillagokról! Nézzetek fel az égboltra, a Hiúz csillagképre a Nagy Medve közvetlen közelében! Van ott egy csillag, sárga, akár a saját Napunk, hat nagyobb bolygó veszi körbe. A harmadik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a Föld szakasztott hasonmása: bár a kerülete csak 96%-a a Földének, de valamivel nagyobb a vasmagja, úgyhogy a tömege annak 101%-a (azt az egy százalék különbséget észre se lehet venni). Két holdja van: az egyik kétharmada a Föld Holdjának, de a Lunánál közelebb van hozzá, így az égen ugyanakkora szög alatt látszott. A másik hold egy kisbolygó, amely saját napja gravitációs mezejének csapdájába került, és sokkal kisebb a társánál, meg beljebb is helyezkedik el. A pályája instabil – vagyis előbb vagy utóbb fogja magát, és a bolygó felszínére zuhan. A legpontosabb becslések is nagyjából negyedmillió évre teszik ennek bekövetkeztét. A helyi lakosok pillanatnyilag különösebben nem aggódnak miatta. Erre a világra körülbelül hetvenöt éve bukkantak rá az emberek – az ílanok gyarmatosították, de a Gyarmati Véderő helyre rakta őket. Aztán az ílanok, hogy úgy mondjam, még egyszer átszámolták az egyenletüket, és beletelt egypár évbe, amíg közös nevezőre jutottak. Amint ez megtörtént, a Gyarmati Szövetség megnyitotta a világ kapuit a földi gyarmatosítók, elsősorban az indiaiak előtt. Hullámokban érkeztek – az első akkor, amikor az ílanok fenyegetésétől megszabadították a bolygót, a második pedig nem sokkal a földi „félszigetháború” után, azt követően, hogy a megszállók által beiktatott ideiglenes kormány a Chaudhuri-rezsim legnagyobb formátumú támogatóinak felkínálta a lehetőséget, hogy választhatnak a gyarmatosítás és a börtönbüntetés között. A legtöbben családostul száműzetésbe vonultak. Ezekről az emberekről nem mondhatnánk, hogy álmodtak a csillagokról, inkább rájuk erőltették az álmot. Ha belegondol az ember, hogy milyen nép lakja a bolygót, azt hihetné, hogy az égitest a kulturális örökségükhöz illő nevet kapott. Tévesen. A bolygót Huckleberrynek hívják; egy percig nem kérdés, hogy egy Twain-bolond GYSZ-apparatcsik keze műve. Huckleberry nagyobbik holdja a Sawyer, a kisebbik a Becky névre hallgat. Három nagy földrészét Samuelnek, Langhorne-nak és Clemensnek keresztelték el; Clemenstől egy hosszú, íves, vulkanikus eredetű szigetsáv nyúlik bele a Calaveras-óceánba, amit Livy-szigetvilág néven emlegetnek. A legtöbb földrajzi képződménynek még az első telepesek megérkezte előtt Twain írói munkásságára utaló nevet adtak – az új lakók ezt szemmel láthatóan jól fogadták. Álljatok mellém e bolygón! Nézzetek föl az égre, a Lótuszvirág csillagkép felé! Ebben meg fogtok pillantani egy csillagot, amely olyan sárga, mint a bolygónk pályájának középpontjában álló. E csillag környékén születtem két élettel ezelőtt. Olyan messze van ide, hogy a szemnek láthatatlan, és gyakran ugyanígy érzek az ott leélt életem iránt. A nevem John Perry. Nyolcvannyolc éves vagyok. Már a nyolcadik évemet taposom ezen a bolygón. Ez az otthonom, itt lakom a feleségemmel és az örökbe fogadott lányommal. Üdvözöllek benneteket a Huckleberryn! Ebben a történetben ez lesz a következő világ, amelyet magam mögött hagyok. De nem az utolsó. A Huckleberryről való távozásom története, mint minden valamirevaló történet, egy kecskével kezdődik. Az asszisztensem, Savitri Guntupalli fel se nézett a könyvéből, amikor visszatértem az ebédszünetről. – Egy kecske van az irodájában – mondta a nő. – Hm. Azt hittem, már bepermeteztük az irodát ellenük. Erre felnézett a könyvéből, ami felért egy győzelemmel. – Magával hozta a Chengelpet testvéreket is. – A francba! – fakadtam ki. Az utolsó testvérpárt, akik annyit marakodtak, mint a Chengelpet testvérek, Káinnak és Ábelnek hívták, és a végén legalább az egyikük dűlőre vitte a dolgot. – Azt hittem, megmondtam már magának, hogy ne engedje be kettejüket az irodámba, amikor távol vagyok. – Sose mondta – állította Savitri. – Akkor mától parancs! – És ha mondta volna – folytatta a könyvét letéve Savitri -, akkor is abba a hitbe ringatja magát, hogy a Chengelpetek hallgatnak rám, pedig egyik sem. Aftab rontott be először, kecskéstül, Nissim meg rögtön utána. Még csak rám se néztek. – Nem akarok Chengelpetékkel szenvedni. Most ettem. Savitri lehajolt az íróasztal mellé, megfogta a szemetest, és feltette az asztala tetejére. – Ha egy mód van rá, most hányjon! Savitrival jó pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor még a Gyarmati Véderő képviseletében a gyarmatokat jártam, és ott terjesztettem a jó hírnevüket, ahova csak küldtek. A Huckleberry-kolónián, Újgoa községében Savitri felállt, és a Gyarmati Szövetség imperialista és totalitárius rezsimje fogaskerekének nevezett. Rögtön megkedveltem. Amikor leszereltem a GYV-től, úgy döntöttem, Újgoán telepszem le. Felajánlották, hogy legyek a községi békebíró, el is vállaltam a megbízást, és az első munkanapomon nem kis meglepetésemre Savitriba botlottam, aki kijelentette nekem, hogy akár tetszik, akár nem, ő márpedig az asszisztensem lesz. – Emlékeztessen rá, miért is vállalta el az állást! – szóltam Savitrinak a szemetes fölött. – Pusztán perverzióból. Fog hányni, vagy sem? – Szerintem lenn tartom – feleltem. Megfogta a szemetest, és visszatette a helyére, majd felkapta a könyvet, hogy folytassa, ahol abbahagyta. Támadt egy ötletem. – Hé, Savitri! Akarja az állásomat? – Hogyne – mondta a nő, és kinyitotta a könyvet. – Neki is látok, amint végzett Chengelpetékkel. – Köszönetem. Savitri mordult egyet, aztán visszatért irodalmi kalandozásaihoz. Erőt vettem magamon, és beléptem az irodámba. A szoba közepén álló kecske aranyos volt. Az asztalom előtti két székben ülő Chengelpeték már kevésbé. – Aftab! – biccentettem a bátynak. – Nissim! – bólintottam az öccsének. – És barátom! – üdvözöltem a kecskét. Leültem. – Miben segíthetek ma délután? – Adhatna rá engedélyt, hogy lelőjem a bátyámat, Perry békebíró – fogott bele Nissim. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez beletartozik a munkaköri leírásomba. Meg egyébként is, egy kicsit drasztikusnak hat. Miért nem mondja el inkább, hogy mi a baj? Nissim a bátyjára mutatott. – Ez az átkozott ellopta a magomat! – Elnézést? – kérdeztem vissza. – A magomat – mondta Nissim. – Kérdezze csak meg! Le sem tagadhatná. Pislantottam egyet, és Aftabhoz fordultam. – A testvére magját lopta el, hát, igaz, Aftab? – Bocsásson meg az öcsémnek! – mondta Aftab. – Ahogy maga is tudja, hisztérikus egy természet. Úgy érti, az egyik kecskéje áttévedt a legelőjéről az enyémre, megtermékenyítette ezt az anyát, és most azt állítja, hogy elloptam a bak ondóját. – Nem akármilyen bakét – mondta Nissim -, hanem Prabhatét, a díjnyertes bakomét. Jó pénzért szoktam beűzetni, és Aftab spórolni akart, úgyhogy ellopta a magomat. – Az Prabhat magja, te tökkelütött! – torkolta le Aftab. – És nem az én hibám, hogy hagyod annyira tönkremenni a kerítésedet, hogy a bakod átjuthatott az én földemre. – Na, ez aztán a jó duma! – kiáltott fel Nissim. – Békebíró úr, én megmondom magának: a kerítés drótját elvágták. Prabhatot pedig átcsalogatták a földjére. – Rémeket látsz – mondta Aftab. – És ha még igaz is lenne, pedig nem, mi van akkor? Visszakaptad a drágalátos Prabhatod. – Neked meg ott a vemhes anyakecskéd – kontrázott Nissim. – Egy ki nem fizetett vemhesség, amit nem is engedélyeztem. Ez vegytiszta lopás, semmi más. És ez neked nem elég, még tönkre is akarsz tenni. – Te meg miről beszélsz? – méltatlankodott Aftab. – Egy új bakot akarsz elletni – fordult felém Nissim, és a kecskére mutatott, ami Aftab székét kóstolgatta. – Ne is tagadd! Ez a legjobb anyakecském. Ha Prabhattal pároztatod, neked is lesz bakod, akivel majd hágathatsz. – Majd hozzám szólt: – Bele akar köpni a levesembe. Kérdezze csak meg, békebíró úr! Kérdezze meg, hogy mivel vemhes az anya! Visszanéztem Aftabra. – Mivel vemhes az anyakecskéje, Aftab? – Úgy hozta a sors, hogy az egyik magzat hím. – Vetessék el! – követelte Nissim. – Nem a te kecskéd – mondta Aftab. – Akkor enyém a gida, ha megszületik – foglalta le magának Nissim. – Az ellopott magért cserébe. – Már megint ezzel jössz – mondta Aftab, és rám szegezte a tekintetét. – Látja maga is, hogy mit ki nem kell bírnom, békebíró úr. Hagyja, hogy a kecskéi szabadon kószáljanak a nagyvilágban, se szó, se beszéd hágjanak jobbra-balra, és aztán még a pocsék tenyészmunkája után tőlem követel pénzt. Nissim teljesen kiborult: felüvöltött, majd elkezdett kiabálni és vadul gesztikulálni, de Aftab sem fogta vissza magát. A kecske közben odajött az asztalomhoz, és kíváncsian felnézett rám. Benyúltam az egyik fiókomba, és adtam neki belőle egy cukorkát. – Mi ketten már nem kellünk ehhez – mondtam a kecskének. Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy egyetért. A községi békebíró állása az eredeti tervek szerint egyszerű hivatás volna: ha az újgoai lakosoknak meggyűlik a baja a helyi vagy a körzeti önkormányzattal, engem keresnek fel, és én intézkedem, meg segítek elvégezni a papírmunkát. Igazából ez pontosan olyan állás, amilyenre egy nagyrészt vidéki életmódra berendezkedő gyarmat mindennapjaiban egy egyébként fölösleges háborús hős termett: eléggé közismert a fejesek közt ahhoz, hogy tudják, ha megjelenik az irodájukban, komolyan kell venni. A dolog azonban úgy állt, hogy pár hónap elteltével az újgoai lakosok minden egyéb problémájukat előbb-utóbb elém hozták. „Ó, nem akarjuk zavarni a hivatalos szerveket”, mondta az egyik falulakó, amikor rákérdeztem, hogy hirtelen miért én lettem a tótumfaktum a mezőgazdasági gépektől elkezdve a házassági tanácsadásig mindenben. „Mert könnyebb és gyorsabb, ha magához jövünk.” Rohit Kulkarni, New Goa kormányzója roppantul örült a kialakult helyzetnek, mivel így hozzám kerültek azok a gondok is, amelyekkel idáig őt zaklatták, neki meg több szabadideje maradt, hogy horgásszon és a teaházban dominózzon. Általában az új, kibővített békebírói munkaköröm teljesen megfelelt nekem. Jó volt másokon segíteni, és az is, hogy hallgattak a tanácsaimra. Azonban, amint azt bármelyik hivatalnok tanúsíthatja, minden közösségben akad egypár idegesítő alak, aki az idejük java részében lefoglalja őket. Újgoában a Chengelpet testvérek töltötték be ezt a szerepet. Senki sem tudta, hogy miért utálják ennyire egymást. Azt hittem, a szüleikkel van valami baj, de Bhadjan és Niral kedves emberek voltak, akik ugyanúgy értetlenül álltak az eset előtt, mint bárki más. Egyszerűen vannak, akik nem jönnek ki egymással, és legnagyobb balszerencséjükre ezek ketten történetesen testvérek. Nem is lett volna annyira rossz a helyzet, ha nem egymás mellett vettek volna földterületet, mert így egyfolytában a másik tyúkszemére tapostak. A kinevezésem után nem sokkal azt javasoltam Aftabnak, akiről úgy véltem, valamivel racionálisabb a másik Chengelpetnél, hogy ugyan nézze már meg a falu túloldalán újonnan felparcellázott földet, hátha a legtöbb gondja megoldódik, ha távolabb költözik Nissimtől. „Ó, annak aztán örülne!”, mondta Aftab teljes higgadtsággal. Ezután felhagytam még a reményével is, hogy a dologról ésszerű társalgást folytassak vele, és elfogadtam, hogy a karmám szerint időről időre el kell viselnem a felbőszült Chengelpet testvérek látogatását. – Rendben – mondtam, lecsitítva az irigységtől sugárzó hisztijüket. – Véleményem szerint nem számít, anyakecske őnagyságát hogyan hágták meg, szóval felejtsük is el! De abban egyetértenek, hogy Nissim bakja követte el a bűntényt? Mindkét Chengelpet bólintott; a kecske szerénységében csöndbe burkolózott. – Jó. Akkor mostantól üzleti kapcsolatra lépnek – mondtam. – Aftab, maga megtarthatja a gidát, amikor megszületik, és vállalhat fedeztetést, ha akarja. De az első hat alkalommal Nissim kapja a fedeztetési pénzt, és azután a fele mindig az öccsét illeti. – Akkor az első hat alkalommal fogja, és ingyen fedezteti – morogta Nissim. – Ez esetben legyen a díja az első hat fedeztetés után fizetett összeg átlaga – javasoltam. – Szóval, ha megpróbálja átverni magát, akkor saját magát is átvágja. És ez egy kis falu, Nissim. Nem fognak Aftabnál fedeztetni, ha azt hiszik, hogy egyedül azért vállalja mások jószágának a fedeztetését, hogy elvegye a maga kenyerét. Egy dolog a jó vásár, de senki sem akar rossz szomszéd lenni. – És mi van, ha nem akarok közös üzletbe bocsátkozni vele? – kérdezte Aftab. – Ha így áll a dolog, adja el a gidát Nissimnek! – javasoltam. Nissim már szólásra nyitotta volna a száját. – Igen, adja el! – ismételtem meg, mielőtt még tiltakozhatott volna. – Vigyék a gidát Muralihoz, és becsültessék fel az értékét! Azon az áron. Murali egyikőjüket sem kedveli túlságosan, úgyhogy igazságos számot fog mondani. Megbeszéltük? Chengelpeték átgondolták a javaslatom, vagyis őrülten tanakodtak magukban, melyikük húzná a rövidebbet ezzel a döntéssel. Végül mindketten arra jutottak, hogy egyformán elégedetlenek a megállapodással. Rábólintottak. – Jól van – mondtam. – Na, most pedig eredjenek, mielőtt még összepiszkítanák a szőnyegemet! – Az én kecském sose csinálna ilyet – mondta Aftab. – Nem is a kecske miatt aggódom – feleltem, miközben kitessékeltem őket. Elmentek, mire Savitri jelent meg az ajtóban. – A helyemen ül – hívta fel rá a figyelmemet a székem felé biccentve. – Kapja be! – dörrentem rá, és feltettem az asztalra a lábam. – Ha nem segít a bosszantóbb ügyekben, nem érdemli meg a főnöki forgószéket sem. – Ha így áll a dolog, akkor asszisztensként visszatérek alázatos szolgálatába, és szeretném tájékoztatni, hogy amíg Chengelpetéket szórakoztatta, az csendbiztosunk hívta – mondta Savitri. – Miért? – tudakoltam. – Nem mondta meg – jelentette ki Savitri. – Letette a kagylót. Maga is ismeri az csendbiztosunkat. Eléggé nyers. – Szigorú, de igazságos, ez a mottója. Ha annyira fontos lenne, üzenetet hagyott volna, úgyhogy ráér. Addig is jobb, ha megcsinálom az adminisztrációt. – Maga nem szokott ezzel foglalkozni. Mindig nekem adja ki. – Kész van vele? – Amiről tud, azzal igen. – Akkor kiélvezem a vezetői rátermettségem gyümölcsét, és pihenek egy kicsit. – Hálás vagyok, hogy nem hányta tele az előbb a szemetest – mondta Savitri -, mert most lesz hova mennie az enyémnek. – Mielőtt még egy találó riposzttal odaszúrhattam volna neki, visszatért az asztalához. Az első közösen eltöltött hónap óta ez megy nálunk. Egy hónapba tellett, hogy megbékéljen a gondolattal, a katonaságnál leszolgált éveim ellenére nem vagyok a gyarmatosítók láncos kutyája, vagy ha mégis, legalább egy józan eszű és humorérzékkel megáldott példány vagyok. Miután bebizonyosodott rólam, hogy a község felett nem óhajtok hegemonikus hatalmat gyakorolni, lenyugodott annyira, hogy elkezdjen cukkolni. Hét éve ez jellemzi a munkakapcsolatunkat, ami jó. Mivel az adminisztráció kész, és a falu összes ügyes-bajos dolgát megoldottam, azt csináltam, amit az én pozíciómban ilyenkor szokás: elszundítottam. Üdv a gyarmati békebírók nehéz és fáradságos munkájának világában! Lehet, hogy máshol másképp mennek a dolgok, de ha így van, nem akarok tudni róla. Még időben felkeltem, hogy lássam, Savitri mikor zár be. Búcsút intettem neki, és egy pár perc tunyaság után én is elhúztam a csíkot haza. Útközben megpillantottam az utca másik oldalán felém tartó csendbiztost. Átkeltem az úton, odamentem az csendbiztoshoz, és a rendfenntartó erők helyi képviselőjét egyenesen szájon csókoltam. – Tudod jól, hogy nem szeretem, amikor ezt csinálod – mondta Jane. – Nem szereted, ha megcsókollak? – Szolgálatban nem. Oda a tekintélyem. Elmosolyodtam a gondolatra: egy gonosztevő még a végén azt hiszi Jane-ről, a Különleges Erők egykori tisztjéről, hogy puhány, csak azért, mert megcsókolta a férje. Az ezt követő seggbe rúgás gigantikus méreteket öltene. De nem tőlem tudjátok! – Bocs. A továbbiakban igyekszem nem rombolni a tekintélyedet. – Köszönöm – fogadta el Jane. – Egyébként is érted jöttem, mert nem hívtál vissza. – Borzasztó sokat dolgoztam ma. – Savitri eligazított, hogy mennyi munkád volt, amikor másodjára hívtalak. – Húha! – Húha – hagyta rám Jane. Elindultunk hazafelé. – Azt akartam üzenni, már készítheted a lelked, holnap benéz hozzád Gopal Boparai, hogy megtudja, milyen közmunkára van ítélve. Megint ittas garázdaság. Üvöltözött egy tehénnel. – Pocsék karma. – A tehén is így gondolta. Felöklelte, és belökte egy kirakatablakon. – Gó jól van? – Pár karcolással megúszta – mondta Jane. – A kirakatüveg kijött a keretből. Plexi. Nem tört el. – Ebben az évben már harmadjára. Az igazi gyarmatbíró elé kellene állnia, nem elém. – Én is ezt mondtam neki – vágta rá Jane. – De akkor negyvennapnyi tartományi fogházra lenne ítélve, és Shashi pár héten belül szül. Nagyobb szüksége van rá, hogy mellette legyen, mint Gopalnak a fogházra. – Rendben. Majd kitalálok neki valamit. – Milyen napod volt? – kérdezte Jane. – Mármint az ejtőzésen túl. – Chengelpet-napom. Ezúttal egy kecskével megfejelve. Jane-nel kettesben eltereferéltünk, elmondtuk, milyen volt a napunk, ahogy azt mindennap szoktuk, amikor megyünk haza, a falu határában álló tanyánkra. Ahogy rátértünk a házunkhoz vezető útra, belebotlottunk Zoéba, a lányunkba, aki Babart, korcs kutyánkat sétáltatta. A kutya magánkívül volt a boldogságtól, akárhányszor hazajöttünk. – Érezte, hogy jöttök – lihegte Zoé. – Félúton egyszer csak elkezdett teperni. Futnom kellett, hogy utolérjem. – Jó tudni, hogy hiányoztunk – mondtam. Jane megsimogatta Babart, aki olyan hevesen csóválta a farkát, hogy majdnem leesett. Megpusziltam Zoét. – Vendégetek van – hozta fel Zoé. – Jó egy órája érkezett. Légjáróval. A községben senkinek sem volt siklója; hivalkodóak és nem túl praktikusak egy agrárközösségben. Lopva Jane-re sandítottam, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem várt vendéget. – Bemutatkozott? – akartam tudni. – Nem mondta meg a nevét – felelte Zoé. – Csak azt, hogy régi barátod. Felajánlottam neki, hogy felhívlak, de azt mondta, szívesen vár. – Legalább tudod, hogy néz ki? – Fiatal – mondta Zoé. – Elég helyes. – Azt hiszem, nem ismerek helyes pasikat. Ez inkább a te területed, tinilány. Zoé megvető pillantást vetett rám, majd gúnyosan elmosolyodott. – Kösz, nagyapó. Ha hagytad volna, hogy befejezzem, akkor azt is hallottad volna, miből gondolom, hogy ismerheted. Mert zöld. Erre újra összenéztünk Jane-nel. A GYV tagjainak zöld színű a bőrük a génmódosított klorofillnak köszönhetően, ami a harcban pluszenergiához juttatja őket. Egyszer Jane is, én is voltunk zöldek: én visszakaptam az eredeti színemet, Jane-nek pedig megengedték, hogy élethűbb bőrszínt válasszon magának, amikor testet váltott. – Azt nem mondta, mit akar? – firtatta Jane. – Nem – válaszolta Zoé. – És nem is kérdeztem. Csak gondoltam, elétek jövök, és előre figyelmeztetlek benneteket. Kinn hagytam a bejárati teraszon. – Mostanra már biztos a házban kutakodik – jegyeztem meg. – Kétlem – mondta Zoé. – Apacuka és Fundaluka vigyáznak rá. Elvigyorodtam. – Akkor egy tapodtat se mozdult. – Én is pont így gondolom – hagyta helyben Zoé. – Érettebb vagy a korodnál, tinilány. – Akkor kvittek vagyunk, nagyapó. Visszakocogott a házhoz, Babar mögötte ügetett. – Micsoda modor! – panaszkodtam Jane-nek. – Biztos tőled örökölte. – Örökbe fogadtuk. És a családban nem nekem vágták fel a nyelvemet. – Részletkérdés – mondtam, majd megfogtam a kezét. – Gyere! Szeretném látni, vigyázzban áll-e már a szar a vendégünkben. A vendégünkre a teraszon álló hintában találtunk rá, úgy ült ott, mintha odaszegezték volna, két obinunk árgus szemmel, néma csöndben figyelte. Egyből felismertem. – Rybicki tábornok! Ez aztán a meglepetés! – Üdv, őrnagy! – mondta Rybicki, utalva korábbi rendfokozatomra. Az obinokra bökött az ujjával. – Érdekes barátokat szerzett, mióta legutóbb láttam magát. – Apacuka és Fundaluka – mutattam be őket. – A lányom házi kedvencei. Egész rendesek, amíg meg nem neszelik, hogy ártani akarna Zoénak. – És akkor mi történik? – kérdezte Rybicki. – Változó – feleltem. – De általában gyorsan végeznek… – Remek. Jeleztem az obinoknak, hogy leléphetnek, mire elmentek megkeresni Zoét. – Köszönöm – mondta Rybicki. – Az obinoktól kiver a víz. – Ez a lényeg – szögezte le Jane. – Erre magam is rájöttem – mondta Rybicki. – Ha megengedi a kérdést, miért vannak a lányának obin testőrei? – Nem testőrei, házi kedvencei – javította ki Jane. – Zoé a nevelt lányunk. A biológiai apja Charles Boutin. – Erre Rybicki felvonta a szemöldökét; elég magasan állt a ranglétrán ahhoz, hogy tudja, kicsoda Boutin. – Az obinok közt nagy tiszteletnek örvend Boutin, de már meghalt. Meg akarják ismerni a lányát, azért küldték ezt a kettőt. – És ez a lányukat nem zavarja? – kérdezte Rybicki. – Obinok közt nőtt fel, a dajkái és védelmezői voltak – mondtaJane. – Elvan velük. – És ez magukat nem zavarja? – pontosított Rybicki. – Óvó tekintettel figyelik Zoét – soroltam előnyeiket. – Segítenek a ház körüli teendőkben. És az itteni jelenlétük a Gyarmati Szövetség obinokkal kötött egyezményében is benne van. Csekély árat fizetünk azért, hogy a mi oldalunkra álltak. – Az már igaz – mondta Rybicki, és felállt. – Hallja, őrnagy, volna egy ajánlatom a számára. – Jane felé biccentett. – Pontosabban mindkettejüknek. – Mi volna az? – kérdeztem rá. Rybicki a fejével a ház felé, Apacuka és Fundaluka irányába intett. – Ha lehet választani, inkább valahol négyszemközt tárgyalnám meg magukkal. Beszélhetnénk valahol, ahol csak magunk vagyunk? Jane-re néztem. Halványan elmosolyodott. – Tudok egy helyet. – Itt állunk meg? – kérdezte Rybicki tábornok, amikor letértünk az útról, a gabonamező közepén. – Azt kérdezte, tudunk-e valahol bizalmasan beszélgetni – emlékeztettem. – Itt most kéthektárnyi gabonatábla választ el minket a legközelebbi emberi vagy obinfültől. Nálunk a gyarmaton így megy a titoktartás. – Miféle gabona ez itt? – tudakolta a tábornok, és egy szárat letépve megpörgette az ujjai közt. – Cirok – mondta a mellettem álló Jane. Babar Jane mellé telepedett, és a füle tövét vakargatta. – Ismerősen hangzik – rémlett Rybickinek -, de nem hiszem, hogy valaha is láttam volna. – Ezen a környéken bevett a termesztésük – jegyeztem meg. – Igazi haszonnövény, meleg- és szárazságtűrő, és nyáron igencsak befűtenek errefelé. Az itteniek egy bhákri nevű kovásztalan kenyeret sütnek belőle, meg még sok minden mást. – Bhákrit – ízlelgette a szót Rybicki, és a falu felé mutatott. – Akkor ezek az emberek jórészt indiaiak. – Néhányan – mondtam. – A legtöbben itt születtek. A község immár hatvanéves. A Huckleberryn a gyarmatosítás dandárját mostanság a Clemens földrészen végzik. Nagyjából akkor nyitották meg a telepesek előtt, amikor mi is jöttünk. – Szóval nincs feszültség a félszigetháború miatt? – kérdezte Rybicki. – Már csak azért is kérdem, mert maguk amerikaiak, ők meg indiaiak. – Nem csinálnak gondot belőle. Itt is olyanok a bevándorlók, mint bárhol máshol. Elsősorban huckleberryinek tekintik magukat, és csak másodsorban indiainak. A következő generációban ez már nem is fog számítani. Jane különben sem amerikai. Ha be kéne sorolnom magunkat valahová, akkor az ő szemükben leginkább leszerelt katonák vagyunk. Amikor megérkeztünk, mindenki elkerekedett szemmel nézett ránk, de most már csak John és Jane vagyunk, akiknek az a helyes útszéli tanyájuk van. Rybicki visszanézett a gabonamezőre. – Meglep, hogy egyáltalán földművelésre adták a fejüket. Maguknak rendes állásuk van. – A földművelés rendes állás – tiltakozott Jane. – A legtöbb szomszédunk ezt csinálja. Nekünk is jó, ha a példájukat követjük, mert így megértjük őket, és tudjuk, mit várnak tőlünk. – Nem akartam megsérteni – szabadkozott Rybicki. – Ugyan – szóltam közbe, visszacsempészve magam a társalgásba. A mező felé intettem. – Úgy tizenhat hektárunk van. Ez nem sok, és ettől nem vesszük el a többi gazda elől a megélhetésüket, de arra elég, hogy meggyőzzük őket, Újgoa gondjait mi is a vállainkra vesszük. Komolyan megdolgoztunk érte, hogy újgoaiak és huckleberryiek legyünk. Rybicki tábornok bólintott egyet, és a keze ügyébe került cirokszárat nézte. Ahogy Zoé említette, zöld volt, jóképű és fiatal. Legalábbis a külseje, a GYV-testének köszönhetően. Amíg ebben él, végig huszonháromnak fog kinézni, még ha valójában már száz fölött jár is. Nálam fiatalabbnak nézett ki, noha tizenöt évvel idősebb, vagy még többel. De vegyük azt is figyelembe, hogy amikor leszereltem, a GYV-testemet lecseréltem egy új, eredeti DNS-em alapján legyártott, módosítatlan testre. Mostanság ránézésre lehettem vagy harminc. Nekem megfelelt. A leszerelésem idején Rybicki volt a közvetlen felettesem, de jóval régebbről ismerjük egymást. Az első bevetésem napján találkoztunk először, amikor ő még alezredes, én pedig közlegény voltam. A fiatalságomra hivatkozva lefiamozott. Akkor múltam el hetvenöt. Ez a Gyarmati Véderő egyik nagy problémája: az a rengeteg testmódosítás, amit végeznek az emberen, teljesen összekuszálja az időérzékét. Én a kilencvenes éveimet taposom, míg Jane, aki a GYV Különleges Erők kötelékeiben, már felnőttként született, úgy tizenhat körül járt. Belesajdul az ember feje, ha rágondol. – Épp ideje volna, hogy elárulja, miért jött, tábornok úr – mondta Jane. A természetesen született emberek közt leélt hét éve sem ölhette ki a Különleges Erőknél beléivódott modort, amely megkívánja, hogy az udvariaskodást mellőzve mindig egyenesen a tárgyra térjen. Rybicki fanyar mosolyra húzta a száját, és elhajította a cirokszálat. – Rendben – fogott bele. – Tudja, Perry, miután leszerelt, engem előléptettek és áthelyeztek. Most már a Gyarmatügyi Minisztériumnak dolgozom. Ők létesítik és támogatják az új gyarmatokat. – Attól maga még GYV – mondtam. – A zöld bőr eléggé árulkodó. Azt gondoltam volna, hogy a Gyarmati Szövetség a polgári és a katonai ágait élesen elkülöníti. – Én vagyok a kapcsolattartó – mondta Rybicki. – Nekem kell a kettő tevékenységét koordinálnom. Pont olyan szórakoztató, amilyennek hangzik. – Részvétem. – Köszönöm, őrnagy. – Évek múltak el úgy, hogy senki sem szólított a rendfokozatomnak megfelelően. – Nagyra értékelem. Azért vagyok itt, mert érdeklődni szeretnék, hogy volna-e kedve. kedvük nekem dolgozni? – Mi volna a munka? – érdeklődött Jane. Rybicki Jane felé fordította tekintetét. – Egy új kolónia élére keresek vezetőt. Jane rám pillantott. Egyből láttam, hogy nem tetszik neki az ötlet. – Nem pont erre találták ki a Gyarmatügyi Minisztériumot? – kérdeztem. – Ha valahol, ott aztán igazán kedvére válogathat azok közül, akiknek épp ez a dolguk. – Ezúttal nem – mondta Rybicki. – Ez a kolónia más. – Miben? – tudakolta Jane. – A Gyarmati Szövetség a Földről szerzi a telepeseket – mondta Rybicki. – De az utóbbi néhány évben a gyarmatok, mármint a régóta fennálló gyarmatok, mint amilyen a Főnix, az Elízium vagy a Kiotó, elkezdtek nyomást gyakorolni a GYSZ-re, hogy az ő polgáraiknak is engedélyezzék új gyarmatok létrehozását. Az ottaniak korábban kísérleteztek a feketén gyarmatosítással, de hát tudjuk, azok általában hogy jártak. Bólintottam. A fekete gyarmatok illegálisak és illetéktelenek. A GYSZ szemet hunyt a fekete telepesek fölött: az érv úgy szólt, ha otthon maradnának, csak kevernék a bajt, ennyi erővel akár el is engedhetik őket. De egy illegális telepesekből álló gyarmat aztán végképp magára volt utalva: hacsak az egyik telepes nem egy állami fejes gyereke, a GYV a füle botját se mozdította a segélykérő hívásokra. A fekete gyarmatok túlélési arányai egyhangúan gyászos képet mutattak. A legtöbb hat hónapig se húzta. A többi gyarmatosító faj egykettőre kiirtotta őket. A világegyetem senkinek sem kegyelmez. Rybicki észrevette a biccentésemet, és folytatta: – A GYSZ szeretné, ha a gyarmatok elkötögetnének magukban, és nem törődnének vele, de politikai kérdést gyártottak belőle, és a GYSZ nem söpörheti már a szőnyeg alá. Ezért a GYM azt javasolta, hogy az egyik bolygót nyissuk meg a másodgenerációs telepeseknek. Képzelheti, mi lett belőle. – A gyarmatok egymás szemét kikaparva küzdöttek a gyarmatosító szerepéért. – Talált, süllyed – igazolta sejtésemet Rybicki. – Így hát a GYM megpróbált salamoni döntést hozni, és azt mondta, mindegyik gyarmatosítóaspiráns egy előre meghatározott számú telepeskontingenst delegálhat az újonnan létesítendő kolóniára. Úgyhogy most van egy, vagy kétezer-ötszáz emberre rúgó magkolóniánk, amihez tíz különböző gyarmat 250-250 emberrel járult hozzá. De senkink sincs, aki a vezetőjük lehetne. Egyik kolónia sem akarja, hogy egy másik gyarmat sarjai irányítsák őket. – Nem csak tíz gyarmatból áll a birodalmunk. A fennmaradó kolóniákból is toborozhatna vezetőnek való embert. – Elméletileg ez működhetne is – mondta Rybicki. – Azonban a valóságban úgy áll, hogy a többi gyarmat fúj erre a tízre, amiért az övéik nem kerülhettek be a gyarmatosítók közé. Megígértük nekik, ha beválik ez a módszer, akkor eljátszunk a gondolattal, hogy más világokat is megnyitunk előttük. De egyelőre nagy a kupleráj, és senki sem akar jó képet vágni hozzá. – Melyik tökkelütött barom találta ki ezt az egészet? – kérdezte Jane. – Nos, a barom én volnék – mondta Rybicki. – Szép húzás – mondta Jane. Még jó, hogy már leszerelt, futott át az agyamon. – Köszönöm, Sagan csendbiztos – mondta Rybicki tábornok. – Értékelem az őszinteségét. Láthatóan voltak olyan részei a tervnek, amelyekre nem számítottam. De épp ezért vagyok itt. – Már azon túl, hogy fogalmunk sincs, sem Jane-nek, sem nekem, miképp is kéne egy magkolóniát eligazgatni, a maga kis terve ott hibádzik, hogy mi is telepesek vagyunk – jelentettem ki. – Nyolc éve lakunk itt. – De hisz maguk mondták: leszerelt katonák – emlékeztette őket Rybicki. -A leszerelt katonák külön kategóriát képeznek. Maguk nem is huckleberryiek. Ön földi, a felesége meg eredetileg Különleges, ami azt jelenti, hogy sehonnai. Kérem, ne vegye sértésnek! – mondta Jane-nek. – Ettől még ugyanolyan tapasztalatlanok maradtunk a magkolónia-vezetés terén – mondtam. – Amikor réges-rég a gyarmatokat jártam a PR-körúton, meglátogattam egy ortoni magkolóniát. Azok az emberek egy szusszanásnyit se pihentek. Egyszerűen nem lehet beledobni a mély vízbe az embereket megfelelő kiképzés nélkül. – Önök ki vannak erre képezve – állította Rybicki. – Mindketten tisztek voltak a seregben. Az ég szerelmére, Perry, az őrnagyi rendfokozatig vitte! Háromezer katona szolgált maga alatt az alakulatában. Ez több, mint egy magkolónia lélekszáma. – A gyarmat az nem egy katonai alakulat – ellenkeztem. – Nem, valóban – helyeselt Rybicki. – De ugyanazokat a készségeket igényli. És amióta leszereltek, mindketten a gyarmati közigazgatásban dolgoztak. Ön békebíró, nagyon is jól tudja, hogy működnek a gyarmati kormányzat szervei, és hogyan intézik az ügyeket. A felesége csendbiztos, vigyáz az itteni rendre. Kettejüknek másra igazából nincs is szükségük. Nem sorsolással húztam ki a nevüket, őrnagy. Ezekért gondoltam magukra. Így is már nyolcvanöt százalékos készültségben vannak, és a maradékot hozzátesszük, még mielőtt a telepesek elindulnának a Roanoke-ra. Ezt a nevet választottuk a kolóniának – tette hozzá. – Megvan nekünk itt a magunk élete – mondta Jane. – Dolgozunk, és felelősséggel tartozunk másokért, itt van a lányunk, aki szintén kialakította magának az életét. És most csak úgy megkér minket, hogy vágjuk el a szálakat, amik idekötnek, és oldjuk meg a maguk kis politikai válságát. – Hát, elnézést kérek a „csak úgy”-ért – mondta Rybicki. – Rendes körülmények között a kérést gyarmati diplomáciai futárszolgálattal küldtük volna meg önöknek, az összes szükséges dokumentummal egyetemben. De úgy esett, hogy teljesen más okból a Huckleberryre szólított a kötelesség, és azt gondoltam, két legyet üthetek egy csapásra. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy az ötletemet egy ciroktábla kellős közepén fogom megosztani magukkal. – Jól van – fogadta el Jane. – És ha már a „kis politikai válságnál” járunk, akkor tévednek – mondta Rybicki. – Ez egy közepes méretű politikai válság, ami jó úton halad afelé, hogy naggyá nője ki magát. Ez már nem pusztán egy átlagos emberi gyarmat. A helyi bolygókormányzóságok és a sajtó ténykedésének köszönhetően kikiáltották a Föld elhagyása óta elindított legnagyobb szabású gyarmatosítási kísérletnek. Nem az, higgyék el nekem, de tény, ami tény, az események ezen szakaszában ez már nem számít. A kolónia kezd kicsúszni a kezünk közül, mert tengernyi embernek fűződik hozzá érdeke. Itt az ideje visszaszerezni a gyeplőt. – Magyarul az egész a politikáról szól – jelentettem ki. – Nem – mondta Rybicki. – Ön félreért engem. A GYM nem azért kéri, hogy szerezzék vissza a gyeplőt, mert államcsínytől tartanak, hanem mert ez egy emberi gyarmat. Mindketten tudják, milyen az élet odakint. A gyarmatok, vagyis a gyarmatosítók élete és halála attól függ, mennyire készítjük fel és milyen lelkiismeretesen védelmezzük őket. A GYM-nek az a feladata, hogy a gyarmatosítás megkezdése előtt, amennyire csak lehet, felkészítse a telepeseket. A GYV-é pedig az, hogy támogassa őket, amíg meg nem vetik a lábukat. Ha a mérleg bármelyik serpenyője felbillen, a kolóniának lőttek. – Ebben a pillanatban a minisztérium serpenyőjében nincsen súly, mert nem neveztük ki a gyarmat vezetőségét, és rajtunk kívül mindenki azon ügyködik, hogy senki se tölthesse be a kialakult űrt. Fogy a rendbetételre szánt időnk. A Roanoke így is, úgy is elindul. A kérdés az, hogy meg tudunk-e kapaszkodni. Ha nem sikerül, és a Roanoke odavész, akkor aztán lesz nemulass. Szóval jobb, ha helyből jól csináljuk. – Ha ez ennyire kényes politikai ügy, nem értem, mit segítene, ha minket is belekevernek – mondtam. – Nincs rá garancia, hogy bárki is örömmel fogadna kettőnket. – Amint már mondtam, nem sorsolással húztam ki a nevüket – dörgölte az orrunk alá Rybicki. – Bent a minisztériumban listát vezetünk arról, ki jöhet számításba nálunk is, meg a GYSZ-nél is. Azt gondoltuk, ha a GYSZ-szel közösen választunk valakit, akkor a gyarmati kormányzattal sem esne nehezünkre elfogadtatni a jelöltet. Maguk rajta voltak a listán. – Pontosan hol? – kérdezte Jane. – Valahol középtájt – árulta el Rybicki. – Elnézést, a többi jelölt nem nyerte meg a tetszésünket. – Nos, már az is nagy dicsőség, hogy egyáltalán felmerült a nevem – ajánlottam. Rybicki elvigyorodott. – Sosem bírtam a fanyar humorát, Perry – mondta. – Megértem én, hogy sok mindent kell felfogniuk egyszerre. Nem várom, hogy rögvest válaszoljanak. Az összes dokumentum nálam van – és azzal megkocogtatta a halántékát, jelezve, hogy a szükséges információkat az AgyGépén tárolta -, szóval, ha van kommunikátoruk, elküldhetem maguknak, és a szabadidejükben kedvükre lapozgathatják, amennyiben az nem nyúlik túl egy szabványhéten. – Arra kér minket, hogy hagyjuk itt mindenünket – vette magához a szót Jane újból. – Így van – mondta Rybicki. – Ezt kérem. És a kötelességtudatukra is szeretnék apellálni, hiszen tudom, nem szenvednek hiányt benne. A Gyarmati Szövetségnek szüksége van az ilyen értelmes, rátermett és tapasztalattal rendelkező emberekre, ha be akarjuk indítani a kolóniát. Maguk megfelelnek. És amit önöktől kérek, annak nagyobb jelentősége van, mint amit itt csinál-nak. Az itteni munkájukat mások is át tudják vállalni. Elmennek, jönnek önök helyett mások, így megy ez. Talán nem lesznek olyan nagyszerűek, de el fognak muzsikálni. A másik gyarmatra szánt munkakörüket akárki nem bírná betölteni. – Azt mondta, a listája közepén állunk – tértem vissza rá. – Rövid a lista – osztotta meg velem Rybicki. – És maguk után mély szakadék tátong. – Következő szavait Jane-hez intézte. – Nézze, Sagan, belátom, hogy én most rátukmálom ezt a küldetést önökre. Hallgassa meg az ajánlatomat! Ez egy magkolónia lesz, ami azt jelenti, hogy az első hullámban érkező telepesek a megérkeztük után két-három évig azon fognak munkálkodni, hogy előkészítsék a terepet a következő hullámnak. Amikor a második hullám földet ér, az előkészületeket már megtették, úgyhogy, ha akarják, maguk hárman visszatérhetnek ide. A GYM elintézheti önöknek, hogy a házuk és az állásuk ne kerüljön veszélybe. A fene vigye el, még arról is gondoskodhatunk, hogy valaki learassa a termésüket. – Maga csak ne kezeljen engem így le, tábornok! – háborgott Jane. – Eszembe se jutott – mentegetőzött Rybicki. – Az ajánlatom érvényes, Sagan. A mostani élete, beleértve minden apróságot, itt fog várni magára. Jottányit se fog veszíteni belőle. De nekem most szükségem van magukra. A GYM önöknek is előnyös ajánlatot tesz: visszakapják az eddigi életvitelüket, miután gondoskodtak arról, hogy Roanoke gyarmata megmaradjon. Gondolják végig! Csak ne húzzák soká a döntésüket. Felkeltem, és Jane nem feküdt mellettem. A házunkhoz vezető úton állva találtam rá; a csillagokat nézte. – Még a végén eltalál valami, ha így álldogálsz az út közepén – mondtam, hátulról becserkészve őt, és kezem a vállára tettem. – Semmi sem fog eltalálni – mondta Jane, bal kezemet megfogva. – Nappal meg aztán végképp. Nézz csak rájuk! – mutatott fel a jobb kezével, és elkezdte felrajzolni a csillagképeket az égre. – Nézd! A Daru! A Lótuszvirág! A Gyöngy! – Nem mennek nekem ezek a huckleberryi csillagképek – panaszkodtam. – Rendre azokat keresem, amikkel felnőttem. Fölnézek az égre, és valahol a lelkem legmélyén még mindig azt várom, hogy a Göncölszekeret vagy az Oriont pillantom meg. – Amíg le nem telepedtünk, sose kémleltem a csillagos eget – mondta Jane. – Mármint látni láttam őket, de nem jelentettek semmit. Egyszerű csillagok voltak. Aztán ide jöttünk, és attól fogva annyi, de annyi időt töltöttem azzal, hogy megtanuljam őket! – Emlékszem rá – mondtam. És tényleg: Vikram Banerjee, aki a Földön csillagász volt, gyakran látogatott el újgoai házunkba, és türelmesen rajzolgatta Jane-nek az égre a mintákat. Nem sokkal azután hunyt el, hogy megtanította neki az összes huckleberryi csillagképet. – Először nem is láttam őket – vallotta be Jane. – A csillagképeket? Jane igent intett a fejével. – Amikor Vikram megmutatta őket, én csak egy csillaghalmazt láttam bennük – mondta. – Elővette a térképét, és felvázolta, hogy kellene összeállniuk egy képpé, de aztán amikor felnéztem az égre… csak csillagokat láttam. És ez sokáig így ment. Aztán az egyik este, még most is emlékszem rá, jöttem haza a munkából, felnéztem, és azt mondtam magamban: „Ott a Daru!”, és láttam. Láttam a darumadarat. Láttam az alakzatokat. Akkor jöttem rá, hogy ez az otthonom. Akkor jöttem rá, hogy nem csak átutazóban vagyok itt. Hogy ide köt az élet. Lecsúsztattam a tenyerem Jane oldalán, és a derekánál állapodtam meg. – De téged nem, ugye? – kérdezte Jane. – Engem oda köt, ahova te vetődsz. – Tudod, hogy mit kérdezek – erősködött Jane. – Tudom. Szeretek itt lenni, Jane. Szeretem az embereket. Az életünket. – De. Vállat vontam. Jane is érezte. – Na, pont erre gondoltam – jegyezte meg. – Nem vagyok boldogtalan. – Nem is mondtam – felelt Jane. – És tudom, hogy velem és Zoéval boldog vagy. Ha Rybicki generális nem tűnik fel, talán nem is vetted volna észre magadon, hogy legszívesebben új utakra indulnál. Bólintottam, és tarkón pusziltam Jane-t. Igaza volt. – Beszélgettem róla Zoéval is. – Mit szólt hozzá? – Amit te – felelte Jane. – Szeret itt lenni, de nem ez az otthona. Tetszik neki az ötlet, hogy egy új, még csak a szárnyát bontogató gyarmatra menjünk. – Felkelti benne a kalandvágyat. – Lehet. Itt aztán nem sok kaland vár rá. Ezt például kifejezetten szeretem ebben a faluban. – Ami elég furán hangzik egy Különleges Erőknél szolgált katona szájából. – Épp azért mondom, mert a Különlegesekhez tartozom. Kilenc éven át megállás nélkül egyik kalandból a másikba csöppentem. Ebbe születtem, és ha nem jöttök Zoéval, akkor ebben is haltam volna meg, anélkül hogy bármi másba foghattam volna. Túl nagy felhajtást csapnak a kalandok körül. – De azért mégis hívogat. – Ahogy téged is. – Még nem döntöttünk. Mondhatunk nemet. Ide köt az élet. – „Engem oda köt, ahová te vetődsz” – vette át szavaimat Jane. – Köthetne ide, de máshova is. Eddig ide kötött. Biztos csak attól félek, hogy útnak induljak. – Nem szokott inadba szállni a bátorságod. – Más dolgoktól félek, mint te. Azért nem veszed észre, mert nincs meg hozzá a szemed. – Kösz. – Az úton álltunk, összeölelkezve. – És még vissza is jöhetünk – mondta végül Jane. – Igen – feleltem. – Ha akarsz. – Meglátjuk – mondta Jane. Felém hajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, aztán kibontakozott az ölelésemből, és elindult az úton. Visszafordultam a ház felé. – Maradj velem! – Jól van. Bocsáss meg! Azt hittem, egyedül akarsz maradni. – Dehogy. Sétáljunk! Hadd mutassam meg a csillagképeimet! Erre még ráérünk.]]>